igaz történetek szülésről, születésről

439. nap: Protokoll (Bátor)

439. nap: Protokoll (Bátor)

Délután fél ötkor értesítettem Ágit, hogy azt hiszem, elkezdődött a vajúdás. Kérdezgetett, hogy miből következtetek erre, majd megbeszéltük, hogy félóránként még telefonálok, mielőtt útnak indulnak hozzám. Viszonylag gyakran, de enyhébb fájásaim voltak, mondtam neki, hogy nem tudom, hol tarthat a dolog. Végül hét óra körül megérkeztek ketten. Addigra már a férjem is hazaért a munkából, készülődött a fürdőben.

Az első két órára nem nagyon emlékszem. 21 óra tájban mintha lelassult volna a folyamat, azt tanácsolták, hogy feküdjek le a szobámban az ágyamra, és szedjek be homeopátiás szert. Egy darabig ott feküdtem, majd újra folytatódtak a fájások, ekkor már erősebben. Javasolták, hogy vegyek meleg fürdőt, és minden kontrakciónál borogatták a hasamat illóolajos kelmével, egymást időnként felváltva.

Egy idő után már ott sem volt jó, kiszálltam, és a lakás különböző pontjain próbáltam megfelelő helyet találni. Egyre erősödtek a fájdalmaim, kb. éjféltől majdnem folyamatosan torkom szakadtából üvöltöttem (valószínűleg akkor már tolófájásaim voltak, de ebben a mai napig nem vagyok biztos). Ágiékat ez nem zavarta, mindig csak azzal törődtek, hogy nekem hogy lehetne jobb, mikor éppen mit szeretnék. Fáradhatatlanul virrasztottak körülöttem, és minden ötletemnek teret engedtek. Próbáltam mindenhol támaszkodni, a kanapéra feküdni, ott úgy éreztem, hogy elfolyt a magzatvíz, de azt mondták, hogy nem. Sajnos, nagyon alacsony a fájdalomküszöböm, nem bírom a fájdalmat, egy idő után ráadásul úgy éreztem, hogy megrekedt a dolog, és bár jönnek a fájások, a baba nem halad a születés felé. A férjem tehetetlennek érezte magát, és nehezen viselte, hogy szenvedek, nem látott még így viselkedni, és megijedt a helyzettől. Ágiéktól folyton azt kérdeztem, hogy még mennyi ideig tart, de nem akarták megjósolni.

A férjem sürgette a dolgot, és Ágiék felvetették, hogy egy kis oxitocintól talán felgyorsulna a folyamat, de oxitocint otthoni körülmények között csak akkor adnak, ha a baba rosszul van, és gyorsabb megszületnie oxitocinnal, mint a kórházba bejutni. De az én babámnak nem volt semmi baja, így úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba, hogy ott előrehaladjon a szülés. Azzal is biztattak, hogy talán út közben, a rázkódástól megszületik a baba. Sajnos, hiába folytatódtak a tolófájások az úton is, nem tudtam megszülni a kisbabánkat. A szívhangokat Ágiék rendszeresen ellenőrizték az autóban is, s az végig rendben volt. Bementünk a kórházba, és ott elkezdődött a kálváriám.

Megszűnt a nyugalom, a törődés, s míg itthon sokat számított a szavam, a kórházban semmit. Beléptünk az épületbe. Elénk jött egy nagyon barátságtalan ápolónő. Éppen tolófájásom volt, ezért megálltam. Rám parancsolt, hogy menjek csak tovább, minek vártam eddig, ne álldogáljak ott, ne várassam. Persze, nem nagyon tudtam mit mondani neki, mert már nagyon fáradt voltam, és nagyon nagy fájdalmaim voltak. Erre tovább ordibált, hogy gyerünk már. Folyton azt kérte számon, miért akkor jöttünk. Végig nagyon barátságtalan volt ‒ örökkévalóságnak tűnt feljutni az emeletre (lifttel mentünk) ‒, majd ott a szülészet ajtaja előtt azt mondta, hogy Laci maradjon kint, mert csak „balhézik” ‒ engem próbált megvédeni a bunkó szövegétől, próbálta csitítani. Ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy Laci nem jöhet be ‒ pedig tudom, hogy jogom volt hozzá, csak akkor nem jutott eszembe mondani neki ‒, és bevágta előtte az ajtót. Ekkor nagyon bepánikoltam, és mondtam neki, hogy ha nem jöhet be, akkor nem tudom, mi lesz, abból tényleg nagy balhé lesz ‒ ezt már sírva/ordítva mondtam neki ‒, és akkor valahogy hamarosan ott lett Laci, nem tudom, hogy jött be.

Elkezdte mondani ugyanaz a nő, hogy feküdjek fel egy (állati magas) vizsgálóra, megnézik a szívhangokat. De ekkor újabb fájásom volt, mondtam neki, hogy nem tudok odamenni. És akkor rögtön a szülőszobába irányított ‒ ezek után, gondolom, mondanom sem kell, hogy nem segített menni. Nagy nehezen odaértem, úgy emlékszem, talán Laci segített felkászálódni a szülőágyra. Előtte lemeztelenítettek, úgy feküdtem ott, mint egy kiterült béka. Hideg volt, fáztam, de a kórház kapuját átlépve az én szavam semmit sem számított ‒ végig.

Ordítottam a fájdalomtól ‒ önkéntelenül tettem ezt, itthon is, a vajúdás alatt, nem a cirkusz kedvéért, hanem mert nem tudtam nem ordítani. Az ordítással úgy felidegesítettem őket, hogy ők is torkuk szakadtából üvöltöttek velem, hogy hagyjam már abba az ordítást, ettől nem fog megszületni a baba, sőt, ETTŐL NEM TUD megszületni, és amúgy senki nem csinált még ekkora cirkuszt, fejezzem be a hisztériázást. Próbáltam mondani nekik, hogy nem direkt csinálom, de nem törődtek semmivel, amit mondtam. Soha senki nem beszélt még velem így életemben, ahogy ők ott, és pont a szülés alatt! Szörnyű volt!

Úgy emlékszem, hogy a kórházba vezető úton két fájásom volt, szerintem már az is toló, mert utána is csak végig olyat éreztem, egészen Bátor megszületéséig. A kórházban, a folyosón még kettő, és utána a szülőszobában összesen kettő. Az utolsó előtti alatt zajlott a „vita” köztünk ‒ már amennyire én részt tudtam venni benne ‒ arról, hogy lehet-e ordítva szülni, vagy sem. Mikor vége lett a tolófájásnak, és még nem született meg a baba, végig azt sulykolták, hogy a következőnél ki fog bújni, amennyiben nem ordítok. Már alig voltam magamnál a fáradtságtól, de utolsó erőmből próbáltam nem ordítani, hogy ne üvöltsenek velem tovább. A babára, a szülésre már nem gondoltam, mert csak ment a veszekedés. Feküdtem ott kiterülve, kiszolgáltatva, meztelenül, kimerülten, mikor jött az utolsó tolófájás. Kezdtem ordítani önkéntelenül, de rögtön rám üvöltöttek fenyegetőzve, hogy ne csináljam, akkor próbáltam a kezemmel befogni a számat, de persze akkor is hallatszott a hangom.

Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül gátmetszést hajtott végre rajtam a szülészorvosnő. Csak annyit éreztem, hogy elönt valami forróság. Legalább a saját vérem meleg volt, messzire fröcskölt a vér. Laci elmondása alapján szörnyű tekintettel a szememben rámeredtem, és kérdeztem tőle, hogy mi volt ez ‒ ő főleg ezt a momentumot nem tudja elfelejteni. Közben mondták ‒ persze nem mondták, hanem üvöltötték ‒, hogy nyomjak, mindjárt kint lesz a baba. Próbáltam erőlködni, hörögtem csukott szájjal, és akkor egyszer csak láttam, hogy felemelik a kisbabánkat, és ELVISZIK azonnal.

Igazából nem emlékszem konkrétan arra a pillanatra, hogy megszületett, akkor már nem éreztem, csak valami óriási, folyamatos fájdalmat deréktól lefelé, pedig végül nem kaptam semmit, se oxitocint, se mást, mert már nem volt rá idő. Hallottam, hogy sír a babánk a fal túloldalán, kértem Lacit, hogy menjen oda hozzá, nézze, hogy mit csinálnak vele, nekem már úgyis mindegy, én már akkor megsemmisültem, amikor felfektettek az asztalra, őrült erős lámpák világítottak az arcomba, és nem számított a szavam. De nem ment át hozzá, hanem rémülten nézett engem. Az orvosnő és az ápolók még néhányszor elmondták, hogy na, ugye, hogy milyen jó, hogy nem ordítottam a végén, mert így a szülésre tudtam koncentrálni ‒ ők ezt persze a kezdetektől lehetetlenné tették az ott uralkodó szörnyű légkörrel.

Óriási fájdalmaim voltak még ekkor is, de később kiderült, hogy még tudnak nagyobbat is okozni. A gátvarrás előtt könyékig belém nyúlt az orvos, percekig matatott nagy fájdalmat okozva a belsőmben, szerintem még ki is tágított valamivel. Semmit nem számított, hogy kértem, hogy ne csinálja, mintha nem is szóltam volna, folytatta. Olyan érzés volt, mintha égetett volna valamivel, de nem tudom pontosan, hogy ez mi volt, és mi célból történt, nem közölt velem semmit.

Aztán jött a gátvarrás… Odajött egy ápolónő, és figyelmeztetett, hogy az kicsit kellemetlen lesz, önkéntelenül is össze fogok rándulni, de NE ránduljak össze. Ezt érdekesnek találtam már előre is… Aztán mintha kaptam volna kb. öt injekciót, ami után közvetlenül elkezdett összevarrni. Persze összerándultam a fájdalomtól, és elkezdtem ordítani is ismét. Leszúrtak, hogy miért rándulok össze, így nem tudnak dolgozni. Emlékeztettem őket, hogy épp az imént mondták meg előre, hogy ez ilyen. Csak szajkózták, hogy maradjak mozdulatlanul csöndben.

Ekkor még mindig tök meztelen voltam, majd’ megfagytam, és közben a háttérben végig a kisbabánkat hallottam sírni, akit nem adtak oda egészen a gátvarrás utánig ‒ ami elég hosszú ideig tartott ‒, pedig állítólag oda szokták adni ebben a kórházban az újszülötteket, legalább egy pár pillanatra, s csak azután viszik el méricskélni stb. Ez is a büntetés része volt. Végig senki meg sem kérdezte, hogy szeretném-e megérinteni, magamhoz ölelni, vagy csak megnézni, vagy van-e bármilyen szükségletem, akarok-e inni például. Csak végezték a protokoll szerinti dolgukat, mint a robotok ‒ én pedig a robotbeteg voltam ‒, és annak valószínűleg nem része az, hogy meghallgatják, akit kezelnek.

Mire végre elkészültek velem, már annyira ki voltam, hogy semmit sem akartam, csak egyedül lenni, eltűnni a Föld színéről. Továbbra is nagy fájdalmaim voltak, és nagyon el voltam keseredve attól, hogy így alakultak a dolgok. Ezért, mikor a kínzássorozat után odahozták a kisbabámat, már nem akartam látni (!). (Ez akkor is és még most, visszagondolva is hátborzongató érzés, nagyon elszomorít.) Kértem, hogy adják oda Lacinak, de persze ekkor sem számított a szavam. Azt mondta az ápolónő, hogy szüksége van rám a babának, és hogy szoptassam meg ‒ addig persze kb. egy órán át nem érezték úgy, hogy ez így van, pedig akkor égtem a vágytól, hogy megfoghassam.

Nem tudtam, hogyan kell, valahogy a mellemre tette a nő, aztán elment. Nagyon fájt az is, ahogy Bátor szopizott. Nem volt szerintem egy csepp tejem sem, szóval csak nyúzott. Ez így ment 45 percig, aztán mondtam Lacinak, hogy ezt most már tényleg nem bírom tovább. Akkor valahogy áttettük a másikra ‒ az első egyébként véresre kisebesedett ‒, ami hamarosan olyan sebes lett, mint a másik mellem. Így telt el még egy kis idő, mire letelt a két óra megfigyelés ‒ Laci volt az egyedüli felügyelőm, senki meg sem kérdezte továbbra sem, hogy élek-e egyáltalán.

Aztán jött egy beteghordó, és a kisbabám nélkül átvitt az osztályra. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy gyorsvonat. Ott egy nővér fontos adminisztratív teendőimről tájékoztatott, nem törődve azzal, hogy halálosan kimerült vagyok, és nem bírok figyelni rá. Később láttam, hogy mindenkivel ezt csinálják ‒ úgy látszik, ezt így írja elő a protokoll. Aztán egy másik megkérdezte, hogy miket vegyen elő a bőröndömből. Hiába mondtam annak is, hogy semmit, hagyjon pihenni, nem hagyott békén addig, míg nem mondtam ezt-azt. Végre lefekhettem ‒ minden mozdulat kínszenvedés volt ‒, amikor ráeszméltem, hogy Lacitól el sem tudtam köszönni. Ott olyan vasfegyelem van, hogy senki nem lépheti át a nővéreken kívül a küszöböt.

Étlen-szomjan voltam akkor már jó sok ideje, a telefonom itthon maradt…  Szerencsére közben Laci is kapcsolt, és valahogy bejutott mégis, hozott egy-két falatot, és végre ihattam is. Ez alatt persze észrevették a kihágást, úgyhogy kinn is találta magát a folyosón. Egész nap fel sem bírtam kelni, annyira fájt minden porcikám, és annyira erőtlen voltam. A kórházban azonban ahhoz sincs joga senkinek, hogy így érezze magát.

Bizonyos időszakonként bejöttek megtudakolni, hogy kimentem-e már a mosdóba. Amikor kb. ötödszörre feleltem azt, hogy még nem, kötelező volt kimenni. Nem számított, hogy fél óra alatt tudtam megtenni öt métert, csak az számított, hogy elő volt írva, hogy x időn belül pisilni kell.

T. I.

Véletlenül kiválasztott mesék.