igaz történetek szülésről, születésről

1434. nap: Szülés. Innen (Donát)

1434. nap: Szülés. Innen (Donát)

Szeptember. Házasság.

Aztán nem jön meg… Huszonvalahanyadika, csinálok egy tesztet. Mintha pozitív… Elrohanok orvoshoz. Nem látja. Elzavar a kórházba, húzzak vérvételre. Munka előtt mentem hozzá, nem értem volna be melóba sehogy, betegszabit kértem aznapra, meg arra a hétre is, mert aztán még kellett menni párszor. Gyanúja volt a méhen kívüli terhességnek. Meg is halhatok, azt mondta. Egy vén szar amúgy… Undorodtam, amikor megvizsgált. Nyammogott az ultrahang közben. Perverz, erre gondoltam. Szőrös volt a karja is.

Szóval rohanjak a kórházba, egyedül, remegve, ahol még soha életemben nem jártam. Megyek. Sírva, lenyugodva, megyek. Odaérek, ide-oda löknek, nem akarják levenni a véremet. „Extra”, így emlegetnek. Ültetnek a folyosón, a terhespatológia mellett. Sírok. Pocakosok sétálgatnak, volt, akinél baba is volt már. (Merthogy, és ez szerintem hihetetlenül lelketlen húzás, ha nincs hely az újszülött osztályon, oda pakolják a frissen szült anyákat, az abortáltak közé. Szerintem ennél kevesebb undorító és felháborító tett létezik.)

Arra gondolok, hogy mi van, ha itt kell maradnom? Ha méhen kívüli a baba? Nem, az nem lehet!!! Nem, nem, nem lehet! Nem létezik, hát már belehaltam volna! Nem??? Vagy ha nincs is…? De van!!! Biztos, hogy van. Lennie kell!

Nézik a HCG-t, szint okés, de majd menjek már két nap múlva, saját felelősségemre nem fekszem be. Orvos magyaráz, nem értem. Nem akarok ott maradni, csak ezt tudom!

Otthon nyugodtabb vagyok. Csak őrá gondolok. Ugye, ott vagy? Ugye, jössz most már? Gyere, hát úgy örülök neked!!! Légyszi, ne menj el… Maradj velem!

Megyek két nap múlva, van remény. Az ultrahangon látszik valami izéke, mutatja a doki, de fogalmam sincs, mit nézzek. Örülök nagyon!!! Férjem meg pláne. El is mondja mindenkinek.

A terhesgondozás viszonylag zökkenőmentes, lelketlen sorban állás, ülés, rohadt vizsgálatok, hülye kérdések. Mérés folyton. Tesztek.

Voltunk genetikai vizsgálaton, jaj, kismama, a Down-szűrés fontos lett volna, de már lecsúszott… (16 hetesen). Leszartam. Azt gondoltam, tudok mindent. Az én gyerekem egészséges, vigyázok magamra, nem parázom túl, minek??? Annyira jól voltam, jónak éreztem magam, mindent bírónak, erősnek. Tudtam, mindent. Olvastam, olvastam. Készültem a szülésre, de csak ilyen visszafogottan rettegtem. Vagy nem is rettegtem. Fogalmam sem volt arról, valójában milyen lehet, ugye. Magabiztos voltam.

Nem fogadtam fel se szülésznőt, se orvost. Minek? A kórházról, illetve a szülészetéről csak pozitív tapasztalatokat írtak a fórumozók, igaz, mindenki fogadott legalább szülésznőt. De ez akkor persze egyáltalán nem volt gyanús… Semmi nem volt gyanús.

Elmentünk kb. a 35. héten megnézni a szülőszobát. A szülésznő kicsit katonás volt, de nekem okés. Kaptunk listát, mit kell vinni a szülésre, mit az újszülöttosztályra. Fasza. Aztán össze is pakoltam, mindent. Akkora bőrönd… jaj.

Én megengedtem magamnak, hogy a 30. héttől már ne dolgozzam. Jó volt, sokat pihentem. A végén már rohadt nehezen mozogtam. 47-ről pedig csak 66 kg-ra híztam.

Az utolsó hetekben a terhesgondozáson nem láttak szívesen, a 40. hét betöltése után pedig a kórházba küldtek naponta CTG-re. A terminus huszonnegyedikén járt le. Péntek. Elmentünk lagziba, jó volt.

Tudtam, végig tudtam, hogy egy héttel elszámolták. Mégis mindenki cseszegetett, szüljed már megfele!!! De tele voltam vele. Rettenet. Én meg elsejére vártam. Amúgy meg a ciklus 21. napján fogantam meg, tudom biztosan.

A lagzi után szombaton is mentünk, meg vasárnap is. Délelőtt. Senki nem volt. Szombaton még békén hagytak, vasárnap egy „rendes” doki volt, mondta, megvizsgálna. Ultrahang, de menjek már be a vizsgálóba is, ránéz a méhszájamra… Úgy örültem, hogy valaki törődik velem, nem tapasztaltam ilyesmit a teljes gondozás alatt…

Na, akinek feszegették meg a méhszáját, indították be így a szülését, annak nem kell leírnom, hogy ez a „vizsgálat” milyen volt. Irtózatos fájdalom, nemcsak kellemetlen, borzalmasan fájdalmas. Meg is szédültem, majdnem elájultam miatta. Szóltam neki, hogy ez fáj! Mosolygott… Azt a büdös! Most ugrik be, mosolygott! Úristen. Annyit mondott, „lesz egy kis vérzés, az én voltam”. A baba feje magasan, méhszáj egyujjnyi. Aha. Higgye el, aki akarja ezek után.

Aznap szinte semmit nem ettem. Szédültem otthon is. Aludtam egyet, de sokkal nem lett jobb. Szeretkeztünk egyet, aztán aludtunk. Éjfélkor fájásokra ébredtem, de visszaaludtam. Hajnal kettő, megint. Ez az!!! Ez az!!! Izgultam nagyon. Mértem, tévéztem, mértem.

Fél négykor ébresztem a férjem, ez az, menjünk. Három-öt-hét perces fájások. (Ezzel ki kellett volna húznom otthon, nem elindulni, nem, nem!!! Sehova!!! – de hát nem tudtam semmit, nem volt mellettem senki, aki már végigcsinált egy szülést is!)

Kedves volt a szülésznő, aki felvett a szülőszobára. Választhattunk is szobát. Ma már nem mennék a zöldbe. Megvizsgált, valami egyujjnyi voltam még mindig. Hogy fogják hívni a babát? Elmondtam háromszor. Hajnal négy. Fájdogálok, nevetgélek, jól megy ez, nem lesz vész.

Hétkor érkezik K. nevű szülésznő. Bunkó, tapintatlan, modortalan, lekezelő, megalázó. Minden, amire szülés közben nem számítasz, és nem akarsz magad mellé. Ekkora taplóval az előtt és azóta sem találkoztam. Nem vette a poénokat, megalázott többször, sírtam a szomorúságtól. Így kell ennek lennie??? Így kell bánni velem??? Annyira fájt, és nem volt ott senki, aki kedves, és tudja, min megyek keresztül. A férjem ott volt, de fogalma sincs azóta sem, hogy milyen szülni.

A fájásaim fokozatosan erősödtek, a CTG végig rendben volt, nem volt rajtam állandóan, de vizsgálgattak folyamatosan, óránként, félóránként. Tágultam, de nem olyan jól. Rohadt stresszes voltam. Ideges, lehangolt, fáradtam is. Mindenki bunkó volt. A férjem imádtam. Szőlőcukor és víz volt a menü. Mert ha műtét lenne a vége… ne egyek semmit!!!

Délben jön K., repesszünk akkor burkot. Nem halad ez. Oké, elmennék pisilni. Útközben visszafelé folyik a lábamon a magzatvíz. Tudom, hogy az, mert visszatartani nem tudom, nem büdös, inkább illata van. [Ja, előtte K. beszól, hogy ne akadékoskodjak – nem akartam a burokrepesztést, amit amúgy a doki is mondott, hogy nem muszáj, dönthetek(???) úgy is, hogy nem akarom(???). Erre K. elmondta, hogy nem kell attól megijedni, hogy a doktor úr ilyen tudományosan magyarázza el a dolgokat, attól még mi már (???) megbeszéltük, hogy lesz repesztés, most mi bajom lett(???). Jóvan, bazmeg, akkor legyen, repesszed!] De ez nem érdekelte, repesszünk inkább.

Attól kezdve rohadtul fájt. Nem hitte el K., hogy annyira fáj, szerinte nem elég erősek a fájások(???), honnan tudja, milyenek a fájások?? Akartam kérni fájdalomcsillapítót. Nincs(???). „Csak EDA van, de gondolom(???), az nem kell.” Nem, bazmeg, az nem kell. (Szülőszoba-látogatáson mesélik, milyen fasza az új maszkos gázos izé, fájdalomcsillapítós bigyó) kérdezem, a maszkos izével mi van? Kifogyott (Na, hogy baszd meg!!)

Nyögök, labdázom. Erősödnek, erősödnek. Vannak. Háromujjnyi, délután kettő. Kapok oxit.

Fél három, tolóinger. Ez biz’ erősödik, de ne nyomjon, mert szétreped!!! Ne nyomjon! Kösz, b…! Ordítottam, mint a sakál. Mi a francér’ nem kapok én fájdalomcsillapítót, miér’ fáj ez ennyire? Miért nem nyomhatok??? Hadd nyomjak már, nem bírom!!! Nem bírom visszatartani!!! Ordítottam, K. beszól: „Attól, hogy ordítasz, nem fog kijönni!” – anyád jól van???

Nem bírtam. Délután négy, könyörgök a császárért, szedjék ki, nem érdekel! Szedjék ki, kurvára fáj! Nyomni akarok, de ha nem lehet, akkor szedjék ki!!! Doki megadja magát (nagy kegyesen, ugye), visznek a műtőbe.

Borzalmas, kiszedik, odatartják, megfogja az ujjam, elviszik. Utánam sír, én is sírok utána. Annyira fáj. Vele akarok lenni, de nem lehet. A férjemnek legalább odaadják két percre. Imádja. Ajándék! Kis csomag! Én meg megyek a megfigyelőbe. Donát, 3500 grammal született, 50 cm. Huszonhetedikén.

K. hozza a terheskönyvemet, de már(!!!) meg se ismer (anyád tényleg, hogy van??).

Este felkelek. Szaladni még nem tudok…

Reggel fél hét, hozzák a babákat! Istenem. Idegen szagú, furcsa, gyönyörű, aranyos, alszik! De imádom, istenem!!! Idegen, de úgy imádom! (Semmit nem tudtam ekkor még, se bőrkontaktus, se szoptatás, se ec, se semmi! Se hordozás! Minden ezután kezdődött, és áldom az eget, hogy legalább valamennyire tudom kompenzálni az első szar óráit…)

Hosszú lett, de így sem mindent írtam le, amit akartam.

Hát, ellopták tőlem is a szülést, tőle meg a születést.

De adjak hálát, hogy vajúdhattam. Annak egyébként örülök is. De én annyira kimerült voltam. Bevérzett a szemem is, meg minden. Remegő lábbal kértem a császármetszést.

B. O.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.