1493. nap: Anya lettem (Lőrinc születése)
Hát igaza lett a csecsemősnek, könyörögtem az epidurálért. Anélkül az oxit nem lehet kibírni. Igazából azzal sem! Azt hiszem, már csak a túlélésért küzdöttem. Vegetáltam, csináljanak velem, amit akarnak. Nem érdekel. Csak legyen már kint a babám!
Tovább1492. nap: Harmadszor („Jön a Bába, jön a Bába!”)
„Nem bírom kinyomni ezt a babát!” – kiabáltam. „Dehogynem!” – jött a válasz. És tényleg, nem sokkal később úgy éreztem, hogy most tényleg tudok nyomni, de mintha magától ment volna minden (reflexszerűen, ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni). D. volt az élő szülőszékem, teljesen átadhattam magam a folyamatnak. Ő pedig tartott, hozzáidomult a mozgásomhoz. Jó volt. Biztonságban voltam.
Tovább
1491. nap: Másodszor (Hentesmunka)
Amikor próbáltam volna felülni a hanyattfekvő pozícióból a nyomáshoz, akkor a nő kirántotta alólam a lábam, kb. kengyeltartásba húzta, és a saját hasához nyomta, majd magyarázni kezdett, hogy a hasprés így működik, ő tudja! Elgondolkodtam rajta, vajon neki hogy menne hanyatt fekve, kengyeltartásba szétfeszített lábakkal, mondjuk nem is a szülés, csak a székelés? Hogy működne akkor a hasprés?
Tovább
1490. nap: Először („Zavartalan anesztézia”)
A műtéthez beöltözők velem szemben nevetgéltek. Kellemetlenül éreztem magam előttük ruhátlanul. Megkérdeztem az anesztest, megvárják-e a kontrakció végét? Igen, jött a válasz – de nem végeztek a következőig, sőt az utána jövőig sem. „Érzi a meleget, ahogy szétárad a lábaiban?” – érezni véltem, de a zsibbadást nem. Éreztem még a hideget-meleget is, amit a bőrömön próbálgatott. Már vágtak is fel. Az érzéstelenítés nem hatott. Ide-oda rángatták a szerveim, úgy éreztem, széttépnek.
Tovább
1489. nap: Megálmodott ajándék (Domi)
Minden átmenet és fokozatosság nélkül hirtelen ötpercenként jöttek a fájások, én meg ültem a labdán, és mindegyik után azt kérdeztem, hogy ugye ez már nem fog elmúlni és nem fog leállni? Tünde nem értette, hogy miért kérdezgetem ezt folyton, elmeséltem neki, hogy Loránál mi történt. Mondta, hogy ne aggódjak, ez szerinte már nem fog elmúlni, legfeljebb, ha megszületik a baba.
Tovább
1488. nap: Megérkeztem (Laura, a babérkoszorú)
Kb. azzal egy időben, hogy leállt a folyamat, elkezdtem bőgni, és innen kezdve kb. hét órán keresztül zokogtam, üvöltöttem, összetörtem és újjászülettem, átkozódtam és megbántam. A párom szerint gyötrelem volt még csak végig nézni is... A baba végig teljesen jól volt, miatta egyáltalán nem kellett aggódni, nagyon jól viselte ezt a hosszú agonizálást. Amikor benne voltam ebben a folyamatban, akkor nem is tudtam igazán, hogy mi történik, csak azt, hogy rettenetesen fáj... valami a lelkemben, ott bent, egészen mélyen, és hogy iszonyúan szenvedek tőle.
Tovább