igaz történetek szülésről, születésről

1384. nap: A frissen sült sajtos pogácsa illata

1384. nap: A frissen sült sajtos pogácsa illata

Időről időre lepereg előttem az a nap. Huszonegyedike. Mikor ezek a részletek fényesebbek, színesebbek, mikor azok. Van, amire egész élesen emlékszem – van, amire szinte egyáltalán nem, majd átalakul a kép és más részletek domborodnak ki. Még több mint öt hónap elteltével is élő élmény, és ez így lesz szerintem 65 év távlatából is.

Lelki felkészülés

A várandósság alatt elmeséltettem anyukámmal az én születésemet, többször is, sőt a párom anyukájával is az övét. Én Jóanyám még előtte megevett egy kiló(!) cseresznyét, mindenáron azt szerette volna, hogy még én is kapjak belőle. Vihar volt, front, és beindult a szülés pár nappal hamarabb. Mentek gyalog a kórházig Apával, még nem volt meg a kis Dacia autónk, a sógyártól vissza akart fordulni, de Apa nem engedte.

Nála is mindig újabb részletek merültek föl a történetben, és nagyon élveztem hallgatni. Rákérdeztem persze a véres valóságra, milyen például a gátmetszés (ezt szerencsére nem kellett megtapasztalnom), fájni fog-e, mihez hasonlít az a fájdalom… De ezekről úgy beszélt, mint valami mellékesről. Azért engem foglalkoztatott.

A kismamajógán kérdezgettem a csajokat, akik nem az elsőre készültek, meg a könyveket is forgattam. Mindent tudni akartam, amit csak lehet, meg hát próbáltam elképzelni, hogyan lesz. Mondjuk, nem nagyon ment. És nem is olyan volt, mint bárki más meséje, olyan meg végképp nem, mint a mozifilmekben vagy szülős videókon. És utólag a fizikai események valóban csak részletkérdésnek tűnnek, azok is. Több ember, érkező és fogadók testi-lelki-szellemi egysége ez.

Szóval, én így kezdtem készülni lélekben. Illetve hát volt nulladik lépés is (mármint a gyerekcsináláson túl), amivel nyitott lettem lelkileg az anyaságra, a kiteljesedésre. Már különböző önismereti kalandjaim, zarándoklataim során készültem én, csak még nem tudtam, hogy erre.

A kórházi vizsgálataim kálváriájáról már írtam máshol. Nem csak emiatt döntöttem az otthonszülés mellett, de nem akartam kórházba menni, ha nem muszáj. Nem voltam bigott gerillaszülő, de utánaolvastam, -kérdeztem, amennyire csak tudtam, mi lenne jó a babának és nekem. És éreztem, hogy így szeretném.

Két nagyon jó cikk orvosok tollából az otthonszülésről, arról, hogy ez azért nem egy veszélyes üzem, és bizony sok tényező befolyásolja a szülés-születés mai helyzetét. És még egy pár kapcsolódó forrás a hazai és nemzetközi szinten is folyó párbeszédről, mert hogy itt sem valakinek van igaza, hanem ez egy organikus, élő dolog: K. Ágnes cikke és videó egy világméretű kampányról a párbeszéd beindítására, amelyet az egyetértők támogathatnak is.

Tudom, hogy erről még mindig nagy a vita, és félelem lengi körbe. Számomra hihetetlen volt, hogy akár anyukatársak, akár egészségügyi dolgozók milyen rutinból mondják, amikor megtudják, hogy Boldi otthon született, hogy hát igen-igen, csak hát ez veszélyes, bármi történhet, komplikáció, kockázatok, felelőtlenség… Csak így darálják, anélkül, hogy rám néznének, vagy bármit kérdeznének. Mint egy beprogramozott felvétel. Találkoztam persze őszinte vagy viszonylag őszinte érdeklődéssel is, és ritkán cinkos pillantásokkal. Pedig a lényeg az lenne, hogy ne kelljen magam cinkostársnak érezni, mert minden ember, asszony más, minden szülés más, az enyém pedig ilyen volt. Háborítatlan és csodálatos.

Ha nem otthon szerettem volna szülni, hanem orvost, szülésznőt választok, akkor is szerettem volna biztonságban érezni magam velük, bizalommal lenni, hogy az érdekeinket szem előtt tartják, és ismerik a szülés női misztériumát, a természetes lefolyását, akkor avatkoznak be, amikor ez valóban szükséges, és otthon a bábák időben felismerik, ha mégis kórházba kell mennünk. Energiát szánnak ránk, arra, hogy megismerjenek minket. Nekem ennyi volt fontos. Nem teljesen helytálló az a „duma” sem, hogy régen is megszülettek a gyerekek, mindegyik otthon, bábával, vagy épp anélkül, mert más most a világ. Sokkal több bennünk a félelem, és eltávolodtunk állati és néha emberi lényegünktől is. De megéri néha visszatalálni.

A felkészülés során beszélgettünk táplálkozásról, szokásainkról, fiziológiáról, milyen a szülés lefolyása, kétségeimről. És a lelki háttérről, korábbi megrázkódtatásról, szerettek elveszítéséről, érzelmi gátakról. Erről csak két dalt, mert az érzelmeket nekem a zene adja át legjobban (Palya Bea: Én is voltam, Zorán: Apám hitte).

Emellett az orvosi vizsgálatokra, terhesgondozásra rendületlenül eljártam, pedig rengeteg várakozás, kellemetlenség, apró megaláztatások, félelemkeltés, lekezelés várt még ott rám. Megpróbálok utólag is objektív lenni ezzel kapcsolatban (nem biztos, hogy megy), de szépíteni azért nem fogom. A belső vizsgálatokat többször is visszautasítottam, egyszer megnézték, zárt a méhszáj, nincs koraszülésveszély, innentől minden macerálás felesleges.

Az NST (CTG) vizsgálatokat is túl soknak találtam. Amellett, hogy ébresztgették a babát, rázni, löködni kezdték a hasam, hogy megvizsgáljanak valamit, ami számomra egyértelmű volt, mert éreztem minden rezdülését, és mindegyik ultrahangozást utálta, nyugtalan lett, eltakarta az arcocskáját… Mondanom sem kell – tudom, hogy mi nem ott vagyunk –, de azokban az országokban, ahol a várandósságot nem betegségként kezelik, a kismamák alig találkoznak orvossal, nővérrel. Én pedig úgy éreztem, hogy szinte már hazajárok. Egy rémálomba, aminek a neve magyar egészségügy, amit a félelem és a megfélemlítés leng körül. Sajnos, én így láttam.

A nagy nap

Az úgy volt, hogy már amikor először találkoztunk a segítőimmel, megbeszéltük, hogy 18-20-ig elutaznak, addig nem szülünk. És kész. Meg is beszéltem vele, hogy addig nem. És kész. Vette a lapot, mert 21-én indult el.

Előző este egy kedves ismerősünknél voltunk vacsorázni, akik nekem új ismerősök, apjának meg régi, de rég nem látottak, szívének nagyon kedvesek, és kiderült, hogy a negyedik poronty náluk is otthon született. No, nekünk sem kellett több, felkerekedtünk, és jól meglátogattuk őket. Szuper este volt, finom vegetáriánus lasagne-vacsorával. Ez a részlet azért lesz később fontos, mert amikor hajnalban felébredtem, két héttel a kiírt terminusom előtt, rögtön tudtam, ma lesz a napja. Majd bekapcsolt az agyam, elhessegettem az érzést, azt hittem, a sok zöldség csavarja a hasam. Aztán amikor már negyedszer voltam vécén reggel (bocsánat az intim részletekért, a szüléshez még ez is hozzá tartozik), bevillantak – ahogy később a nap folyamán többször – a szülés folyamatáról olvasott könyv részletei. A szervezet kiüríti magát, sokszor hányás, hasmenés, gyakori ürítési ingerek jelentkeznek. Oké, gondoltam, azért ez nem biztos még hogy az, de valami furcsa, szokatlan témájú álom képe is felsejlett az éjjelről. A biztonság kedvéért könnyű, tápláló müzlis reggelit választottam, hogy ha mégis, legyen erőm egy hosszúnak ígérkező naphoz. No, meg egy banánt, mert egy anyuka írta valahol egy korábban olvasott, azt hiszem angol nyelvű születéstörténetben, hogy ő banánt evett, és azt jóízű kihányni, amellett ha bent marad, jó energiaforrás. Hát ez nagyon tetszett, én is biztosra mentem.

Lementünk Pereckutyával sétálni, majd elindultam a 38. heti ultrahangvizsgálatra. Mondtam a páromnak, hogy ha ott akarnak valami miatt tartani, szervezzen mentőakciót. Nem is értem utólag, miért tartottam ettől, de még ezt is leszerveztem előre – szökési terv az Alcatrazból. Kiemelten emlékszem ebből a napból arra az érzésre, ahogy a megérzés és az ész vitatkozik bennem: bevillanó képek versus kétségek, hogy ez biztos-e? Persze, hogy nem biztos semmi. De nálam általában a megérzés nyer.

Meg is kérdeztem az ultrahangos doktornőt, nem látszik-e, hogy illeszkedne befelé, vagy bármilyen ráutaló magatartás, mert olyan, mintha… Megnyugtatott, hogy akkor már nem tudná így befogni a fejet az ultrahanggal, biztosan jósló fájások. Okézsoké, gondoltam.

De ha már itt tartottunk, meginterjúvolt, hogy van-e választott dokim, hol tervezek szülni. Hát az a terv, amit én forgattam a fejemben, némi diszkréciót igényelt, így mondtam, hogy nincs fogadott dokim, de itt a kórházban tervezek szülni. Ha bármi nem totál simán alakul, valóban ide jöttünk volna, fel is készültem, megkérdeztem, hova kell jönni szülni, melyik bejárat van nyitva hétvégén, teljesen kidolgozott B terv. Na, mondja, akkor menjek is fel az altatóorvossal és XY doktornővel egyeztetni, mert ez császár lesz. Állam a padlón (még jó, hogy van mentőcsapatom, gondoltam). De azért mondom, rákéredzkedek, hogy Tessékparancsolni? Én úgy tudom, hogy az én négykilósomnál nagyobb gyermekek is születtek már meg természetes úton, és én azért megpróbálnám, ha minden jól megy. Jaa, hát nem úgy gondolta ő, csak itt ebben a kórházban az a rutin, hogy a négy kg fölötti magzatoknál a fájást sem engedik megindulni, hanem irány a műtő… Oké, kalap-kabát, jólnevelt viszontlátásra, és én már sprinteltem is hazafelé, gyorsan megszülni! Kis túlzással persze. Ahogy hazaértem, kijött a nyákdugó. Persze, az is történhet elvben még napokkal előtte.

Még kora délutánra meg volt beszélve egy rendes konzultáció a bábákkal, amikor rögzítjük a részleteket, a hogyantovábbot, elhozzuk a szülőszéket, medencét, ha kell, ilyesmik. Felkerekedtünk, Szülőapa most találkozott velük először, eddig csak hírből ismerték egymást. Na, már a kocsiban nagy szuszogások, átlélegzett beszélgetés. Mondták is, hogy látszik, hogy vannak valamiféle kontrakciók, de nyugodjak meg, amikor már komoly lesz a dolog, nem fogok ilyen kedélyesen diskurálni. Ajjaj, mondom, mi lesz itt! No, de megbeszéltük, amit kell, menjünk haza, várjuk meg, hogy sűrűsödnek, erősödnek-e a kontrakciók, telefonon folyamatosan konzultálunk, és amint úgy érzem, azonnal kerekednek és jönnek, egyikőjük úgyis két utcára lakik.

Még kajálni akartunk a szép napos időben az egyik kedvenc helyünkön, de aztán én mégis a hazairányt választottam. Összedobott nekem a Kedves egy könnyű salit, amíg én már kezdtem föl-le mászkálni a lakásban, mint a mérgezett egér. Mondta, hogy be kell mennie egy kicsit a munkahelyére, kenyérre valót keresni, de kértem, hogy siessen haza, mert valami van. Ő még az utolsó pillanatig sem volt biztos benne szerintem, hogy szeretne-e ott lenni, ez olyan asszonyok dolga, de én egyre inkább éreztem, hogy szükségem lesz rá. És olyankor ő mindig ott van, ezt tudtam.

Amíg odavolt, próbáltam lekötni magam. Úgy kezdődött, hogy csak elmosogatok. Majd kisúroltam a kádat. Majd azt vettem észre, hogy már a tükröket pucolom, ami évente kétszer jellemző rám. És közben járkálok, hintázom, kelek-fekszem, Perec odabújik, jólesik, megint odabújik, elküldöm, kántálok, kapaszkodok, ordítok, mint egy állat. (Palya Bea: Emberállat)

Először azt mondogattam csak, hogy „Múlj már eeeeel!” Aztán a takarításmániáról ismét bevillant a könyv. Ez az aktív vajúdási szakban jellemző fészekrakáááás! Oké, haladunk, telefon, lejelentés: hányperces, hánypercenként. Jöjjünk? Még ne. Nem vágytam rá, hogy a pici lakásban ott malmozzanak sokan körülöttem.

Aztán a kántálásból valamiféle dalom vagy mantrám is lett, valami olyasmi, hogy hullámozz át rajtam fájdalom, segíts a babámnak a világra jönni – bordásfalba kapaszkodva, kántálva előadva. Betoppant Apa, a leendő. Tátott szájjal nézte, hallgatta egy percig, hogy mit művelek, majd gyöngéden megkérdezte, hogy nincs-e kedvem beülni meleg vízbe, mert úgy néz ki, mintha eléggé fájna. Téééényleg??? (Könyv: rövid goromba mondatok is jellemzik a szülő asszonyt az aktív vajúdás, tágulás szakaszában, amikor másra már nincs energiája.) Á, mondom, most nem tudnék ülni… de egy meleg zuhany mégis… az lehet, hogy jólesne.

És ekkor, ahogy átadtam magam a segítő fájdalomnak, és biztonságban éreztem magam, felpörögtek az események. Én a kádban, a bojlerből a meleg víz már kifogyott. Folyik a vér. Magzatvíz még nem folyt el? Nem. Csak a meleg a bojlerből. Pánikolok. Egyik fájás el sem múlik, már jön a másik. Ez soknak tűnik. Sok vér. Telefonos segítség: mennyire sok? Nekem elég soknak tűnik. Apa meg higgadtnak tűnik így kívülről, bár belülről most már lefogadnám, megy azért a para. De kérdezgeti: mit tudna segíteni, a szaksegítség is úton már, azt mondják, ez valószínűleg normális tágulási vérzés. Ha mégsem az, iszkolunk befelé a kórházba.

Oké, pánik a tetőfokán. „Ki találta ki, hogy otthon szüljünk? Vagy hogy egyáltalán szüljünk?? Nem lehetne még innen visszacsinálniiiii??? Hívd a mentőt! Nem akarok meghalni!!” Megint bevillan a könyv. Sok nő számol be a kitolási szak előtt halálfélelem-érzésről. Lelkileg érthető is mondjuk, meghal a nem anya éned, és megszületik az anya. De hát ki gondolt akkor erre? Csak bevillant. Lehiggadtam.

Telefon, gyertek azonnal, ahogy tudtok, mert mindjárt nyomnom kell. Nem! Most kell! Valami már kilóg. Mi van, ha a köldökzsinór? Nem merek nyomni, két kontrakciót visszatartok, nagyon durva. Elmormoltam valami imafélét, ha még emlékeztem, hogyan kell: „Édes jó Istenem, segíts meg!”

Betoppan a segítség, rohan, kabát le. Mi az, nem zsinór? Nem, csak a magzatburok. Nyomnom kell! Akkor nyomj! Az ő és Apa nyugalma áthat, egy pillanatra megállt az idő, köszönöm, hogy itt vagytok, deréksimogatás, dejóóó, ha nem fájna ilyen átkozottul, még élvezném is. Felkészültem, hogy a kitolás is biztos jó sokáig el fog tartani. Ám az én kis babókám jobban vágyott már kifelé annál, rohamtempóban pörgött-forgott kifelé.

Szívhangot nagyon gyorsan hallgattunk, jó erős. Már most is majd összeesem, leülni nem bírtam, de még térdelni se, állva nyomtam. Csak jöttek visszatarthatatlanul, három nyomás, és hallom: „Látszik a feje.” Tessék? Nem hiszem el, nem hiszem el, csak ezt hajtogattam. Megérintettem a feje búbját, és zokogtam, tudtam, itt a fény az alagút végén, már csak egy-két nyomás, és a karomban tarthatom. Derékig még a burokban volt, megérkezett Féligburokbanszületett Norisz (mert a nevet még ekkorra sem döntöttük el persze), egy pörgő rúgással a világra is jött.

Rohamszülés. Tizenkét óra telt el az első jeltől, három-öt óra volt maximum az aktív vajúdás és kitolás együtt. Ilyen is van, bár ők is rég találkoztak vele. Főleg elsőszülött, ráadásul négy kg-os babánál… A csapat többi része már csak a lepényi szakra ért oda, de eszembe sem jutott neheztelni. Annyira hálás voltam a felkészítésért, és hogy minden úgy történt, ahogy kellett, mindenki ott volt, akinek kellett, és a közti pánik ellenére mindvégig tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Sosem kívánnék másmilyen szülést. Annyira erősnek éreztem magam és boldognak és izgatottnak. Apa is megfoghatta törölközőbe csavarva, amíg kimásztam a kádból, és bent lefeküdtünk. Csak bámultam abba a gyönyörű szempárba, amíg feltérdeltem és megszültem a lepényt. Azt már szinte észre sem vettem.

Aztán már csak a mienk volt minden egy ideig. Egy teljes óráig csak bámultunk szerelmesen hárman egymásra. Perecért megjött a bébiszittere, de Jóapja olyan transzban volt az átadáskor, hogy arcokat sem ismert fel. Gyorsan visszamasírozott hozzánk inkább.

Minden napaA segítőink szépen háttérbe húzódva hagytak minket romantikázni. És enni! Ilyen farkaséhséget én még soha nem éreztem! (És a gyermek feje búbjának frissen sült sajtos pogácsa illata volt, napokig nem tudtam betelni vele.) Ekkor következett csak az átható lepényvizsgálat, anyavizsgálat, babavizsgálat, köldökzsinór-elvágás, méricskélés, híradás a családnak, nagyvilágnak.

Hát így szültünk mi. Az izgalomtól és a hormonoktól egész éjjel egy percet sem aludtam, csak gyönyörködtem. Aztán beindult a gyermekágy…

J. É.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.