igaz történetek szülésről, születésről

1865. nap: Minden a helyén (Dami születése anyaszemmel)

Megjelent: 2015. nov. 13.

Eltelt újabb két év. Költözés, a baba már az új otthonunkban fogant, ezt otthonnak lehet hívni. A ciklusom pontos, a kiíráshoz képest szerintem megint öt-hét nappal később fogok szülni. Kinézem magamnak a napot és megnyugszom. Ugyanaz a fogadott orvos a terhesgondozásra, de egy határozott elképzelés: ez a baba otthon fog megszületni.

Nem is viszem túlzásba az orvoshoz járást, csak a mindenképpen szükségeseket végeztetem el – az sem tűnik kevésnek. Körbejárjuk az otthonszülés lehetőségét. Akadályok mindenhol, minden téren.

A várandósság halad előre. Minden lehetőséget megvizsgálunk: ha nem otthon, akkor egy másik kórházban, ahol az orvos csak akkor avatkozik bele, ha valami komplikáció van. Próbálom helyre tenni magamban, hogy esetleg csak ez adatik meg.

Egy darabig el is fogadom, azután történik valami: a strandon elkapok egy fertőzést, és nem jutok el vizsgálatra a saját orvosomhoz. A klinikán az ügyeletes orvos vizsgál meg. 24. hét, eddig nem is volt belső vizsgálat. Lekezelően beszél velem, úgy fölnyúl, hogy három napig még a fenekem is sajog bele.

Sírva érek haza – nem akarok orvossal szülni, nem megyek kórházba. A férjem egyetért, tovább keresünk. Örök hála Neked, Ági, hogy olyan egyszerű lesz minden hirtelen. Igen, lehet, igen, én is szülhetek otthon. Hatalmas kő gördül le a szívemről.

Az akadályok is szépen lassan elhárulnak. Megismerkedem bábámmal, részt veszek a bábai szemléletű szülésfelkészítőjén. Sok dologról már hallottam, de jólesik részt venni, addig is ismerkedünk. Jó lesz. Már csak a várakozás.

Nagyon meleg a nyár, mint mindig kétévente (amikor a gyermekeimet várom). Sok keményedés, kevés pihenés, rengeteg munka a kerttel és a házzal. Nem baj, csak már ne lenne ilyen meleg. Azután ez is elmúlik, végre aludni is lehet.

Itt a faluban mindenki megszülesztene már hónapokkal korábban, valahogy bennem is kialakul az elvárás, hogy előbb jöjjön a gyermek. Pedig én mindig kicsi babákat szülök, jó lenne neki bent a végéig.

Szeretnék megint nappal szülni, ahogyan másodszor, úgy kevésbé fáradok el, és a gyerekek miatt is ez lenne ideális – amikor a nagy oviban van, tehát a hétvégéket eleve kizárom. Ezt mondom a bábámnak is (így is lett).

Két héttel a terminus előtt már folyamatos kapcsolatban a bábával, a pocaklakó sokszor jelez, azután nem indul mégsem. Próbálom magamban tudatosítani, hogy hiába a körülöttem lévők „elvárásai” szerint előbb kellene jönnie, ő bizony valószínűleg még rá is húz majd. Én is szeretnék megszabadulni terhemtől, ennek ellenére a babát biztatom, hogy bizony ő és a jó Isten tudják csak, mikor kell megszületnie.

Kicsit stresszelek azon is, hogy a segítőimnek idejében szóljak. Hiába harmadik baba, nem vagyok biztos semmiben sem. Elmúlik a terminus is, én pedig abbahagyom a karba tett kézben gólyavárást, újra kimozdulok, élem az életem.

Már csak pár nap, és átlép a következő csillagjegybe. Végig kíváncsian vártam, hogy mi lesz (egyik gyermekem emez, a másik meg amaz…). Hát ezt is megvárta. A forduló előestéjén egy összehúzódás – és rögtön tudom, hogy EZ most AZ. Kár volt ezen ennyit aggódni. Teljesen más, mint a jóslók. Magamban mosolygok, csak én tudom, hogy holnap baba lesz. Férjemnek sem szólok, hadd pihenjen. Elmegyek aludni, erőt gyűjteni.

Hajnali háromkor elindulnak a kontrakciók, szépen ritmusosan húszpercenként (pont, mint két éve). Semmi erős, mégis határozott, menstruáció jellegű hullámok. Nem tudok elaludni, egy idő után már nagyon szeretnék – ekkor abbamaradnak, pihenhetek.

Reggel pont NST-re kellene mennem. A bába javaslatára el is megyünk, csak hogy tudjuk, jól van a baba. A kocsiban útközben újra jönnek a hullámok.

A klinikán szépen kirajzolódik a fájásgörbe, a szülésznő javasolja, hogy keressem fel az orvosomat. Én pedig szépen fel is hívom a bábát, kérem, hogy délre legyenek nálam, addigra mi is hazamegyünk, és szerintem kora délutánra lesz belőle baba.

Délben meg is érkezik mindenki, én még eléggé izgatott vagyok, a nagy oviban, a kicsi apával próbál aludni – én pedig nem tudom elengedni magamat, amíg otthon van. Sebaj, a bába és douláim biztosítanak afelől, hogy akár két napig is ráérnek.

Beszélgetünk, sztorizgatunk, nevetgélünk. Jó a hangulat, én is kezdem magam jól érezni, elengedni az elvárásaimat. Közben jönnek a hullámok, de még mindig semmi komoly. Férjem elviszi a kicsit, remélem innen fel fognak gyorsulni az események.

Norbival előre megbeszéltük, hogy ha napközben zajlanak az események, akkor inkább ő lesz a kicsivel, és ez mindenkinek megfelelt. Az előző szülésnél annyira jól volt jelen, hogy most el tudtuk fogadni, hogy másképpen legyen. Én asszonyi körben vajúdhassak és szülhessek, amiről úgy gondoltam, felszabadítóan hat majd rám (igazam lett).

Három óra előtt néztem utoljára az órára, és megjegyeztem, Kenese negyed négykor már kint volt. Hát, Dami nem lesz, az biztos.

Bementünk a szobába, és a bábával váltottam néhány szót, ami nagyon fontos volt. Megmondtam neki, hogy lerendeztem magamban, hogy ezt tényleg én akarom, az otthonszülést, mert itt, velük biztonságban érzem magam. Ő pedig azt mondta: „Semmi sem fog itt történni, csak megszületik a baba”. Ilyen egyszerű.

Mire bejöttek a többiek is, már erősödtek a hullámok. És akkor csönd lett. Elkezdtem befelé figyelni. Hamarosan kértem a masszázst, legutóbb is nagyon hatékonyan csillapította a fájdalmat. Az ágy előtt térdepelve masszírozott kedves doula-barátnőm (nem is értem, hogyan bírta végig a keze).

Egyszerre elzsibbadt a lábam, felálltam, és állva támaszkodtam. Segítőim már fel is készítették a vizet a borogatáshoz. Nemsokára kértem is. Egyre forróbbat és forróbbat.

Nem volt belső vizsgálat, nem kellett. Néha a bába szívhangot hallgatott, de sosem kellett emiatt kizökkennem. Mindenki a helyén volt mindig. Annyit mondtam csak: MOST, és FORRÓBBAT, FORRÓBBAT. Nagyon jólesett a gondoskodásuk. Hat kéz mind csak értem serénykedett, nem kívánhattam volna magamnak ennél jobbat és többet.

Belül hangtalanul biztattam a testemet, hogy nyíljon meg, és babácskát, hogy induljon. Egyszer csak kértem a bábát, hogy nézze már meg a csíkot, hol is tartunk – megnézte, csak nem látta, mert szájmaszkban volt, és a szemüvege bepárásodott. Nem baj, haladunk, mondta – és mennyire igaza volt.

Ringatóztam, jólesett a ritmus. A masszázs, a borogatások cseréje, a ringatózás – mind egy ritmus. Segítőimtől biztató tekintetek. Megengedő légkör. Olyan más így világra engedni egy gyermeket. Örök hálám érte!

Fáradtam. Szerettem volna lefeküdni egy kicsit, hátha pihenhetek. Egy fájás után föl is pattantam. Nem, akkor inkább a szülőszékre. Nem gondolkodtam azon, vajon hol járhatunk. Rita mögém ült, masszírozott kitartóan, azután már a derekamra is forró borogatást kértem. K., a doula serényen cserélgette a borogatást, forralta a vizet.

Bábám szívhangot hallgatott, tekintetében biztatást, menedéket találtam. Elöntött a hála, a bizonyosság, hogy hamarosan megszületik a babácskám itt, ahogyan vágytunk rá. Könnyek között mosolyogtam felszabadulva.

Most először magától repedt meg a magzatburok, sajnos mekóniumos volt a víz. Rajtam kívül mindenki nyugodt maradt, bennem pedig megszólalt a vészcsengő: kint kell lennie minél előbb (ahogyan első fiamnál felszólított a szülésznőm). Úgy látszik, még mindig nem dolgoztam föl, ahogyan annak idején történtek a dolgok…

Érzem, hogy már tolhatnék, a bábám annyit mondott: szabad! Forró borogatás a gátra is, a gátmasszázs nem kell. Üvöltök. Nyomok. Üvöltök. Aztán már nem is üvöltök, inkább nyomok. Lassabban jön, mint Kenese.

Talán a pánik miatt elvesztettem a testemmel a kapcsolatot, most nem érzem az őserőt. Nekem kell kinyomnom. Támaszkodom Ritára, most érzem, hogy itt lenne Norbi helye, hogy megtartson. Na, nem baj. A baba nagyobb is, feszít nagyon.

Nyomom, még nincs kint? Csak a feje búbja… nyomok megint. Nyomok és nyomok. Kint a fej. Még egy nyomás és érzem a testet is, ahogyan kibújik.

Kicsit lila, K. leszívja a szájával és rögtön megkapom. Nem sír fel. Nem aggódnék, de a mekónium miatt talán mégis. Nem kéne sírnia? Pedig tudom, hogy nem. Csukva van a szeme, néhányat nyöszörög, a karomban tartom. Gyönyörű.

Elmúlik az aggodalmam. Hiszen körülöttem mindenki olyan nyugodt. Akkor minden rendben. És valóban. Egy csodaszép babácska.

A méhlepény is szinte rögtön megszületik, és végre megnézhetem. Körtefát fog táplálni a kertben. Szólok Norbinak, aki éppen hazafelé tart a gyerekekkel az oviból: „Jöhettek babát nézni.”

Nemsokára már a tesók simizik, puszilgatják Dami babát. Felbecsülhetetlen. Apa is karjaiba zárja, ismerkednek. A bába adminisztrál, valaki mindig van mellettem, körülvesznek, segítenek zuhanyozni, megvetik az ágyat.

Ez a szülés beteljesítő – ahogyan kértem odafentről. Régi sebeket gyógyít be, önbizalmat, hitet ad. Köszönet és örök hála a segítőimnek és a többi bábának, doulának, hogy harcolnak értünk, nőkért, anyákért.

N. P. R.

„Életfa, életfa
Életnek fája
Azalatt szültelek
Erre a világra…”

(Palya Bea – Fa alatt szültelek)

Léni születése anyaszemmel > > >
Kenese születése anyaszemmel > > >
Dami születése bábaszemmel > > >
Rebeka és Damján születése doulaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.