igaz történetek szülésről, születésről

1526. nap: Hagytam, hogy fájjon (Soma születése)

1526. nap: Hagytam, hogy fájjon (Soma születése)

A második gyermekünk születése előtt egy dologban voltam biztos: másik szülésznőt szeretnék. Mivel az orvosom közben kórházat váltott, ez nem is volt nehéz. Érdekes, hogy míg Levente születésénél azt mondta, mindegy, melyik szülésznőt választom, most megmondta, kivel szeretne együtt dolgozni. Látszott is az összhang köztük.

Vasárnapról hétfőre virradó éjjel egykor keltem az első fájásra, elkezdtem figyelni, és hamar kiderült, hogy ezek bizony ötpercesek. Kimentem a nappaliba, és az étkezőasztal körül kezdtem körbe járkálni, és elkezdtem írni az időt. Kettőkor már háromperces fájások voltak, ekkor keltettem fel Csabit, a férjemet. Egy kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, mert a fájások nem voltak extrém erősek. Sőt, ha „hagytam” őket, akkor némi csípőkörzéssel jól kordában lehetett őket tartani. Szóval az járt a fejemben, hogy lehet, hogy túl korán keltem Csabit, de mégiscsak háromperces fájások voltak…

Kettőkor elmentem tusolni, mondtam Csabinak, hogy háromig még ne riadóztassunk senkit, ennyire gyorsan azért nem szülök. A tusolás után azonban (kb. fél háromkor), mondtam, hogy telefonáljunk anyukámnak, hogy jöjjön át Leventére (a nagyfiunk) vigyázni, és felhívtam a szülésznőt is. Az orvost viszont nem, úgy gondoltam, majd a szülésznő felhívja a kórházból, ha úgy ítéli meg, hogy már itt az ideje. (Később kiderült, hogy ő a telefonbeszélgetés után azonnal hívta az orvost, mert érezte a hangomon, hogy jobb lesz így.)

Anyukám három után nem sokkal ért hozzánk, én addig folytattam a sétálást és csípőkörzést. Mi 3.40-re értünk a kórházba, az autóútra egyáltalán nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy még itthon vettem fel az egyik cipőmet, és mondtam Csabinak, hogy ha túl korán megyünk, majd maximum hazajövünk. A második cipőnél mondtam, hogy biztosan nem jövünk haza.

Amikor beértünk, már négyujjnyira voltam nyitva, kértem, hogy olyan szülőszobába mehessek, amiben van tusoló. Ugyanúgy, mint Leventénél, négykézláb volt a legjobb nekem, és szerencsére hagyták is.

Talán öt-hat tolófájás volt, és megszületett Soma. Az orvos szerint a tolófájások már nem fájnak. Nos, ezt azért nem támasztanám alá. Azt hiszem, a tolófájásokat – ugyanúgy, mint Leventénél – „blokkoltam”. Nem hittem el, hogy tényleg ennyire a végén vagyunk, és az első két-három fájás nagyon rövid volt. Amikor elhittem, hogy ez már tényleg a vége, és „hagytam, hogy fájjon”, akkor utána két-három fájás után már a kezemben volt a kisfiam.

Szerencsém volt, mert az orvosnak is, a szülésznőnek is fontos volt a gátvédelem, így vágás/varrás nélkül megúsztam, ennek köszönhetően gyorsan felépültem.

Nem tudom, lesz-e harmadik gyermekünk (Soma most alig több mint hathetes), egyelőre nem tervezzük a következő csemetét, de ha igen, azt hiszem, ő is kórházban fog születni. Egyszerűen azért, mert úgy gondolom, hogy mind az anyának, mind az apának biztonságban kell éreznie magát szülés közben. Márpedig az én férjem bármennyire a természetesség pártján áll, kórházban érzi magát biztonságban. És az első két szülés azt mutatja, hogy ő meg én (és ide kívánkozik az orvosom is) nagyon jól tudtunk együttműködni.

Ugyanakkor azt is nagyon pontosan érzem, hogy szükségem lenne valamiféle megerősítésre. Nem tudom megmagyarázni, pontosan miért érzem így, de azt biztosan érzem, hogy találkoznom kell olyan emberekkel, mint Ti (mint Ági). Szóval, ha lesz harmadik gyerekünk, ott kell lennem az információs héten. Azért, mert… mert ott kell lennem.

F. E.

Levente > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.