igaz történetek szülésről, születésről

1613. nap: Egy emberséges császár

1613. nap: Egy emberséges császár

Nem veletek születtek, de azt hiszem, nem is nélkületek.

Z. lányom itthon született volna, de sajnos végül kórházban végződött a születése minden beavatkozással, amit nem szerettem volna. Mindhármunkat megviselt. Amikor másodszorra is megfogantam, nem volt kérdés, hogy mindent megteszek azért, hogy a kistestvérnek ne kelljen átélnie ezeket a nehéz első perceket-órákat, amik valószínűleg amúgy sem egyszerűek.

Ami furcsa volt a legelején, hogy sokkal rosszabbul voltam. Nem értettem, hogy mi lehet a baj. A körzetes kórházban kerestem magamnak új orvost, olyat, aki nem ájul el attól, hogy olyan várandóst kell gondoznia, aki esetleg végül otthon szülne. Nem akartam titkolózni, hazudozni.

Aztán az első ultrahangon minden tervem dugába dőlt. Kiderült ugyanis, hogy kettő baba növekszik a méhemben! Az első pillanatban sírtam és nevettem is egyszerre. Ez nem lehet igaz, én biztos, hogy nem vagyok alkalmas ennyi gyerkőc felnevelésére! Hogy lehet, hogy pont hozzánk gondolták a beköltözést az ikerbabák? Hogy férünk be az autóba? Hogy férünk el a házban?

Terveim a szép, háborítatlan otthonszülést illetően kártyavárként omlottak össze. Ma Magyarországon hivatalosan nem lehet ikreket otthon megszülni.

Nem volt kérdés, hogy ezek után legalább természetes úton szerettem volna világra hozni őket, bíztunk benne, hogy minden jól alakul. Az orvosom mindenben támogatott, nem ijesztgetett, mellettünk volt. Megkedveltem, megbíztam benne. Végig biztatott, hogy ha ennyire szeretnénk, biztos megadatik nekünk egy szép szülés. Jártam vizsgálatokra, de semmivel sem többre, mint ami megszokott.

Teltek-múltak a hónapok, és az első babócám egyszer csak szépen el is helyezkedett fejjel a kijárat irányába, a második azonban keresztben feküdt. Ez az időszak eléggé megviselt. A bizonytalanság, hogy lehet, hogy mégis császár lesz, rányomta a bélyegét azokra a hetekre.

Jártam anya-magzat kapcsolatanalízisre, mert így volt egy óra a hétből, amikor csak rájuk figyelhettem. Jó volt külön-külön rájuk hangolódni, bizony, teljesen más így, mint amikor csak egy van. Furcsa dolog ez, teljesen megváltozott a gondolkodásom.

Tudtam módszerekről, amikkel babákat megfordulásra lehet bírni, de nem éreztem azt, hogy jogom lenne alkalmazni őket. Egyre inkább úgy éltem meg, hogy ők tudják benn, hogy miért fekszenek így, nem avatkozhatok be, még gyengéd módszerekkel sem. Persze beszélgettem velük, elmondtam, hogy örülnék, ha mindketten fejjel előre fordulnának, de elmondtam azt is, hogy ha így maradnak, akkor is meg tudnak születni, csak más módon. Azután, egyszer csak a fejvégű babám úgy döntött, hogy nem hagyja pácban renitens testvérét, és átfordult ő is farosra.

Vannak olyan mondatok, amikről nem is tudja, aki mondja, hogy mekkora súlyuk van. Az orvosom tudott ilyen mondatokat mondani, jó értelemben. Amikor megtudtuk a fekvésüket, csak úgy mellékesen hozzáfűzte: végül is, nem olyan rossz ez, ő ebben a helyzetben azt látja, hogy milyen kényelmesen vannak, egyik sincsen kényszertartásban. Abban a pillanatban megértettem, hogy akár miért ne lehetne ez az „apróság” az ok? Ikreknél olyan pici a hely, ki szeretne hónapokon keresztül valami idétlen pózban nyomorogni? Lehet, hogy a kényelem és az ideális növekedés ára a császár, de talán megéri. Hiszen én mondtam nekik, hogy így is meg tudnak születni. Megnyugodtam. Eltökéltem, hogy kihozzuk belőle a legjobbat.

Ikreknél a statisztikák azt mutatják, hogy átlagban a 37. héten születnek, nem a 40-en. Nem tudom, miért, valahogy nálam ez az időpont raktározódott el, úgy gondoltam, hogy akkor majd én is megszülök előbb. Őszintén szólva, iszonyatosan nagy hasam volt, és elmondhatom, hogy egy gyereket kihordani gyerekjáték kettőhöz képest. Nagyon bíztam benne, hogy már nem kell sokáig növesztenem őket.

Telt-múlt az idő, de ők csak nem akartak kibújni. Frontok jöttek-mentek, semmi. Aztán még elkaptam egy hányós vírust is a nagylányomtól, aminek következtében két éjszakát végigrókáztam. Eszükbe sem jutott elindulni. A 39. héten is még boldogan dekkoltak odabenn, és növögettek szépen. Nem akartunk indított császárt, de ez is egyre jobban ott lebegett már a fejünk felett. Úgy volt, hogy a kiírás napjáig, vagy akár még tovább is teljes nyugalommal várhatunk, ha minden rendben. Mint utólag megállapítottam, ez is nagy szó, mert az ikres kismamáknál az a „szokás”, hogy 38. héten indítanak, mert utána már „több a kockázat, mint a haszon”, és „egyébként sincs már odabenn akkor több hely, ilyenkor már nem tudnak nőni”, meg hogy az „ilyen babáknak majd gyógytornára kell járniuk”.

A 40. hét betöltése hétfőre esett. Előtte való pénteken este még bementünk a kórházba egy utolsó ultrahangra. Az orvosom szerint az áramlásértékek már a határon voltak. Lehet, hogy csak kényelmetlenül feküdtem, vagy pillanatnyi helyzet volt, ezt már sohasem tudjuk meg. Én úgy éreztem, semmi bajuk, de bevallom, már nagyon kevés türelmem volt addigra, elegem volt. Talán ez is belejátszott abba, hogy nem igazán ellenkeztem, pedig a döntés ránk volt bízva, mint felelős, gondolkodásra képes felnőtt emberekre. Ez is ritka nagy szó a mai szülészetben… sajnos.

Hazamentünk, összecuccoltunk, adtunk egy búcsúpuszit Z. lányomnak, aki a nagyszülőknél maradt. A kocsiban még összekapcsolódtam kicsit a babócákkal, elmondtam nekik a tényállást, és ismét megállapítottam, hogy jól vannak. Elmondtam nekik újra, hogy mi fog történni velük, és megölelgettem őket gondolatban. Azt hiszem, elfogadták a döntésemet – akár helyes volt, akár nem –, és ez ismét megnyugtatott.

A kórházban oxitocint kaptam, hogy induljon be a folyamat, és rám kötötték a CTG-t. Sajnos, a szülésznő nem volt túl ügyes, állandóan elcsúsztak a tappancsok, nem találta a babákat. Állandóan azt akarta, hogy feküdjek hanyatt, pedig mondtam neki, hogy képtelen vagyok rá, mert borzasztóan kényelmetlen. Aztán végül nekem és a páromnak kellett beállítani a műszert, hogy mutasson is valamit. Bosszantó volt, mert ez az idő azzal is telhetett volna, hogy ráhangolódjunk a kicsieink érkezésére.

Végre aztán jöttek, hogy mehetünk a műtőbe. A dokim elintézte, hogy a párom is bejöhessen, pedig ebben a kórházban ez tilos. Úgy beszéltük meg, hogy ahogy kiveszik az első babánkat, a párom rohan utána, hogy ne maradjon egyedül. Kértük, hogy ne fürdessék őket, hanem csak törölgessék meg, és úgy csupaszon tegyék az apukájuk mellkasára, amíg engem ki nem hoznak. Utána egyből szerettem volna őket mellre tenni.

A személyzet abszolút támogató volt. Kifogtunk egy kiváló csecsemőst, aki segített az első órák tandemszopiját kivitelezni. Helyre tette az akadékoskodó szülésznőt, aki parázott, hogy megfáznak a velem bőrkontaktusban lévő szopizó picinyek. (Egyébként alapból is volt vagy 30 fok.)

Abszurd helyzet, hogy ikrei születnek az embernek, akiket a karjában tart, de az érzéstelenítés miatt nem emelheti meg a fejét, hogy megnézze őket. A párom csinált képeket a mobiljával, amiket mutogatott nekem közben, hogy lássak valamit, elég idétlen, de legalább ők éreztek engem, és nem voltak elválasztva az anyukájuktól, mint a legtöbb ikerbaba. Reggelig maradtunk így összebújva.

Délelőtt felkelhettem, ami ment is szerencsére, bár nem volt kellemes. Viszont végre nézegethettem, puszilgathattam őket, amennyit akartam! Gyönyörű, 3 kg feletti baba volt mindkettő, még hogy nincs hely, meg gyógytorna kell… Szánalmas kifogások.

Szerencsére gyorsan gyógyultam, bár éjszaka egyedül ellátni két újszülöttet egy császáros sebbel egyedül: nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Drukkoltam, hogy ne egyszerre ébredjenek, mert egyedül nem biztos, hogy mindkettőt mellre tudtam volna tenni. Aludni nem tudtam, jó lett volna magam mellé tenni őket az ágyba, de kicsi volt a hely.

Első hajnalban nem bírtam tovább, betoltam őket a csecsemősökhöz, egy picit muszáj volt aludnom. Nem voltam hajlandó aláírni a papírt, hogy betápszerezhetik őket, így megegyeztünk, hogy azonnal visszahozzák nekem őket, ha valamelyik felébredne és sírna.

A második éjszaka már könnyebben telt, a harmadikra meg már kifejlesztettem a „hogyan aludj biztonságosan és kényelmesen két babával a kórházi ágyon” módszerét. Harmadik nap végre elhagyhattuk a kórházat.

Így nyolc hónap távlatából visszagondolva, úgy érzem, hogy szép élmény volt a születésük, ha nem is az a csoda, mint egy háborítatlan természetes szülés. Azért gyakran eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nem nyugszom bele, hogy a fekvésük miatt császár a vége, hanem kutatok olyan orvos után, aki esetleg belement volna egy hüvelyi szülésbe. (Valószínű, nem találtam volna egyébként ilyet, de az igazság az, hogy nem is próbáltam meg.) Az is foglalkoztat, hogy mi lett volna, ha kitartok, és nem engedem, hogy indítsák, hanem várunk, amíg ők úgy döntenek, eljött az idő. Nem tudom…

Biztos, hogy sokkal jobb történet volt, mint a nagylányomnál, ami trauma volt mindhármunknak. Ez olyan „rendben volt érzés”, de nem gyógyító. Gyakran gondolok arra, hogy szeretnék még babát, bár anyagilag sem biztos, hogy bírnánk, és talán fizikai erőnkön fölül is lenne. Még sok mindent fel kell dolgoznom. Ha esetleg lenne még gyermekem ebben az életben, nem azért szeretném, hogy a bennem tátongó űrt vele próbáljam betölteni. Mert sajnos a fájdalom még ott van.

Később mesélte a párom, hogy az orvosom a császár előtt elmondott értünk egy imát. Köszönet érte.

K. M.

Első gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.