igaz történetek szülésről, születésről

1586. nap: Hogy juthat ilyen az eszembe? (Máté születése)

1586. nap: Hogy juthat ilyen az eszembe? (Máté születése)

Az otthonszülésről első alkalommal egy agykontrolltanfolyamon hallottam évekkel ezelőtt. Akkor azonban még nem érintett közvetlenül a dolog, bár nagyon érdekelt.

Később férjem testvére – aki Iowában él – mesélte el, hogy milyen fantasztikus élmény volt az otthonukban megszülni harmadik gyermeküket (azóta már a negyedik gyermekük is megszületett, természetesen otthon). Mindig csodáltam, ahogyan a szüléseiről beszélt. Én mást még nem hallottam ekkora lelkesedéssel, elégedettséggel beszélni saját szüléséről, főleg nem közvetlenül azután. Nagyon irigyeltem, és mindenképpen szerettem volna egy ilyen élménynek részese lenni.

Mikor első gyermekemmel, Mátéval állapotos lettem, megkérdeztem az orvost, vállalná-e, hogy otthon vezeti le a szülést: felháborodva közölte velem, hogy ez milyen veszélyes, és egyáltalán, hogy juthat ilyen az eszembe. Ez egy kicsit elbizonytalanított, kétségeket ébresztett, így Máté (sajnos!) kórházban született.

Elég megalázó és kiszolgáltatott élmény volt a vajúdás, amely kettő és fél napig tartott. A második nap után már majdnem minden erőm elfogyott. A vajúdás alatt az orvos és a nővérek tanácsára lépcsőztem: fel a harmadikra, majd le onnan… majd újabb vizsgálat után folytattam.

A második nap éjjelén aztán egy újabb vizsgálatot követően elment a magzatvíz, az orvos burkot repesztett. Szinte abban a pillanatban olyan erős fájások jöttek rám, hogy azt hittem, összeesem. Amikor felálltam a vizsgálószékről, muszáj volt letérdelnem. Az orvos és a szülésznő olyan megvetéssel nézett össze a fejem fölött, amit a mai napig élénken őrzök az emlékezetemben. Ezután a szülésznő hidegen közölte velem, hogy menjek vissza a kórterembe, hozzam magammal a kiskönyvemet, majd zuhanyozzak le, és ha apás szülést terveztünk, hívjam fel az apát is. (A telefonfülke a földszinten volt, a porta mellett. Nagy nehezen levánszorogtam, a portán pedig a felháborodott portás várt, hogy mit keresek én a portán ilyenkor. Hiába mondtam neki, hogy mi a helyzet, ő csak a házirendet lobogtatta az orrom előtt, miszerint „a portán este nyolc óra után nem lehet tartózkodni”. Hosszas birkózás után azért sikerült telefonálnom.)

Aztán a szülőszobán már történtek az események, tőlem teljesen függetlenül. Pontosan nem is emlékszem mindenre. A lábam fel volt szíjazva már a kezdetektől, nagyon fájt a derekam, szerettem volna egy kicsit felállni, megmozgatni magam, de „természetesen” nem lehetett. Nagyon ki volt száradva a szám, de inni sem lehetett. Nagyon hosszú időnek éreztem a tolófájásokat. Folyton csak azt hallottam, hogy „már látom a fejét”, aztán meg, hogy „visszacsúszott”, mert nem jól nyomtam, mert kinyitottam a szemem, mert kiabáltam stb., stb.

Aztán nagyon nehezen, de egyszer csak megszületett Máté, aki nagyon szép kisbaba volt. Türelmesen megvárta, amíg összevarrnak. Aztán elvitték, és nem is láttam másnap 11 óráig. Nagyon vágytam rá, hogy láthassam, hogy velem legyen.

1Természetesen babás szobát kértem, amit meg is kaptam, de állandóan felügyeltek minket, hogy mikor szoptatunk, most miért ilyen sűrűn, vagy éppen ritkán, megmértük-e a kicsiket, miért vesszük magunk mellé az ágyba, fertőzést kapnak; az apukák, mintha valami ragályos kórt hordoznának, ki voltak tiltva a kórteremből és a gyerekek közeléből, még közvetlenül a hazaindulás előtti percekben is. Mintha a zárójelentés valamiféle immunerősítő lenne a babák számára. És így tovább.

Ez engem teljesen kikészített. El is döntöttem már akkor, hogy én többet kórházban semmiképpen nem fogok szülni.

M-D. L.

Áron > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.