igaz történetek szülésről, születésről

1392. nap: Szembenéztem a félelmeimmel (Lili születése)

1392. nap: Szembenéztem a félelmeimmel (Lili születése)

Sok minden miatt nagyon szerencsésnek érzem magam, köztük a családom miatt, ahová én születtem. Talán éppen ezért, mindig biztos voltam benne, hogy én is szeretnék majd gyerekeket, családot. Mégis, amikor kezdtünk a gyerekvállaláshoz közelebb kerülni Gergővel, a férjemmel, érthetetlen, nagyon mélyről jövő félelmet váltott ki belőlem az a gondolat, hogy nekem is legyen egy gyerekem. Összekapcsolódott bennem egyfajta halálfélelemmel. Sokat dolgoztam rajta, de utólag bármilyen félelemmel és bármennyi ideig érdemes lett volna szembenézni, ha tudom, hogy érte történik.

Mikor megtudtam, hogy Lili úton van, még mindig sok bizonytalanság, félsz volt bennem. Köszönöm Andreának, hogy segített ezeket elfogadni, „megszelídíteni”, és elindítani abban, hogy a szülésre mind fizikailag, mind lelkileg felkészüljek. Tényleg sokat készültem rá. Talán egy dolog, amit elrontottam, hogy nem hallgattam az érzéseimre az orvossal kapcsolatban. Valamiért fontosabb volt, hogy közel legyen a kórház, és már ne változtassak „menet közben”.

Egy szombati napon kezdődtek a fájások. Mivel nem nagyon voltak jósló fájásaim korábban, úgy gondoltam, ezek talán még csak azok. Több ünneplést is tartogatott az a nap. Ebédre Anyuékhoz mentünk a születésnapját ünnepelni pár nap késéssel, vacsorára pedig Gergő szüleihez névnapozni. Közben még egy rövidebb magányos kutyasétáltatást is „kiharcoltam” magamnak/magunknak.

Hazaérkezve este kilenc körül a biztonság kedvéért beültem egy kád meleg vízbe tesztelni a méhösszehúzódásokat. Közben felhívtam Erikát, a dúlánkat, de még nagyon bizonytalannak tűnt minden.

Aztán fél óra múlva felgyorsulni látszódtak az események. Gergő elindult kávét főzni magának, de én még mindig kételkedtem abban, hogy szülünk-e aznap éjszaka. A „stratégiám” az volt, hogy minél később menjünk csak be a kórházba, amikor már annyira előrehaladott a szülés, hogy nem igazán lehet „belepiszkálni”. Mértük a fájások közti perceket, készülődtünk. Általában négykézláb, sarokülésben vagy a labdán volt a legkényelmesebb, de a fájások közt még bőven pakolászni is tudtam, sőt elvégeztem azokat a dolgokat is, amit túl intimnek éreztem volna a kórházban.

Négyperces fájásoknál már nem láttam értelmét, hogy Erika kijöjjön hozzánk – mint ahogyan terveztük, ezért ő is és mi is elindultunk a kórházba. Éjjel fél 12 körül érhettünk be. (Tisztán látszott, hogy Lili nem ért egyet a nappali születéssel, amire valamiért mindketten áhítoztunk Gergővel. Beérkezéskor kétujjnyira voltam kitágulva.) A leleteimet sikerült az utolsó percben kitenni a táskából, de Gergőt nem engedtem el, hanem megkértük anyósomat, hogy hozza utánunk őket az éjszaka közepén. Úgy éreztem, hogy Gergőre minden pillanatban szükségem van. (Nagy köszönet az anyósomnak, mert azon nyomban hozta is.)

Aznap éjszaka egyedül én szültem, csend volt benn nagyon, és azt éreztem, hogy én is kezdek egy burkot vonni magam köré. A külső dolgok egyre kevésbé vagy csak szűrve jutottak el hozzám. A szemem gyakorlatilag végig csukva volt vajúdás alatt. Hasonlóan az otthoni pozícióhoz, a kórházban is a labdán találtam meg a helyem. Azon ültem, miközben az ágyra támaszkodtam, szorítottam Gergő karját, és vártam Erika forró borogatásait.

A várandósság alatt készültem rá, hogyan fogom a fájdalmat nem elkerülni, hanem átadni neki magamat, de végül csak ösztönösen lélegeztem, ahogy tudtam. Eleinte a „fújtatások” egészen elviselhetővé tették a fájdalmakat, de aztán azok tovább erősödtek. A fájások között – azt hiszem – sikerült eléggé elengednem magam, így legalább volt köztük rövid megszakítás. A perces fájásoknál sokszor éreztem úgy, hogy nem fogom bírni, de akkor Gergő mindig megerősített, hogy menni fog. Nagyon belül éltem meg mindent, de Gergő szavai mindig eljutottak annyira hozzám, hogy újabb erőt öntsenek belém. Mikor azt hallottam kívülről, hogy lazítsak, próbáltam arra gondolni a fújtatások között, hogy nyílik lenn minden, utat engedek.

Az orvos is megjött időközben, néha megvizsgált, aztán kiment, újra bejött. Az időérzékem teljesen elveszett, így arról fogalmam sincs, mikor, de kitolás előtt nem sokkal megrepesztették a magzatburkot. (Talán még burokban is születhetett volna Lili?) Azt hiszem, utána már „nem engedtek” a fekvő helyzetből vissza a labdára. Ennyit a kitolás bármilyen pózban lehetséges hozzáállásról… Kérdés, hogy mennyire lett volna ellenállás, ha követelem. Viszont ott és akkor annyira más tudatállapotban voltam, hogy csak tettem, amit mondtak.

Aztán egyszer csak megéreztem azt a nyomást, amit emlegettek. Az orvos odajött, és mondta, hogy nézzek rá, mert elmagyarázza, mit kell tennem kitolás alatt. Alig tudtam kinyitni a szemem és ráfókuszálni, tényleg olyan volt, mintha fennakadtak volna a szemeim. Az első kitoló fájást persze „elrontottam”, ahogy beszívtam a levegőt, úgy ki is fújtam nyomáskor. Mondták, hogy tartsam benn és préseljek. Ennek olyannyira próbáltam megfelelni, hogy a következőnél majdnem elájultam. Egészen más volt ez a fajta fájdalom. Bizonyos szempontból könnyebb volt elviselni, mint a vajúdás alatt tapasztaltakat. Más szempontból pont azt éreztem, amit a felkészítőn Erika mondott, mintha szétszakadnék. Nem volt benne pihenő, mert folyamatos volt a feszítés, viszont már éreztem, hogy közel a vége. Itt már tényleg nagyon nem tudtam magamról, csak csináltam, amit mondtak, és amire képes voltam.

Érdekes módon – magam sem értem, hogyan – két kitolás között kitisztult annyira az agyam, hogy Gergőnek elmotyogjam azt, hogy: „papír, csecsemős”. Azaz adja oda a csecsemősnek azt az előre megírt kérelmet, hogy vállalva a felelősséget, ne végezzenek gyomor- és végbélszondázást Lilin. (Például ilyen dolgok miatt is választok körültekintőbben legközelebb kórházat. Hogy ne azon kelljen stresszelnem a babavárás alatt, hogy figyelembe veszik-e majd a kérésem, és nem dugdosnak le mindenféle csövet az alig megszületett kisbabámon. Egyébként köszönet a csecsemősnek, mert tiszteletben tartotta a kérésünket.)

A legnagyobb nyomás után kinn volt Lili feje. Mondták, hogy még egy, és a teste is kinn lesz. És akkor kettő óra után két perccel megszületett Lili. Abban a pillanatban az a kép villant be, mikor a szavannán kicsusszan a kis gazella az anyja hasából. Ilyen érzés volt az utolsó pillanat. Hihetetlen megkönnyebbülés volt bennem és persze boldogság, de nagyon nem tudtam felfogni, mi is történt. Mintha nem lettem volna vele tisztában, hogy ennek a „küzdelemnek” a gyümölcse egy kisbaba lesz. A várt zokogás helyett valamiféle hüppögés tört fel belőlem.

MeseNagyon gyorsan kitisztult a fejem, és csak azt vártam, hogy minél előbb, a lehető legkevesebb „zaklatást” követően visszakapjam Lilit úgy, ahogy megszületett, anyaszült meztelenül. Az első felsírás valahogy nem maradt meg bennem, de azt tudom, hogy a mellkasomon, a takaró alatt, a lámpák fényétől elfedve már teljesen csendben volt, csak nézelődött és szuszogott. Már akkor nyugodt baba volt. Hihetetlen érzés volt a csupasz, meleg, kicsit véres, pici testét, fejecskéjét simogatni, és arra gondolni, hogy ő a mi kislányunk.

Azt sejtettem, hogy a gátmetszést nem fogja kihagyni az orvos. De ha már így alakult, örültem, hogy állítólag csak kicsit vágtak, és a varrás egyáltalán nem fájt. Ennél sokkal kellemetlenebb és illúziórombolóbb volt az, ahogy a méhlepényt szinte azonnal kipréselte belőlem. Mondván, így sokkal jobb lesz nekem. (Gyakorlatilag ellenkezni vagy megbeszélni se volt időm.)

De annak örültem, hogy együtt tölthettük a szülést követő órákat, és Lili végig ott feküdt a mellkasomon. Egy idő után megpróbáltuk mellre tenni őt. Furcsa érzés volt, ahogy szopizni próbált, talán kicsit fájt is, de a közelsége nagyon jólesett.

Lili születése pillanatában nem éreztem azt az eufóriát, amiről sokan beszámolnak. Még egy kis bűntudatom is volt, hogy milyen anya vagyok. De már az első pillanattól nagyon erős volt bennem az az érzés, hogy vigyáznom kell rá. Csak kérdezgettem Gergőt, hogy ugye szép baba, és hihetetlen boldogsággal töltött el, ahogy sírni láttam őt, amikor Lilire nézett. Engem, azt hiszem, akkor kezdett elönteni igazán a boldogság, amikor megérkeztünk a szobánkba, ahol magam mellé fektettem és csak néztem, gyönyörködtem benne, és egy pillanatra sem engedtem el magam mellől.

A szülésre készülődve azt gondoltam, hogy a dúla, mint nő, főként lelkiekben jelent majd támaszt számomra. De valahogy ezt a lelki támaszt tökéletesen megtaláltam Gergőben. Persze Erika bátorítása, és a tudat, hogy megbízhatok benne, hihetetlenül sokat jelentett. Nem gondoltam, hogy a fizikai segítsége ennyire meghatározó lesz, de most már tudom, hogy nagyon-nagyon sokat jelentett a fájdalmak elviselésében. Szerettem volna mindenképpen epidurális érzéstelenítés nélkül megszülni Lilit. Azt hiszem, abban Erikának is fontos szerepe volt, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ez máshogy legyen. Amire nem számítottam, hogy Gergőnek is nagyon sokat jelentett Erika jelenléte. Az, hogy információt és bátorítást kapott tőle a szülés közben, azt hiszem, segített, hogy végig nyugodt tudjon maradni mellettem. Elmondása szerint nem érezte azt – amitől előtte tartott –, hogy tehetetlen lesz, és nem tud segíteni nekem.

Az orvos magához képest, azt gondolom, hogy próbált az elképzeléseimhez közelíteni, de több dolgot is nagyon különbözően láttunk. Rossz érzés volt, hogy a várandósság alatt végig úgy éreztem, hogy meg kell harcolnom majd a szülés háborítatlanságáért. Sok minden nem úgy történt, mint ahogy elképzeltem, vagy ahogy az orvos ígérte (a kitolási póz, a gátmetszés, a méhlepény kipréselése, a fények), de ezeket feledtette velem az, hogy egy szép szülésben volt részem.

A legnagyobb csalódást igazából az okozta, hogy – bár semmi bizonyítékom rá – azt gondolom, hogy a szülést másfél nappal megelőző méhszájvizsgálat nem véletlenül volt fájdalmas. Mikor megvizsgált, abban a pillanatban éreztem, hogy történt valami a méhszájjal. Bár rákérdeztem, miért fájt a vizsgálat, a válasz el lett tusolva. Nem vagyok egy harcos jellem, így csak próbáltam uralkodni az érzéseimen, de később a szülésznő előtt kitört belőlem a zokogás. Zokogás azért, mert szerettem volna, hogy a kislányom döntse el, mikor is szeretne a világra jönni. Értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen még csak a 39. héten jártam, és nem tudtam felfogni, miért nem lehet a természetben bízni. Miért gondolja, hogy neki kell már most irányítania ezt a folyamatot, amihez a beleegyezésem sem kérte. Ez fájt a legjobban.

Sokáig nagy erős volt bennem a düh, amikor erre gondoltam. Talán az, hogy most leírtam a mi kis történetünk, abban is segített, hogy ez a düh tovább oldódjon. Sőt, egy jó dolgot is sikerült észrevennem. Tulajdonképpen az orvosnak köszönhettem, hogy a szabályok ellenére megengedte, hogy két ember is jelen legyen mellettem a szülés alatt. Azt remélem, hogy legközelebb jobban sikerül kiállnom a kisbabánk mellett, és az ő születése még háborítatlanabb lehet.

T. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.