Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1018. nap: Hosszú az út a Földtől az Égig (Alíz születése)

1018. nap: Hosszú az út a Földtől az Égig (Alíz születése)

Megjelent: 2013. júl. 19.

Délután három órakor éreztem, hogy valami történt, de nem tudom a mai napig megnevezni, hogy pontosan mi is volt. De tudtam, hogy elindult. Nem volt kétséges, hogy ma szülni fogunk. A gyerekek elmentek, a fájások erősödtek. Nehezen viseltem. Úgy, ahogy az elsőnél is. Nagyon nehezen. Pánikoltam is. Mint az elsőnél… Akkor kórházba mentem, de most bíztam Gáborban, hogy majd segít legyőzni a félelmet. Telefonáltunk Áginak, valami programja volt, nem volt biztos, hogy jön. Már nem emlékszem, hogy mi volt neki. Vagy talán nem is az nem volt biztos, hogy jön, hanem az, hogy mikor ér oda.

Azt akartam, hogy ott legyen most azonnal, és segítsen. Erősnek éltem meg a fájdalmakat, de amikor este tíz körül Ági megjött és megvizsgált, azt mondta, hogy most kezdődik a tágulási szakasz. Akkor már forró kádban ültem… Ijesztő volt, hogy Ági szerint még csak most fog elindulni, miközben én már annyira fájtam, hogy azt hittem, mindjárt megszületik.

Hisztiztem, már ekkor kórházba akartam menni, mert fájdalomcsillapítót akartam. Nem akartam érezni a fájdalmat. Elgyengültem, a feladás határán voltam. Fel is adtam… Ha megint egyedül lettem volna, és Ági helyett valaki más jön, bementem volna a kórházba. (Úgy, mint az elsőnél.)

Ági és Gábor nem engedett. Talán Ági tudta, hogy ez hiszti… Talán tudta az előző szülésem történetét. Nem tudom, miért, de nem vittek be. Hiába kiabáltam, hogy induljunk, mert nem bírom, ő nem vitt be. Nem is nyugtatott… Csak volt, és hívott még valakit maga mellé segítőnek.

Ekkor történt valami. Egy nagyobb fájás során valami trágár káromkodást mondtam, de ahogy ezt kimondtam, valahogy jobban belekerültem a fájdalomba. Akkor Ági kimondott egy olyan mondatot, amivel tudtomra jutatta, hogy „ez az”. Valami olyasmi volt, hogy „ezt nevezem, erről van szó”. Sajnos, ebbe beleugrottam. Ezután minden méhösszehúzódás során káromkodni kezdtem. Hátha akkor jobban megy… Jobban haladok… Haladunk…

Szörnyű erre visszagondolnom, de ez volt. Olyan, mintha bemocskoltam volna a szülést ezekkel a szavakkal. És ez is történt. Valamilyen szinten Ágit okolom ezért. Azért, mert ebben a kiszolgáltatott helyzetben egy ilyen lovat adott alám, amire én felültem. És ezen a lovon haladtam. Jó lett volna, ha kivesz ebből finoman, vagy átültet egy másik lóra. Hogy ne káromkodjam… Szörnyű ez az emlék…

De a szülés haladt tovább. Aludtunk két fájás között. Ágit pedig utáltam. Utáltam azt az embert, akiben abban a pillanatban a világon a legjobban megbíztam, és akitől valamiféle megváltást reméltem. Ő volt akkor minden nekem. (Már az információs hét alatt megtört bennem valami Ágival kapcsolatban… Ez erősödött a szülés során. – A héten elhívta a Gábort egy szünetben, elmesélt neki valamit, és azt kérte tőle, hogy ne mondja el nekem. Hazafelé menet nehéz helyzetbe került Gábor, de elmondta azt, amit az Ági a szünetben mondott. Kiborultam azon, hogy most amikor egy hármas egységet kellene kovácsolnunk, a szülés előtt, az Ági ilyen tapintatlan, hogy a Gáborral valamilyen titokkal szövetségre lép, így én kiestem a hármasból… – ezt akkor így éltem meg.)

Milyen érdekes, hogy ennek ellenére Ági volt az egyetlen, akire rá mertem bízni magam. Fura kettősség, de így volt! Gábor segített, és figyelt rám, bár őt is próbáltam bántani, de nem vette fel. Órák teltek el, és én küzdöttem. Káromkodtam, utáltam az Ágit és a másik nőt is, akire alig emlékszem. Mónika a neve.

Teltek az órák. Hol az ájulás kerülgetett, hol a halálfélelem. Volt, hogy aludtunk talán perceket, aztán újra indult. Nem akartam, hogy fájjon!!! Masszírozott Gábor a derekamnál, és az nagyon jó volt. Megint fürödtem, megint feküdtem. És újra káromkodtam…

Hajnal lehetett, amikor elpattant a magzatburok. Az ágyon térdeltem, a támlájára borulva. Ömlött ki, meleg volt. Nagyon jó érzés volt. Nem tudom, miért ilyen jó emlék ez a pillanat. Ági mondta, hogy tiszta, és minden rendben van. Ekkor már nem káromkodtam, egyre nagyobb lett a csend bennem, így kint is. Másztam fel-le az ágyon. Véreztem, de törölték utánam.

A földről éppen az ágyra kapaszkodtam fel, amikor felzengett bennem az Üdvözlégy Mária… Kegyelemmel teljes… Az Úr van Teveled… Áldott vagy Te az asszonyok között… És áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus… Asszonyunk, Szűz Mária… Istennek Szent Anyja… Imádkozzál érettünk bűnösökért… Most és halálunk óráján… Ámen. Aztán újra. Aztán újra… És így tovább… Csend lett.

Láttam, ahogy Ági keresi a tekintetemet, hogy lássa, mi történik bennem. Ő tudta, hogy most léptem át. Azt a kaput, amit még soha nem léphettem át eddig… Az elsőnél sem, mert nem hagyták… Fájt még nagyon… De nem úgy. Odaadtam magam neki. Kinek? Minek? A fájdalomnak? A folyamatnak? Az Életnek? A Szülésnek? És akkor váltam ott Nővé, Anyává.

Minden megnyugodott a fájdalomban, a Sorsba vetett bizalomban. Már mindegy volt, hogy mi lesz. Akkor nem féltem. Mentem, ahová kellett, a Gyermekkel, az imával, Máriával, magammal. Meghalt bennem a küzdés…

Aztán Ági kimondta azt a mondatot, ami mindennél többet jelentett akkor ott a semmiben, ott, ahol minden ismeretlen volt. „Nem látom akadályát, hogy megszülessen a Baba.”

Ez volt a legszebb és legjobb mondat, amit akkor mondhatott nekem. Ez jelentette nekem azt, hogy fizikailag nincs akadály, tehát kinyíltam, kitágultam olyan mértékben, hogy a gyermekem kibújhasson, és jelentette, hogy lelkileg is kész vagyok rá. Azt jelentette ott akkor nekem, hogy „Eljött az idő.” Így tudtam végleg odaadni magam neki!

Ekkor szépen kerestem egy pózt, ők segítettek. Guggoltam, ők széket hoztak. Megtámasztották a lábam. Kerestem-kerestem a helyet, a pozitúrát… És akkor guggolva olyan erős fájás jött, hogy nyomtam-nyomtam, és a babánk kibújtatta a fejecskéjét. De csak a búbját. Gábor azt mondta, hogy barna hajú… „Itt van már, kicsim… Itt a babánk…!” És sírt…

Megállt minden. Csend lett. Nem fájt. Ági rám nézett, volt egy kis ijedtség a szemében… Én balra felnéztem… A pillanatnyi csend után azonnal jött a következő mérhetetlen nagy fájdalom, és én nagy erővel és üvöltéssel nyomtam…

Kibújt a feje, és akkor azonnal jött a következő, és kibuggyant a kis teste szépen, finoman, csodásan… És olyan volt, mintha ő maga akkor onnan fentről mint egy hatalmas erőzuhatag rajtam keresztül azt a testet birtokba vette. „Milyen szép vagy.” – Ezt mondta neki Ági. Ez volt az első mondat, amit kapott. Akkor felfektettek az ágyra, őt a hasamra tették, betakartak bennünket, és boldogok voltunk. Csak így, talán 20 perc telhetett el, amikor Ági megkérdezte, hogy „Még most is be akarsz menni a kórházba?” Nem válaszoltam.

Aztán egy jó fél óra múlva vetődött csak fel, hogy nem tudjuk, fiú-e vagy lány? Mindegy volt. Ő ott volt, és ez volt a lényeg. Ágiék sem tudták. Akkor megnézték, mondták, hogy kislány, és én nagyon-nagyon örültem…

Sokára mentek el, mert a köldökzsinór még órákon át pulzált. Akkor megint megkérdezte Ági, hogy még most is azt gondolom-e, hogy be kellett volna menni a kórházba. Azt mondtam, hogy igen, és bemegyek a következőnél, mert ezt nem bírom még egyszer ki.

Biztos csalódást okoztam akkor neki, de most már mindegy. Ez történt. Nem szerettem az Ágit akkor. Nagyon nem. Gerébnek neveztem, nem Áginak. Rossz erre visszagondolni. Sajnálom, és szégyellem magam ezért. Pedig hozzásegített ahhoz, hogy megtapasztaljam a Szülést. De nem csak így, hogy Szülés… Nem tudom leírni azt, hogy mit tapasztaltam. Nincsenek szavak arra, ami történt.

Kedves Ági!

Köszönöm, hogy mellettem álltál akkor, hogy részese lehettem az Anyává válás csodájának! Kérlek, bocsásd meg azt, hogy utáltalak, szidtalak!

Nagy utat jártam be azon az éjszakán, és ez így volt jó.

Így volt jó…

Zs. K.