Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 475. nap: „Ring, ring, ring a nád…”

475. nap: „Ring, ring, ring a nád…”

Megjelent: 2012. jan. 23.

Nekem nem volt kérdéses, hogy hol, kivel szülök. Ágiékat már a gyerektervezés előtt felkerestem, miután sírva jöttem ki az első nőgyógyászati vizsgálatról (bár a tényleges vizsgálatig nem igazán jutottunk el a professzor úrral), és más ajánlott orvossal is hasonlóan jártam. Ágiékat éppen azért választottam, mert békén hagytak, nem maceráltak. (Azt azért mindig is éreztem, hogy a női szorongásaim ellenére a gyerekeimet csak megszülöm valahogy, nem voltak nagy félelmeim ezzel kapcsolatban.) Nagyszerűnek éltem meg velük a felkészítő hetet is, tetszett, hogy annyira figyelnek mindenkire. A férjemmel, T-vel végül a legintimebb dolgainkat, gondjainkat is fel tudtuk tárni előttük és a többi résztvevő előtt is.

Mindkét szülésem „terminustúllépéssel” történt, a 42. hét után született meg a kislányom és a kisfiam is. Nem volt aggódás, Ágiék részéről pláne nem, csak végtelen türelem és gondoskodás. Életem csodái. Azóta is ebből töltekezem.

A kislányunkkal, J-vel hosszas volt a vajúdás is, először vaklárma volt Ágiék ébresztése és odahívása, de nekik ez nem okozott gondot: aznap még két szülésnél segítettek, aztán a következő éjjel újra jöttek. Kezdtünk nagyon elfáradni, a férjem is, hiszen ő volt a támaszkodóm a fájásoknál, és később ő volt a szülőszékem is (állva, aztán négykézláb vajúdtam, majd ülve). Csak azt éreztük, hogy ez a hatalmas erő visz minket, nincs megállás, és nem volt félelem: tudtuk, bármi jöhet, készek voltunk mindenre. Nem görcsöltünk, a lehető legmeghittebb körülmények között voltunk, kitehettünk mindent az asztalra. Még nevettünk is a végső szakasz előtt – elcsigázottak voltunk már nagyon, kellett valami, hát megjött a humorunk. A fájdalmak erősek voltak nagyon, azokat nem lehet elvitatni, sem elkozmetikázni (azt se tudtam, hogy én üvöltök úgy, vagy az már az anyaoroszlán bennem?), de a doulák simogató kezei között feloldódtam, és azok a meleg borogatások a derekamon, úgy csinálták, ahogy éppen jólesett, teljes odaadással. Ma is érzem azt az illatot, azóta is növesztem a muskotályzsályákat a kertünkben. És a magzatvíz illata! Azt is napokig éreztem még.

Nem volt burokrepesztés, a kis J. burokban született, és mint egy kis meteor, hozta magával a méhlepényt is, abból nem engedett. S akkor fölnézett a kis kelő holdacskánk, és rámosolygott először arra, aki őt életre segítette.

A férjem a maga felszabadult nevetésével fogadta a kis jövevényt, én meg ügyetlenül, ahogy tudtam, de azért odasúgtam neki, hogy „Gyönyörűségem!”, és ezt olyan tisztán, éberen és örömmel tudtam mondani, ahogy Ági mondta, amikor először találkoztunk: „Gyönyörű a méhed!”, és elmúlt minden önbizalomhiányom, elmúltak tőle a vélt vagy valós betegségeim (a laboreredmények negatívak voltak, az tény).

Rh-negatív vagyok, úgyhogy Ágiék levették a vért, hogy másnap a férjem bevizsgáltathassa, így nekem be se kellett mennem, otthon lehettem a picivel.

Szülés után Ágiék megvárták, amíg úgy látták, nincs már szükség a segítségükre, mi meg csak aludtunk együtt a nagy ágyunkban, egymás melegében, míg felébredt a nap…

A gyermekágy alatt olyan hamar erőt nyertem újra, szinte túl hamar is lábra álltam. És abban a háborítatlan légkörben megjött az énekhangom is, pedig nem vagyok egy pacsirta. Azóta is sokszor dúdolgatunk a kicsikkel. Ilyeneket: „Ring, ring, ring a nád, nádon ring a fészek…”, „Édes almát hoztam én, gömbölyű, tűzszínű, mint a fény…”

B. M.

Másik mesém >