igaz történetek szülésről, születésről

1617. nap: Már nem csak a félelem

1617. nap: Már nem csak a félelem

Bea délelőtt tizenegykor hívott először. Megindult, hétpercenként vannak kontrakciók. Kész voltam azonnal odamenni, de azt mondta, egy óra múlva megint felhív. Nem várta ki, fél óra múlva szólt, hogy induljak. A hangjából ítélve sietni kezdtem.

Doula nem kell, mondta, ezen kekeckedtem egy kicsit, de rögtön rákérdezett a gyenge pontra, hogy nekem kell-e, mert akkor persze hozzak. De neki nem kell, ott a férje. Hogy nekem kell-e doula, azt nem tudom, attól függ, milyen lesz a szülés, ha hosszadalmas és ingatag biztonságú, akkor nekem jó egy támogató. Így persze nem mondtam meg Beának, csak elindultam – doula nélkül. Jó messze laknak, Budapest egy másik végén.

Tizenkettőkor értem oda. Bea egy fotelban ült és nagyokat mosolygott. Vajúdóöltözék volt rajta, de ezen kívül más nemigen utalt a szülés közeledtére. Kicsit csalódott voltam; úgy látszik, nem jól tudok hangból ítélni. Egy jó fél órát beszélgettünk, igyekeztem felmérni a helyzetet. Lent főtt az ebéd, Bea alig várta, hogy elkészüljön. Tíz óra óta érez kontrakciókat, látens szakra utaló jeleket is alig találtam, aludt, evett, most is éhes. (A látens szak az aktív vajúdást megelőzi, tarthat napokig is. Rendszertelen, a szervezetet fizikailag nem különösebben igénybevevő kontrakciókkal jár, a viselkedést viszont – ahogy a tágulási szak közeledik – rendszerint egyre inkább befolyásolja, és ez a bábáknak, douláknak jól értelmezhető jelként szolgál.)

Egyre jobban kezdett felidéződni bennem az előző szülése. Azon Kriszti volt ott, Julával. Sajnos neveket is, arcokat is nehezen jegyzek meg, de a szüléstörténetek gyakran megmaradnak az emlékezetemben. Bea első szülése másfél napig tartott. Ő azt mondta róla, nagyon nehezen jutott el a 4 cm-ig. (Pár óra múlva, a szülés után módosított, úgy fogalmazott: „Múltkor túl korán idehívtam őket.”)

A beszélgetés ideje alatt ritkán ugyan, de rendszeresen jöttek kontrakciók, és meglepően intenzívek voltak. Felajánlottam egy vizsgálatot, Bea akarta is, de előbb lement ebédelni. Én fent maradtam a szobában és olvastam. A hangokból ítélve Bea ebédje nem volt háborítatlan. Egyértelmű intenzitásváltás (a szülés menetében többször következik be, ahogyan a szülés fázisai követik egymást) történt, békés edénycsörömpölés helyett inkább nyögések hallatszottak. Azért evett.

Egy óra tíz perckor megvizsgáltam. A méhszáj 4 cm-es volt, de olyan leheletvékony és lenge, alig tudtam elhinni, hogy ez állja útját a babának. Bea ropogtatnivalót óhajtott, elküldte Álmost a boltba csokis kekszért és üdítőért.

Javasoltam, hogy feküdjön bele a kádba, kapott az ötleten. A kádjuk mellett nagyon keskeny hely van, oda lekuporodtam, és most megint átéltem az erő berobbanását. Sejtettem, hogy kezdünk rohanni, ezért még viccesen meg akartam kérdezni, hogy messze van-e a bolt, de elszalasztottam a megfelelő másodpercet. Nem volt ott már szavaknak semmiféle helye. Bea oldalt fekve összegömbölyödött a kádban. A szűk, penészedő fürdőszobát betöltötte valami Kimondhatatlan. Megpróbáltam a hátát masszírozni, és éreztem, hogy tökéletes az összhang. A kezem hozzáidomult a hátához, ő pedig valószínűleg semmit nem érzett az egészből. Háttal volt nekem.

Szerettem volna belátni a víz alá, valami csíkot vagy libabőrt észrevenni, de nem lehetett. És mégis, egészen biztosan éreztem, amikor a libabőr megjött. Bea kiabált; a haja, az arca, a keze, mindene sugárzott. Azt is tudtam, amikor megrepedt a burok. Látni alig-alig lehetett, mert tiszta volt a magzatvíz. Bea felemelkedett, ült vagy guggolt. Közben nyomott.

Indítványoztam, hogy négykézláb talán kényelmesebb lenne, odaküldtem Álmost a fejéhez, vagyis a feje várható helyéhez, de nem esett jól Beának a helyzet. El se tudtam képzelni, hova akarja a gyereket kiengedni. Nekem háttal guggolt, egyik kezével elől, a másikkal hátul kapaszkodott. Továbbra se láttam semmit. De tudtam, hogy most már oda kell nyúlni.

Bemerítettem hát a gátvédelemre kiszemelt pelenkát, és matatni kezdtem ott, ahol a gyereket jönni sejtettem. Jött. A sok redő között megpróbáltam a kezeim helyét megkeresni. Némi túlzással mondhatjuk, hogy mindketten vállig vízben voltunk, csak Bea válltól lefelé, én meg válltól felfelé.

A csökevényes gátvédelem ellenére a baba hihetetlenül könnyedén és egyenletesen csúszott ki. Mikor derékig megszületett, egyszerűen nem volt Bea alatt több hely, ahova kiengedhettük volna. Ráadásul Bea közben letérdelt. Mindkét kezem hátulról nyúlt a gát felé, a babát is arra tereltem, úgyhogy csak hátra felfelé haladhatott tovább. Mikor a csípője nyomult ki, Bea felszisszent. Sejtettem, hogy ez hiba volt. Rendesen a csípő megszületése már könnyű és kellemes, nem okoz külön fájdalmat.

Csak pár másodpercig mertem vízben hagyni a babát, pedig láttam filmeken, hogy ez hosszú ideig is lehetséges. Azonnal felsírt, semmi jelét nem adta annak, hogy a vizes környezet megnehezítette volna számára a légzés beindulását. Elég nagy feje volt, amin még alakváltozás se látszott. Gyorsan kihúztuk a dugót a kádból, láttam, hogy nincs vérzés.

Bea vigasztalta a babát. Aztán felült és mellre tette. Szívtam a fogam, amikor láttam, hogy lazán törökülésbe vágja magát, pedig akkor még csak sejtettem, hogy ezt nem úszhatta meg gátrepedés nélkül.

Még pulzált a köldökzsinór, amikor Bea kérte, hogy rövid csonkot hagyva vágjuk el. Aztán bementünk a szobába. Megnéztem a gátját. Klasszikus, tankönyvi gátrepedés látszott. Még sose láttam ilyet, de azonnal ráismertem. Egyenetlen szélű, közel a középvonalhoz. A hüvelyfalat alig érintette, hátrafelé viszont alaposan kimélyült. Bea megint olyan helyzetet vett fel, hogy a seb csúnyán tátongott. Ez nem fog magától meggyógyulni. Felhívtam Ágit, hogy jöjjön el megvarrni. A lepény egy óra múlva távozott.

Lassacskán telt a két óra. (A születés után, ha minden rendben van, a szaksegítség két óra hosszáig marad.) Megint beszélgettünk. Hihetetlen volt, hogy vége. A szentély szétfoszlott, és itt maradt helyette egy rózsaszín kisbaba. Kislány. Lívia. Van egy hölgy, aki nagyon fontos nekem, és ugyanígy hívják. Még sohasem láttam. De várom, hogy láthassam. Azt nem hiszem, hogy új anyára volna szükségem. Nekem jó volt a régi. De egy új nagymama a családunkban, egy Lívia mama… biztosan jó lenne. Még nem tudni, hogy alakul. Én várom.

A kisbabát Álmos mérte le a csecsemőmérlegükön, ami nem volt könnyű. És sokáig dajkálta. Szépek voltak.

Ez az ügyeletem csak egy napig tartott. Éppen a közepébe illeszkedett ez a szülés. Még mindig nem sokadik. De azért gyűlnek. És szépek. Már nemcsak a félelem uralkodik rajtam. Volt egy kis MÁSállapot is. Örülök.

K. Á.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

Véletlenül kiválasztott mesék.