igaz történetek szülésről, születésről

520. nap: Ami elől elszaladunk (Lázár születése)

520. nap: Ami elől elszaladunk (Lázár születése)

Az első szülés tapasztalaiból tanulva most csak arra arra készültem, hogy át tudjam adni magam a testem diktálta folyamatoknak a szülés során. Szerettem volna megtapasztalni, milyen az, amikor megszűnik a külvilág, és csak szülök. Sikerült.

Második gyermekünket váva megtudtam, hogy a korábbi elhúzódó vajúdásom egy lelki problémának köszönhettem, amit akkor „ledolgoztam”, úgyhogy nem kell aggódnom, hogy most is ilyen problémák lesznek, sőt, valószínűleg gyors lesz ez a szülés. De hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Már két hete meg kellett volna születnie (pontosan tudtuk, mikor fogant), de jól érezte magát a pocakban, és nem adta jelét, hogy kijönne. Apukám születésnapján délután ötkor még ajándékot kerestem, nyolckor pedig már folyamatosan kiabáltam.

Hirtelen, előzmények nélkül jelentkeztek a szinte összefüggő, nagyon erős fájások. Megszűnt a külvilág olyannyira, hogy még a mellettem toporgó páromat sem érzékeltem időnként. Úsztam a fájdalomban, szinte elviselhetetlen volt. Jajgattam és segítségért fohászkodtam. Sehogy nem volt jó, se állva, se fekve, és semmilyen köztes állapotban.

Mire megérkeztek a bábák, már épp kibújni készült az én kis óriásom. Mondták, most már döntsem el, milyen helyzetben akarok szülni. Lefeküdtem a földre tett szivacsra, oldalfekvésben. És elindult. Rettenetesen fájt, úgy éreztem, szétszakadok. Csak nyomtam, nyomtam erőm végéig, és mégsem bújt ki. Hallottam, hogy pihenjek egy kicsit. Pihentem és vártam, hogy majd jön a tolófájás újra, de nem jött.

Szóltak, hogy most már ki kéne tolni. Összeszedtem nem létező utolsó erőmet, és újra nyomtam. Azt hittem, meghalok. Átfutott az agyamon, mi lesz akkor Hannával? Mondták, ne kiabáljak, azt az erőt is tegyem a kitolásba. Megpróbáltam. Végül kibújt a feje, aztán még egy utolsó nyomás, és kint volt Lázár.

Ott ordított a mellkasomon, a cicit kereste, amit három napig el sem akart engedni. 4,5 kg volt, úgy nézett ki, mint egy három hónapos kisbaba. Mindig testközelben akart lenni, és ez azóta is így van.

Lázár kívül-belül pont olyan, mint apukám, aki jelen volt a szülésnél, és akinek a születésnapján született. Akivel én sosem jöttem ki jól, és aki miatt elköltöztem otthonról. Egyszer mondta valaki, hogy ami elől elszaladunk, az a probléma úgyis megtalál minket, egészen addig, amíg meg nem oldjuk. Kaptam egy életreszóló feladatot. Azt hiszem, szeretettel megoldom. Azóta apukámat is jobban szeretem.

B. I.

Hanna >

Véletlenül kiválasztott mesék.