igaz történetek szülésről, születésről

1485. nap: Magára hagyott szülés (Bendegúz születése)

1485. nap: Magára hagyott szülés (Bendegúz születése)

Drága Bendegúz, te kis édes hatéves, úgy sajnálom, hogy akkor hat éve nem tudtam közelebb kerülni az otthonszülés gondolatához, akkor másként éltük volna meg. Bár akkor, a szülés után nem éreztem ezt akkora traumának, de később igen. Akkor boldog voltam, hogy itt vagy, te kis drága. Csak később realizáltam, hogy nem kellett volna így lennie. Most meg már látom, tapasztaltam, hogy milyen is lehet otthon, hiszen ha minden rendben, megy ez a folyamat magától, tényleg magától. És vannak csodálatos emberek, akik segítenek, hogy ezt elhidd, és ott vannak, és nem sietnek, nem siettet senki semmit.

Apának már volt egy ötéves kisfia előző házasságából, szerettünk volna közös gyermeket, így úgy döntöttünk, hogy próbálkozunk, aztán lesz, ami lesz, majd összeházasodunk később.

Tavasz volt. Aztán nyár végén gondoltuk, hogy áh, talán mégis inkább házasodjunk meg, ha megszületik a gyermekünk, már lehet, hogy soha nem fogunk ezzel foglalkozni. Szeptemberben van a névnapom, akkor Apa megkérte a kezem, bejelentettük a családnak, hogy a következő nyáron összeházasodunk.

De aztán kicsit gyanús lett, hogy a menstruációm mennyit csúszik… (bár én sose tudom napra pontosan…) Csináltam hát egy tesztet: pozitív lett!!! Nagyon örültünk, én azonnal orvoshoz akartam menni, megerősítést még, még.

Aztán közelebbi orvost választottam ajánlás alapján, és nem akartam tudomásul venni, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Jó orvos, határozott, azt mondják, csukott szemmel is kitűnően műt, ha baj van, nagyon tudja.

…hát én meg egy kicsit amúgy is „bocs, hogy élek” feelinggel nyomom ezt a létet.

…nincs rám idő a magánrendelésen igazán, biztos ilyen ez – jaj, de kár, hogy nem léptem akkor.

Házasodtunk is egyet, gyönyörűt. Hárman voltunk ott az áldásban, és pont olyan volt, amilyet szerettünk volna, télen, ünnepek között ünnepben.

Januártól nem dolgoztam, a hasam kicsit feszülgetett, a méhlepény meg talán nem olyan jó állapotú – így otthon maradtam. Örültem neki, készültem, olvastam, szülésfelkészítő tanfolyamra jártam a kórházba, babamasszázs-tanfolyamra is, és olyan szép volt minden, csinosítgattuk az otthonunkat, és vártuk a májust, vele a fiunkat.

Nem választottam szülésznőt. Hiba volt. Azt mondták, minden szülésznő kiváló abban a kórházban, bárki lesz ott velem, nagyon jó lesz. Arra nem számítottam, hogy nem lesz ott senki.

Édes kicsikém, huszonegyedikére volt kiírva. Szerdai napra esett. Előtte hétfőn voltam a dokinál vizsgálaton, azt mondta, zártak a viszonyok, ha következő hétfőig így marad, be kellene kocognom, és így-úgy megindítják.

Huszonegyedikére virradó éjszaka, éjfélkor fájások kezdődtek, reggel hatig járkáltam, mértem, de nem rendszereződtek, kezdetben tíz, majd negyedóra-húszpercenként jöttek. Hat körül úgy tűnt: akkor ezek voltak a jósló fájások.

Apa felkelt, s miután elmeséltem az éjjelt, felcsillant szemmel feltette a kérdést: „Akkor most ne menjek dolgozni??? Szülünk???” Érdekes, attól tartottam korábban, hogy nem fogom tudni, de pontosan éreztem, hogy nem, még nem szülünk, menjen csak nyugodtan.

Szépen haladt a nap, a kiírt huszonegyedike; férjem ötéves kisfia velünk volt délután, este még sétáltunk egy nagyot, én már meg-meg kellett álljak a vége felé, jöttek, jöttek a hullámok, este nyolc körül. Apa hazavitte Marcit, én még leültem tévét nézni, éreztem, hogy még van idő. Apa hazajött, és izgatottan kérdezte, mértem-e, és hány percenként jönnek a fájások. Én gondoltam még egy Doctor Hause belefér, üldögéltem a szobában, nem mértem, de éreztem, hogy alakul a folyamat.

Aztán sétálni kezdtem, és erősödött, erősödött, sűrűsödött… Apa mérte az időt, én már csak szólni bírtam, hogy: „Most!” Az órát nézni nem. Énekelve, sétálva vajúdtunk otthon. Éjfél előtt hívtam az orvost, menjünk be, közel vagyunk, ő pedig ügyeletes, úgyis bent van a kórházban, nem kell besietni. Nos, onnantól négy-öt percenként jöttek-jöttek szépen a hullámok. Így hát elindultunk. Fél kettő lehetett, mire bementünk.

A várandósság alatt kicsit tartottam attól, hogy majd nagyon sokan szülünk, és tumultus lesz. Jó a szülészet, szép, voltunk, megnéztük. De mindhiába, három szülőszoba nem mindig elég, ha sokkal többen szülünk… no hát igen… szépen bevonzottam…

Bementünk, Apa szépen beöltözött, vittük a kórházi csomagot, CD-ket a vajúdáshoz-születéshez, amelyeket korábban is hallgattam kicsi Bendegúzzal a pocakomban. Vizsgálat: háromujjnyi a tágulás, irány a szülőszoba! Éljen!

No, megkaptam a beöntést, aminek következményeire finoman szólva nem voltam felkészülve, így a fájások közötti vécétakarítás nem annyira segítette a folyamatot…

Aztán CTG a szülőszobán, kérdés, hogy jönnek-e a fájások. „Jönnek – mondom én – jönnek, most talán kicsit higgadtabban.” Nem csoda, jól kizökkentem ugyebár, éljen a beöntés… „Burkot repesztünk, az majd rendszerezi a fájásokat!”– szól a hang, én bátortalanul kérdezem, doktor úr, biztosan szükséges-e… de „igen, kell ez”. A magzatvíz szép tiszta.

Sajnos én is abba a kategóriába tartozom, aki folyton meg akar(t) felelni. Így egy kórházi szülés alkalmával simán beszippanthatott volna egy rossz irány, hálát adok, hogy igazán nem fajultak el a dolgok, de sajnos nem is úgy alakultak, ahogyan elképzeltem.

A szülésznő nagyon kedves, csak nincs ideje rám, beszalad-kiszalad. Túl sokan vagyunk kint és bent. „A CTG-t, Apuka, húsz perc múlva kapcsolja majd ki, ezt a gombot kell megnyomni…” Üljünk a kádba, javasolja, vizet enged. Ülünk, énekelek, olyan békés szép, Apa ott van. A mellettem lévő szülőszobákból kiáltozás hallatszik, szülünk. Akkor milyen furcsának éreztem, hogy körülöttem kiabálnak, de a második szülésem tükrében másként látom.

A szülésznő mondta, ha kakilási inger lenne, szóljak, hát szólok. Még nem tűnt el a méhszáj, ne nyomjak. Na, azt hogyan csináljam? Adjon tippet, négykézláb? Igen, az úgy jó lesz. Egyszer még szívhangot hallgat, majd kimegy… és onnantól senki.

Jönnek a fájások, úgy érzem, belehalok. Nem akarok császárt semmiképpen, jól akarom csinálni, de még sosem szültem, és senki nincs velem, aki már látott volna ilyet közelről… (Apa kisfia végül császárral született, így őt is meglepi a folyamat.) Felidézem ismerőseimet, akik szültek és túlélték, mindenki megcsinálta, ez az élet rendje, lehet, hogy ennyire fáj, de kinyílok, engedem, engedem, koncentrálni próbálok.

A szülésznő korábban masszírozta a keresztcsontomat, mutatta Apának, hogy így csinálja. Szegény édesem próbálta, de nekem persze nem volt jó, a szülésznő nem így csinálta, úgy a jó! Annyira kellett volna valaki, aki ott van, a szülésznő, segít a jelenlétével, megnyugtat, hogy ez így jó. Biztonságot ad. A magára hagyott szülés esete ez.

Aztán fáradok, leülök a szülőágyra a négykézlábról, fájások között alszom kicsit. Apa próbál keríteni valakit, de senki nem ér rá, nincs senki a folyósón, annak szurkolunk, hátha valaki megszül mellettünk, és akkor ránk néz valaki, esetleg az orvosom. A fogadott orvosom. Háromtól ötig senki be se jön, szívhangot se hallgat, oda se fülel. A dokim azt mondta, amikor bejöttünk: ebből ötig gyerek lesz! Háromtól ötig oda se nézett.

Aztán negyed hatkor érzem: nna, itt a vége, jön a muki, de hol a doki??? …és akkor kiabálni kezdek: „ORVOOOST! ORVOOOOOST!!! VALAKIIIIIII!!!!!!!” Na, erre bejön a másik ügyeletes doktornő, majd az orvosom, és pedig sűrűn elnézést kérek, csak hát szerintem lehet, hogy szülök. A doki megvizsgál, igen, igen. „Doktor úr, nyomhatok?” Persze, mondja, majd elindul kifelé. Én meg nézek kérdőn, borzasztó, most hová megy??? Majd visszatér a szülésznővel. Aki egyébként tényleg egy tündér. Fél hat. És akkor nyomok.

Gátmetszés kell… biztos ez, doktor úr? Igen, igen, hát metszünk kicsit. (A táskámban ott az olaj, gátvédelem ide vagy oda.) „Tartsa rendesen a lábát, így nem jó!” „Kicsit visszacsúszik a feje, segítünk!” (Azóta tudom, hogy ez teljesen normális.) Azzal a hasamba könyököl –„fájásnál szóljon!!!”, én szólok és nyomok, ő meg nyomja ki belőlem az én kicsikémet.

Apa a fejemnél, fog, velem van. Drága Bendegúz megszületik, és nagyon sír. Május 22. 6 óra 5 perc. Nyúlok érte és nevetek, boldog vagyok, hát itt vagy te drága, Apának csorognak a könnyei. Hasamon kis ideig, aztán a szobában mérik, bugyolálják, Apa kezébe adják. Ott elcsendesedik.

„Mindjárt mellre tesszük” – szól a szülésznő, de még varrnak, ő nyakig kesztyűben asszisztál, amikor is jön egy csecsemős, és elviszi Bendegúzt, se szó se beszéd. Ezt borzasztóan bánom. Én tehetetlenül nézek a szülésznőre, széttett lábakkal, öltögetnek össze éppen; sokat nem tud tenni, tűt, madzagot adogat.

Élete első három óráját nélkülem töltötte. Nem így szerettem volna. Nem így. Nem, nem, nem.

Az utánam következő kismama hétrét görnyedve az ajtóban vár, az ő szülésznője jön gyorsan, engem lesegíteni, hogy jöhessenek. Megfigyelés? Meghitt szopizás születés után? Szép hangzatos szavak voltak, de a tumultus felülír minden protokollt. Olyan sietős volt kisegíteni a pocakomból is Bendegúzt, de egészen addig marhára ráért bejönni hozzánk, vagy ránk nézni. Arra persze nem maradt idő, hogy megéljük a kitolást, kibuggyant belőlem, nem éreztem igazán, rendesen.

A nőgyógyászatra kerülök, nincs hely a szülészeten. Apát zavargálom, szerezze vissza a fiunkat!!! Hol van már? A születés utáni képeket nézegetem, olyan szép, de hol van már, hol van!!!??!!! Majd kilenc felé hozzák, nagyon sír „ez a kicsike már nagyon hiányolja az anyukáját”, hát nem kellett volna elvinni!!! (Nem volt toligálós kiskocsi, amiben a piciket szállítják… idáig…)

És szopizunk és gyönyörű és csodálatos.

Átkerültünk aztán szülészetre másnap kétágyas szobába a dokim segítségével, ott kedvesek voltak a csecsemősök és segítettek, jó fej a szobatárs.

Még akkor ott hálapénzt is akartam adni, mielőtt hazajöttünk a kórházból. Apát nagyon dühíti, ne adjunk, vagy ő ne tudjon róla!!! Nem működik az automata… majd a hathetes kontrollnál – gondolom én. Aztán hazamegyünk, és én is másként gondolom. Nem megyek vissza hozzá soha többet.

Hibás vagyok, mert nem mertem dokit váltani, pedig éreztem, hogy nem vagyunk mi egy hullámhosszon. Alárendelődtem, nem mondtam meg neki, mit is szeretnék. Azt gondoltam, felkészültem a szülésre, amennyire lehet, de nem gondoskodtam támogató környezetről.

Apa rengeteg otthonszülést nézett a neten, mondta, hogy szüljünk otthon. Igaza volt, úgy kellett volna. Ágiékkal.

De talán mindez kellett nekem, hogy legközelebb Artúrt meg tudjuk várni, ne indítsák meg a szülést idő előtt, és otthon világra jöhessen.

Kicsi Bendegúzom, drága Nagyfiam!

T-L. M.

Artúr születése anyaszemmel> > >
Artúr születése apaszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.