igaz történetek szülésről, születésről

1381. nap: „Fogja a vasat!” (Kristóf születése)

1381. nap: „Fogja a vasat!” (Kristóf születése)

Úgy terveztük, két év legyen a gyerekeink között. Ezért, amikor Dávid egyéves lett, újra elmentünk a Családtervezési Tanácsadóba. Szedtem a folsavat („magzatvédő vitamint”), és megtettünk mindent, hogy egészséges babánk születhessen. Kicsit nehezen jött össze…

Május elsején átköltöztünk férjem szüleihez, és a házunkat lebontottuk a hosszú hétvégén. Harmadikán megtudtuk, hogy babát várunk.

Mikor a családnak elárultuk a „titkot”, apósom lényegre törően fogalmazott: ha megtartjuk, nem vagyunk normálisak.

Csodásan éreztem magam, pont úgy, mint Dáviddal annak idején. Napjaimat kitöltötte Dávid ellátása, az anyagbeszerzés és a vizsgálatokra járás.

Az idillbe egy expressz-ajánlott levél érkezése zavart be egy pénteki napon. A terhesgondozóból küldték. Az AFP-vizsgálat eredménye problémát mutat, haladéktalanul jelenjek meg, mert a rossz eredmény akár a terhesség megszakítását is indokolttá teheti! Miközben biztos voltam benne, hogy a babám tökéletesen egészséges, átéltem a totális kiszolgáltatottság érzését. Akkor még elhittem, hogy egy lelet alapján az én szándékomat figyelmen kívül hagyva meg is szüntethetnek egy kezdődő életet. És egyáltalán: mi a fene az az AFP?! Erről fogalmam sem volt.

Hétfőn már kora reggel a rendelőben ültem. Délutánra kiderült, hogy a gépelésnél két számjegyet felcseréltek, ebből adódott a rossz eredmény.

Január 11-re voltam kiírva. Előttünk a karácsony. És eljött a szenteste. Aztán a karácsony a szüleimnél. Nagycsaládos karácsony a férjem szüleinél. A háromnapos folyamatos ünneplésben – mi tagadás – elfáradtam.

December 26-án este egyszer csak elkezdett fájni a derekam, a hasam kőkemény lett. Még két hét van hátra, ez biztos nem lehet a szülés. De csak nem múlik. Éjjel 11-kor javasoltam Lacinak, menjünk be a kórházba, kérdezzük meg egy orvostól, mi történik velünk. Anyósomékat nem akartuk megijeszteni, így nekik azt mondtuk, kicsit fáj a hasam, bemegyünk a kórházba, CTG-re.

A kórházban a szülőszobai ügyeletre irányítottak minket, ahol meglehetősen hűvös fogadtatásban részesültünk. Pontosabban csak én, mert Laci persze nem léphetett be a Szent Folyosóra.

Milyenek a véletlenek: ugyanaz az orvos volt az ügyeletes, aki Dávid születésénél is közreműködött. Én emlékeztem rá. De vajon ő is énrám? Megmagyarázhatatlan módon ez az érzés alakult ki bennem és egyre erősödött. Vajon mitől ilyen sértődött? Attól, hogy megzavartam az éjszakai ügyeletben való szunyókálását, vagy azért, mert annak idején nem adtunk neki hálapénzt? (Akkor 10-15 ezer között „illett volna” adnunk, miközben pedagógusként kettőnk havi összjövedelme 17 ezer forint alatt volt! Inkább a gyerekekre költöttük.) Sosem fogjuk megtudni.

Beléptem a vizsgálóba. Az orvos háttal nekem, köszönés nélkül felparancsolt a vizsgálóágyra. Mielőtt megkérdezték volna, miért jöttem, a nővér már borotvált is. Jött az adatfelvétel, majd a belső vizsgálat fájások szünetében, majd a kontrakció alatt. A mai napig nem tudom, ennek milyen információs értéke van. Az orvos becsmérlően lebiggyesztette a száját, majd a nővérkével közölte: „Adj neki egy Pipolphent, és fektessétek az osztályon egy üres ágyra. Majd reggel hazamegy.” Mintha láthatatlan lennék… Megkaptam az injekciót, és elküldtek, hogy keressek magamnak egy ágyat valamelyik kórteremben.

Laci persze oda sem jöhetett velem, így információk hiányában azt beszéltük meg, hogy hazamegy, és reggel majd bejön értem. Ha valami történik, majd telefonálok, de mi történhetne? (Ja, tényleg. Mi is?) Már éjfél is elmúlt, mire találtam egy ágyat, és eldőltem rajta. Azóta is csodálkozom, de egész idő alatt nem találkoztam éjszakás nővérrel az osztályon.

Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egyre intenzívebbek a fájások. Egy darabig tanácstalanul feküdtem, majd elindultam egyedül a szülőszoba felé. A csöngetésemre egy szülésznő jött ajtót nyitni. Elmondtam neki, mi a helyzet. Bevezetett a vajúdóba, rám tette a CTG-t. Feküdnöm kellett, mozdulatlanul. Ő meg közben szótlanul tamponokat készített az asztalnál. Így telt el körülbelül fél óra, amikor kiment. A CTG csak zúgott, kattogott megállás nélkül.

Egyszer csak furcsa pukkanás, melegség a lábam között. Elméletben tudtam, milyen, mikor a magzatburok megreped, de még nem tapasztaltam (Dávidnál repesztettek). Eltartott egy ideig, mire rájöttem, mi történt. A fájások hirtelen felerősödtek. A CTG csak ketyegett. Kiabálni kezdtem Anikó után. Csaknem tíz percig kiabáltam, mire visszajött. Mondtam neki, mi történt. „Tényleg!” – mondta, és kicserélte alattam a lepedőt.

Kérdeztem, felhívhatnám-e a férjemet? – Ilyen korán? Még csak hajnali öt van?! Várjak még egy kicsit! – Nem szeretnék. Idő, míg a város másik végéről ideér, és apás szülést terveztünk. – Ha ennyire erőszakos vagyok, akkor hívjam, de szerinte korai.

Álmos apósom vette fel a telefont. Kértem, küldje Lacit a telefonhoz. Vagy még jobb, ha csak megmondja neki, jöjjön a kórházba gyorsan.

Fél óra múlva jött a doktor. Elhelyezkedett a jobb oldalamnál lévő széken kényelmesen, míg a szülésznő átalakította az ágyat, kikötötte a lábam(!), felhajtotta a kapaszkodót, odatolta a „szerszámos kocsit”. Addigra már egyre sűrűbben jöttek, szinte egymást érték a kontrakciók.

Hiányzott a férjem. Hat óra múlt öt perccel. Hol van már? Szükségem lett volna valami emberi gesztusra, támpontra, hogy a szülésznő és az orvos között mégsem vagyok teljesen egyedül. Érdekes módon annyira lefoglalt ez az érzés, gondolat, hogy szinte nem is tudtam a babára gondolni. Persze az eszem tudta, a testem érezte, hogy mi történik, de érzelmileg teljesen eltávolodtam az eseményektől.

Egy különösen erős fájásnál megragadtam az orvos kezét. „Csak egy pillanatra!” – mondtam. Szinte undorral rázta le a kezemet: „Fogja a vasat!” – hangzott a rideg válasz, és karba tette a kezét, nehogy még egyszer hozzáérjek.

Ezután már csak arra koncentráltam, minél hamarabb túl legyek az egészen. Laci nem ért oda, nem látta a második gyermekének megszületését. A babát nem tették a hasamra megszületése után, amint felsírt, a csecsemős rögtön elvitte. Bele sem merek azóta sem gondolni, mi történhetett vele a fürdetőben…

Az orvos ellátta a gátamat, majd mindenki kiment. Ott maradtam egyedül.

A lábam még mindig kikötve, a gátvarrás (és vele a legintimebb testrészeim) premier plánban az ajtóval szemben, ami persze tárva nyitva. Bárki, aki elmegy a folyosón, automatikusan benéz a nyitott ajtón. És mindenki be is nézett! Az összes orvos, műtőslegények, takarítók, a postás(!).

Laci még mindig sehol. Egyre jobban fáztam, már remegtem, fizikailag rosszul voltam. Egy véletlenül arra járó szülésznőt kértem meg, takarjon be, mert ebben a terpesztett lábakkal való hanyattfekvésben nagyon fázom. Egy lepedőt terített rám. Halottnak a csók! – gondoltam. Aztán jött egy takarító néni. Körbemosott, szót sem szólt, mintha megint láthatatlan lennék.

Újra visszajött a szülésznő. Akkor már hét óra volt. Kérdeztem tőle, nem tud valamit a férjemről? Már másfél órája itt kéne lennie. Ja, van kint egy apuka, több mint egy órával ezelőtt becsöngetett, de műszakváltás van, és egyébként is, amíg a felmosás nem szárad meg, ne mászkáljon itt senki! Nem lehetne, hogy akkor engem tolnak ki hozzá? Vagy, hogy legalább a lábamat letegyem a kikötésből? Egyre jobban fáj, már semmi vérkeringés nincs benne. Elvégre két és fél órán keresztül volt a fejemnél magasabban rögzítve.

Megkegyelmezett. A lábamnak. Lacinak és nekem szigorúan meg kellett várni a műszakváltás végét, és a felmosás megszáradását. Végül is nekünk csak egy gyerekünk született. December 27-én, a reggeli műszakváltáskor.

P. S. Meggyőződésem, ha a férjem ott lett volna, ahogy elterveztük, nem merték volna ezeket a dolgokat megengedni maguknak… Soha többet kórházi szülés!

J. Á.

Dávid > > >
Anna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.