igaz történetek szülésről, születésről

405. nap: Csak rám számíthat (Adél)

Az első ‒ és eddigi egyetlen ‒ babánkat egy éve otthon szültem meg. Körülbelül félidős volt a várandósságom, amikor rádöbbentem, hogy a szépen megtervezett kórházi szülésemből semmi nem lesz, mert számomra a kórház szóba se jöhet. Féltem a rutin beavatkozásoktól, féltem, hogy abban a személytelen környezetben nem kapom meg mindazt a támogatást, amire szükségem lesz. Teljesen biztosan éreztem, hogy jó úton járunk, a kétely leghalványabb jele nélkül. Otthon szülünk. Tulajdonképpen ritkán éreztem ennyire biztosan a helyemen magamat.

A szülés óramű szerint indult, a kiírt dátum előtt picivel. Akkor már pár napja nem vágytam emberek közé, pakolásztam, sikáltam, rendezgettem… Tudtam, hogy közeledik az idő. Aznap éjjel már voltak összehúzódásaim, de nem nagyon törődtem velük.

Aztán fél háromkor elment a magzatvíz. Fura módon meglepett, testközelbe jött mindaz, amire már annyit készültünk. Ma is emlékszem, mennyire remegtem az izgalomtól. Vártam kicsit, és pár perc múlva beindultak az összehúzódások. A férjemet nem volt könnyű felkeltenem, első álmát aludta épp. Azóta gyakran emlegetjük, hogy ha tudtuk volna, milyen hosszú ideig az lesz az utolsó nyugodt alvásunk, biztosan előbb lefekszünk. Nagy morogván végül csak felkelt, és nekiállt takarítani. A szülőmedence szerencsére már felfújva, kipróbálva várakozott a nappaliban.

A bába öt körül érhetett ki, akkor már nagyon-nagyon szükségem is volt rá. A férjem próbált masszírozgatni, de az nem sokat segített, három-négy perces összehúzódásaim voltak, és nagyon fáztam. A medencébe nem mertem belemenni, amíg a bába ki nem ért. Amikor viszont megjött, és átvette a férjemtől a masszírozást, az valami csodálatos megkönnyebbülés volt… Határozott, erős keze volt, és pontosan ott és úgy masszírozott, ahogy kellett. Már 7 cm-nél jártam.

Gyorsan beugrottam a medencébe, kicsit meg is ijedtem, hogy már ennyire jutottunk. Egyértelműen nem álltam még készen arra, hogy világra hozzam a babánkat. Az összehúzódások rövid időközönként jöttek, és erőteljesek voltak, de nem voltak közel sem elviselhetetlenek. A bába és a doula melegen tartották, masszírozták a keresztcsontomat, ahogy a medencében térdeltem, a peremre támaszkodva. Jó volt a vízben.

De a folyamat lelassult, meg is állt. A méhszájam pereme nem akart eltűnni. A bába megkért, hogy legyek háton is párszor és oldalt is párszor az összehúzódásoknál, de ez se nagyon segített. Kicsit aggasztó volt a tágulási vérzés, a víz miatt nehéz volt megállapítani a mennyiségét. Már reggel volt, és kezdett a víz is kihűlni, a bába azt ajánlotta, hogy jöjjek ki a medencéből. Nem örültem, de kijöttem. Fáztam, és sokkal nehezebben tartottam magam a szárazföldön. Kis ideig kellett legyek az ágyban is fekve, de az se igazán használt, viszont lényegesen jobban fájt. Kaptam homeopátiás bogyókat. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy lelki tényező tarthatja vissza a babát, és erre a bába is rákérdezett. Nagyon vártuk ezt a babát, és nagyon élveztem a várandósságom minden percét. Azt gondoltam, biztos nem tudom elengedni a babámat. Igazából lelkileg még mindig távol voltam a szüléstől.

Térden állva, az ágyra támaszkodva nagyon jó volt vajúdni. A férjem kezét már órák óta nem tudtam elengedni, óriási erőt adott, hogy belekapaszkodhattam. Nélküle semmire nem mentem volna. Már egy pár órája hangokat adtam ki, kiabáltam minden egyes összehúzódásnál. Éreztem, hogy ez is fáraszt, de nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. Próbáltam vizualizálni, de a szárazföldön már az se ment. Maga alá gyűrt a fájdalom, és kezdtem igazán elfáradni.

Az fel se merült bennem, hogy feladjam. Csak annyit éreztem, hogy lassan a végére érek az erőmnek. A bába tanácsára egy párszor visszatartottam a kiáltást. Így hirtelen sikerült továbblépni, és a méhszáj végre eltűnt, engedhettem a tolóingernek. Azt javasolták, üljek fel, és én két egymás mellé tolt székre, egy rögtönzött szülőszékre ültem. Nagyon lassan, apránként haladt a baba. Elképesztően fájt, arra gondoltam, hogy hihetetlen, hogy bárki egynél több gyereket hajlandó megszülni. A bába most is, mint ahogy eddig is, figyelte a szívhangokat, amik továbbra is jók voltak. Én viszont nagyon fáradtam. És fáztam. A hősugárzónak köszönhetően már szinte trópusi hőség volt, a derekamat állandóan borogatták, masszírozták. A férjem előttem állt, én belé kapaszkodtam.

Már beszéltem minden tolófájás között, a babámat kértem, bújjon már elő. Vagyis inkább könyörögtem neki. Már közel volt a fejecske, de nagyon nem haladt, amikor a bába megint felvetette, hogy nem szeretném-e inkább kórházban befejezni a szülést.

Eszembe jutott a babámnak tett ígéretem, hogy nem visszük kórházba, és hirtelen tudatosodott, hogy igen, most szülünk, és addig nem lesz vége, amíg én meg nem szülöm ezt a babát. A babám csak rám számíthat. És akkor hirtelen lett erőm. Ettől a felismeréstől számítva már pár nyomásra megszületett a baba.

Rózsaszínű volt, és egyből teli torokból üvöltött. A bába megkönnyebbült, én meg alig láttam, szinte transzban vettem a kezembe, és huppantam le vele az ágyra. Annyira jó puha és meleg volt a kis teste! A köldökzsinór még jó sokáig lüktetett, és majdnem egy órát vártunk a méhlepényre is. Ennek megszületése nem volt épp fájdalommentes, mivel eléggé berepedtem, amikor megszületett a baba. Így még várt a kellemetlen varrás is rám, de utána végre visszakaptam az én édes picike babámat, akit közben apucija körbekalauzolt a lakásban. Egyből elkezdett szopizni, olyan jó élmény volt ez is…

Körülbelül tíz napba telt, mire nagyjából magamhoz tudtam térni az elképedt csodálatból, hogy én képes voltam erre a fantasztikus teljesítményre, és hogy lett egy ilyen gyönyörű, tökéletes kisbabánk. Nagyon várjuk a folytatást!

H. I.

Véletlenül kiválasztott mesék.