igaz történetek szülésről, születésről

1375. nap: Mint Hófehérkéből az alma… (Soma – doulamese)

1375. nap: Mint Hófehérkéből az alma… (Soma – doulamese)

Három hónapja az első szülés, amire végre eljutottam – már se szeri, se száma annak, amit suli és gyakorlat miatt vissza kellett utasítanom. Most, hogy végeztem ezzel a félévvel – boldogan mentem.

Mindjárt sietni is kellett, így az Apraját csak bevittem az oviba, és irány K. Nagyon nehéz volt a címet megtalálni – össze-vissza házszámok, kanyargós utca az erdőszélen –, végül Ágival egyszerre értünk oda. Első gyerek, kitolási szak, velük van A. is, ötgyerekes otthonszült barátnő, nagyon szimpatikus, rendkívül emlékeztet valakire, míg ott vagyunk, nem jövök rá. Ő hallássérült, leginkább szájról olvas.

A csöpp ház emeletére keskeny lépcsőn jutunk föl, L. a kanapé mellett térdelve, négykézláb keresi a helyét. Van már borogatás, de leginkább a masszírozás esik jól neki, nagyon fáj a dereka, sőt egyre jobban, erősebben kell nyomni, végén már szinte a levegőben van Ági lába, annyira rátenyerel. Először én sem találom a helyem – ennyi kórházi szülés után azt sem tudom, hol jön ki a gyerek, Ági csöndben súgja: „Ne szemérmeskedj már, most arra nincs idő, menj a gáthoz!”

Érdekes, hogy a szinte nulla tágulást két és fél órányi kitolás követte. (Tulajdonképpen reggel héttől nyolcig kitágult a méhszáj.) Aztán mégiscsak telik-múlik az idő, és rengeteg erőlködésre sem jön lejjebb ez a kisbaba. Pedig tiszta erőből nyom, nem erőtlen egyáltalán. Úgy néz ki, mintha egész a gyomráig tartana ez a gyerek, miközben ő egy törékeny, keskeny csípőjű nő. Lehet, hogy van egy kis relatív téraránytalanság is? Ilyen gondolatok merülnek föl, ez persze nem túl megnyugtató.

Fogy az erő és a lelkesedés. Már a kórház kerül szóba. A szívhangok még jók, de kellene egy kis „külső erő”, segítség, ami itthon ugye nincs… Ági javasolja, hogy adjon még magának fél órát L., aztán menjünk, lehet, hogy egy kis autózás is jót fog tenni neki, majd jobban tud helyezkedni. Jó. Igen ám, de rögtön ezután kétszer rossz szívhangokat találunk, mégiscsak induljunk.

Összekapjuk magunkat. A terv az, hogy ők négyen a saját kocsijukkal mennek, én az enyémmel utánuk, aztán visszajövünk Ágival rendet rakni. Ez a K. elég világvégi hely, ennek megfelelően kátyús, vacak az út is. Egyszer csak egy ilyen döccenőnél végre lezökken a baba feje, és végre – mint Hófehérkéből az alma – elindul kifelé.

Megállunk, visszafordulunk, és egy elhagyatott erdei úton kicsit beljebb félreállunk. Jönnek a kontrakciók feltartóztathatatlanul – ám sajnos, egy idegen autós is jön szemben a keskeny úton, tehát gyorsan beugrálunk a kocsiba, és visszatolatva félreállunk. Majd kicsit odébb egy illegális szemétlerakó környékén találjuk meg a háborítatlanságot, ahol végül is hamarosan megszületik Soma – mindannyiunk óriási megkönnyebbülésére. És nem is nagy egyáltalán. Sőt! Persze, nem egyformának saccoljuk, Ági 2,90-nek mondja, én csak 2,70-nek, így a papírra 2,80 kerül.

A szülők határtalanul boldogok. Mi nemkülönben. Így érkezünk végre haza, ahol gyorsan megágyazunk a földszinten, Z. befűt, hogy ne kelljen fölmászniuk az emeletre. A lepényt már itt várjuk, ami végül másfél óra múlva születik meg. Eszméletlen finom zöldségfasírtot és cseresznyés lepényt eszünk. Most döbbenek rá, én ma még nem ettem semmit.

Nagyon jó volt ott lenni L. – szokványosnak egyáltalán nem nevezhető –  „otthonszülésénél”, igazán várom a következő szülésüket, bár Ági szerint bizonyára lekéssük majd. Hogy is mondta? Innentől kezdve biztos „potyogtatni fogja a gyerekeket”, hisz ez igen nehezen jött össze – harmadik inszeminációval –, és mivel ilyen rohamos volt a vajúdás, erre tényleg van esély… Majd meglátjuk. A hozzájuk vezető utat mindenesetre jól megjegyeztem – rajtam ne múljon az odaérkezés!

M. É.
(Illusztráció: René Magritte: Alma)

 

Véletlenül kiválasztott mesék.