igaz történetek szülésről, születésről

473. nap: HÉV-vel szülni, születni

473. nap: HÉV-vel szülni, születni

…Egyet tudtam: csak kórházban ne kelljen! Mindig rosszul éreztem ott magam, még ha csak ultrahangvizsgálatra kellett is mennem, görcs állt a gyomromba, s éreztem, magzatom is nyugtalan. Minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóké, de engem elborzaszt egy ilyen intézmény szelleme, az ember tárgyszerűvé válása. Biztonságra vágytam, nyugalomra, zavartalan elmélyülésre, ugyanakkor arra, én legyek „az úr a háznál”, ne utasítgassanak, ne alázzanak meg, ne korlátozzanak mozgásomban, ne vagdossanak, ne nyomjanak belém vegyi anyagokat, ne vigyék el tőlem gyermekemet, akivel kilenc hónapig éjjel-nappal együtt voltam, és ne nyomják bele kétnapos korában a BCG-oltást, amikor hathetesen is érte járulhatunk. Otthon ugyanis nincsen fertőzésveszély.

Hála Istennek, minden tökéletesre sikerült, hét mécses égett: „néha a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél”, Te, férjem, két doula (Ildikó és Júlia) ottléte elegendő volt a meghitt légkör kialakulásához.

Van néhány dolog a szülésem körül, amit teljesen másképp éltem meg, mint a többi résztvevő, például, hogy azt, amire úgy emlékszem, csak gondoltam magamban, egyenes adásban mondtam is, mosolyra fakasztva a jelenlevőket: „Nekem senki sem mondta, hogy ez ennyire fáj…” „A következőt inkább örökbe fogadjuk!” „Már megint mibe keveredtem…” ‒ életem legszebb élményébe.

Tizenkettedikén reggel nyolc körül kezdett fájni a hasam menzeszszerűen, de azért elindultam a szülésre felkészítő információs napra. Folyamatosan fájt, de azt gondoltam, csak erősebbek a méhösszehúzódások, majd elmúlik. 21-ére voltam kiírva. Három óra körül már elég rosszul éreztem magam, hazaindultam. Te épp akkor érkeztél. Váltottunk pár szót, hogy lehetséges, hogy ma még találkozunk, hívjalak, ha komolyra fordul. A HÉV-en már szabályosan ötpercenként fájt, de még akkor sem akartam elhinni, hogy itt az idő.

Otthon beültem egy kád vízbe, jólesett. Öt-hat perces fájások jöttek, végül hívtalak, és tíz óra körül megérkeztünk a születésházba. Nagyon megnyugtatónak találtam a környezetet, férjem jelenléte, érintése fájdalomcsillapítólag hatott. Később javasoltad, üljek be a kádba, segített is, s az is, hogy masszíroztad a hátam.

A burok csak a megszületés előtt másfél órával repedt meg, folyt el a magzatvíz. Igen elfáradtam, álmos voltam, oldalt feküdtem. Megrekedt a folyamat. Javasoltad, találjak új testhelyzetet, kellett is, hogy szólj. Kiültem az ágy szélére, de úgy nem éreztem magam biztonságban, így hát tovább kerestem a helyem. Emlékeztem, a természeti nők fatörzset átkarolva szülnek, segítségül hívva a nehézségi erőt, a Földanyát. A gravitáció nem más, mint a Föld szerelme.

Végül térdelő helyzetben, férjem nyakába kapaszkodva szültem, illetve szültünk. Azóta sokkal szorosabb a kapcsolatunk, mélyen tiszteljük, szeretjük egymást.

Volt még egy fontos pillanat: mondtad, nyugodtan nyúljak oda. Megtettem, és valami leírhatatlan érzés fogott el: „Úristen, már itt is van az én kicsikém!? Milyen puha, lágy és meleg a kis feje búbja!” ‒ kiáltottam fel. Férjem szerint innentől kezdve nyomtam néhányat, és már kint is volt. Nagyon kellett ez a mozzanat, élmény, hogy továbbvigye a folyamatot, köszönöm Neked!

Kisfiunk reggel 6.33-kor jött világra, nyöszörgött kettőt, rendkívül értelmes, csodálkozó tekintettel körülnézett, s szinte azonnal fölmászott a cicimhez, és reákapott. Én meg azon álmélkodtam, milyen karakteres az arcocskája.

Sokat segített Ildikó és Júlia, mindent rendbe tettek, megmutatták, hogyan fogjam a mellem, hogy könnyebben kapjon szopizás közben levegőt a kicsinyem.

Úgy érzem, méltó módon zajlott minden, csak a saját üvöltésem lepett meg, főleg utólag. A szülést gyógyító folyamatnak tartom, úgy érzem, kisimult a lelkem, lehet, hogy a saját születésem traumája, a várandósság feszültségei is most oldódtak fel.

Hál’ Istennek nem történt erőszakos tett az életemben, szüleim nem alkoholisták, semmi ilyesmi. Férjem előtt nem is volt komoly kapcsolatom. Vegetáriánus vagyok, ha ez számít valamit. Nem volt még várandósságom, kórházban csak akkor voltam, amikor kivették a manduláim.

Én nehezen születtem, sőt fogantam! Van egy bátyám és egy öcsém. Bátyám születésekor bennmaradt egy darab a méhlepényből, anyukám majdnem elvérzett, kikaparták, megsértettek talán valamit, mindenesetre hiába akartak újabb babát, nem jöttem, csak négy év múlva. Szerintem anya félt – jogosan. December 26-ára írták ki, ehelyett másodikán érkeztem. Lelépett a HÉV-ről, s elfolyt a magzatvíz. Szerda délutántól péntek délelőttig vajúdott velem, magas lázzal feküdt, reszketett vele a vaságy, a szobatársai hordták rá a takarót. Azt hitték, bele is hal. Amikor kirepültem, a doki elkapott, és szerencsésen eltörte a kulcscsontomat. Jól besárgultam, csak vigyorogtam, és nem akartam szopni. Hát így történt. Most fogom csak fel, mit jelent fölnevelni három gyereket!

A kisfiunk sokat mosolyog, még többet szopizik. Hálás vagyok mindazoknak, akik ilyen gyöngéden, kíméletesen segítették világra. Kisfiam lassan féléves. Gyakorlatilag az összes éjszakát átalussza. Persze lehet, hogy azért sem sír, mert velünk egy ágyban alszik, hozzám bújva, de annak is tulajdonítom, hogy nem viselte meg annyira a világrajövetel.

Jácint fiam hamarosan ötesztendős lesz. Olyan, mint amilyenek az otthon született gyermekek lenni szoktak: bátor, közlékeny, derűs. A napokban szó esett egy kisgyerekről, aki nyugtalan, nehezen kezelhető, és a szülei nemigen értik, miért ilyen, erre Jácint, aki látszólag elmerült a játékában felnézett és megszólalt: „Biztos nem szépen szülték!” – no comment.

B. B.

Véletlenül kiválasztott mesék.