igaz történetek szülésről, születésről

1356. nap: Levágtak (Áron születése)

1356. nap: Levágtak (Áron születése)

Kezdjük azzal, hogy ahogyan mondani szokás, minden okkal történik, és vannak dolgok az életünkben, amiknek a miértjére csak évekkel később, egy másik történés kapcsán kapunk választ. Azt hiszem, a mi történetünk is ilyen, Ároné és az enyém, volt miértje, valahová vezet, de az utat még így is csak sejtem, nincs „pályabejárás” előre, térképpel a kezemben.

Nagyon-nagyon vágytam már őt, még együtt se voltunk a férjemmel, már akkor is, ennek ellenére nem tervezetten fogant, mégis az első pillanattól evidens volt a párom részéről is, hogy akkor ő már van, létezik! Kettőnk helyett döntött ő az érkezése időpontjáról, és őszinte örömmel vártuk!

Az otthonszüléssel valahogy ösztönösen mindig is rokonszenveztem, Geréb Ágnesnek távoli tisztelője voltam, de nem igazán mélyedtem bele a körülötte zajló események magyarázatába, csak azt éreztem, igazságtalan, ami vele történik. Kb. félidős lehettem, amikor Ági már egy éve „ült”, én pedig teljesen egybemostam a személyét az otthonszüléssel, naivan azt se tudtam, hogy rajta kívül léteznek más bábák is Magyarországon (ez azért utólag megmosolyogtató). Rokonszenvem ellenére voltak bennem sztereotip félelmek, például jaj, mi van, ha valami történik, blablabla. Ezekre a kérdésekre azóta tudom a korrekt választ, bárki könnyen utánajárhat, ha felmegy az otthonszules.hu-ra, hogy csak egy forrást említsek. Végül aztán megbeszéltem magammal, hogy nézzük meg, hogy megy ez a szülés, és ha jól, na, akkor majd a másodikat csakis itthon! (Haha, a kis naiv…)

A sors kis fricskája, hogy az első bábapáros 2012. március 12-ével, egy hétfői nappal kapta meg az engedélyét, Áron pedig 11-én született… Az más kérdés, hogy bábai gondozás mellett, nem piszkálva szinte biztos, hogy pont megvárta volna a 12-ét, sőt, de azért utólag belegondolva ez valószínűleg nagy stressz lett volna mindenki számára így. (Az első legálisan született baba aztán 19-én látta meg a napvilágot.)

A nőgyógyászom már évek óta nem vállalt szülést és várandósgondozást, és a rendelőjében, amikor a hathetes ultrahang alkalmával megkérdezte, mik az elképzeléseim a szülésről, csak két dolgot tudtam mondani nulla tájékozottsággal: legyen rooming in és ne legyen gátmetszésem. Két kórház jött szóba, a szerinte a szebb állapotú az S. volt és azonnal fel is hívott nekem egy bizonyos dr. B-t, akiről azt mondta, nem nagyon lehet már bejutni hozzá… A telefont nem vették fel, és itt, ha filmben lennénk, a kamera jelentőségteljesen megállna egy pillanatra, a zenei eszközök is a feszültséget fokoznák… Az első pillanat, ami sorsdöntő is lehetett. A másik kórház az I. volt, amihez egyből hozzátette az orvosom, hogy a szülészet nagyon jó, csak sajnos a gyerekágy kicsit lepukkant. (Ő ott volt főorvos hosszú ideig.) Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek a megjegyzésnek, pedig hallgatnom kellett volna rá, és oda menni, lepukkantság ide vagy oda.

Azt mondtam, akkor mi van még? Z. esetleg? Rám hagyta, és adott egy telefonszámot azzal, hogy ha felhívom ezt az orvost, akkor az nagyon boldog lesz, hogy hozzá küldött engem. Észak-Pesten lakunk, így meg is nyugodtam, hogy úgysem lenne jó egy megindult szüléssel átbumlizni a városon Budára az S-be! Naiv gondolat volt annak fényében, hogy mások – különösen VBAC-re törekedve – a távoli vidékről is feljönnek a jobb szemléletű budapesti kórházakba szülni, csak a helyi kórházban vagy a megyeiben ne kelljen…

A másik orvost már én hívtam fel, készséges volt, udvarias, kikérdezett, mit dolgozom, és amikor meghallotta, milyen gép mellett állok napi nyolc órát, azt mondta, azt azonnal be kell fejezni! Ennek őszintén örültem, összetettem a két kezem és azt mondtam, i-ten is azt akarta, hogy ehhez a dokihoz kerüljek. A gép miatt is, és mert olyan volt a helyzet a munkáltatómmal, hogy bármelyik pillanatban elküldött volna, vagy én mondok fel. Így Áron bejelentkezése a nagy öröm mellett még ettől a helyzettől is megmentett.

Annyira megkönnyebbültem, hogy az otthonszülés eszembe se jutott többet, helyette már az első vizit után tudtam, hogy az új orvost „felkérem” a szülésemhez. Jó humora volt, a rendeléseken nem siettetett, partnernek éreztem magamat, minden kérdésemre türelmesen válaszolt. Emlékszem, a város mely pontjáról kértem időpontot hozzá telefonon, amelyben az a döbbenetes – második jelentőségteljes pillanat –, hogy a bizonyos B. doktorok magánrendelője előtt álltam éppen, ámbár erről csak mostanában, tehát a telefon után közel három évvel szereztem tudomást. Kis fricskák a sorstól.

A várandósságom egyébként maga volt a tankönyvi, „a” mintaterhesség, minden lelet tökéletes, nulla panasz, se hányinger, se gyomorégés, helyette kicsattanó életkedv és boldogság. Mellékállásomat – ami csoportos edzések tartása – az orvosom tudtával, sőt, támogatásával hat és fél hónapos korunkig meg tudtam tartani, szebb voltam, mint valaha, büszkén, kihúzott derékkal hordtam a hasamat, és az utolsó pillanatig aktív voltam, hiszen az egyházi esküvőnk öt nappal az első kiírt (egyébként rossz) dátum és 14 nappal a szülés előtt volt.

No, igen, helyben vagyunk, a terminus… hogy is volt ez? Első komoly hiba, amit vétettem. Tudtam, mikor fogant a babánk, a kerületi terhesgondozó még bele is írta a kiskönyvembe, az új orvos viszont már nem vette figyelembe, mint ahogyan a hosszú, 31-35 napos ciklusokat sem. Az utolsó előtti héten, amikor már CTG-ket kellett aláíratni vele, akkor kapcsolt, és módosított rajta négy napot, ami még mindig négy nappal korábbi volt, mint a valódi terminus, de aztán mégis befektetett a terhespatológiára az ő számolása szerinti betöltött 41. héten. Az egyébként kereken 40 volt, ha a ciklus 21. napján való fogantatást figyelembe vesszük. Én pedig jó kislány módjára egyből rábólintottam. Emlékszem, kicsit furcsálltam, hogy hogy meglepődött az orvosom, mint aki ellenkezésre, alkudozásra számított.

Ennek azért van előzménye; volt egy hét, amikor minden éjjel, tehát hét éjjelen át folyamatosan görcsölt, keményedett a hasam. Ez pont az esküvőnk éjjelén, 14 nappal kisfiunk születése előtt kezdődött, vasárnap éjjel, és következő vasárnap hajnalig tartott, egyre erősödve. Ilyen volt a mi seva brachotunk. Szombatról vasárnapra virradóan már sehogy sem bírtam megmaradni, se fekve, se ülve, nyüszítettem, végül térdelőtámaszban, néha meg a párom meleg testéhez bújva kibírtam az éjjelt valahogy, mert nem akartam zargatni a dokit. Tény és való, hogy állandóan dolgozott, nem tudtam úgy hívni, hogy ne rendelt vagy ügyelt volna, így nem akartam még a hétvégéjébe is belerondítani.

Hajnalban elaludtunk, de reggel pár óra alvás után felhívtam. Elmondtam neki, hogy ritmust nem fedeztem fel a fájdalomban, hanem folyamatosan fájt, de nem akartam zavarni. Persze jól leszidott, kiderült, hogy éjjel amúgy is ügyelt, és kérte, hogy menjünk be. Annyira sürgetett, hogy taxival mentünk be, ott mindent, amit lehetett, megnéztek, megvizsgáltak, de minden lelet tökéletes lett, így hazamehettünk. Egyébként sem éreztem azt, hogy ez lenne AZ a nap. Nem az volt a levegőben számomra, ráadásul szerettem volna 14-éhez minél közelebb szülni és még csak negyedike volt, a párom pedig azt mondta, szerinte tizedike előtt nem lesz baba. (Igaza lett, 11-én emelték ki belőlem.)

Vasárnap tehát teljes kivizsgálás, még aznap gyorsan elmentünk szusit enni, ahol szintén végig görcsöltem, keményedtem, de ki nem hagytam volna. Amikor hazaértünk, nagyon korán lefeküdtem aludni, annyira fájt, és 13 órányi alvás után mintha az egészet elfújták volna… Mondjuk, lehet, hogy csak fárasztó volt a hét, mert szinte minden napra vacsorameghívásunk volt, ez az esküvő utáni szép hagyomány, amit a közösségünkben sokan tartanak.

Onnantól pedig, hogy elmúlt a görcsölés, ismét hat napon át semmi nem történt, leszámítva a minden másnapra előírt amnioszkópozást és a napi CTG-zést. Ennek a hét éjjelen át tartó fájássorozatnak (nem tudom, lehet-e ezt jóslónak nevezni, hisz nem volt ciklikus) köszönhetően bólintottam rá gondolkodás nélkül arra, hogy beköltözzek kilencedikén reggel a nagyon barátságos és bizalomgerjesztő elnevezésű terhespatológiára. (Ezen a napon töltöttem be tehát a 40. hetet, orvosom szerint a 41-et.)

Az amnioszkópozások után, ahogy leszálltam a vizsgálószékről, már nyújtották oda nekem a stóc tetejéről a vastag, hosszú betétet, és előre mondták, hogy most majd vérezni fogok, így nem is furcsálltam, hogy tényleg, viszont nagyon nem esett jól az a tíz perc séta anyukám lakásáig, ami alapesetben öt lett volna. Több óra fekvés és némi alvás segített csak ilyenkor, hogy a görcsök elmúljanak, de ez másfajta görcs volt, éreztem, hogy csak a vizsgálat okozza, nem a saját testem csinálja.

Kilencedikén reggel vettek fel tehát az osztályra, tizedikén hajnalban pedig fél öt körül arra ébredtem, hogy a szobatársam halkan vajúdik, az én bugyimat meg elöntötte valami meleg, de a pisinél sokkal tisztább, édeskés illatú folyadék. Na, tessék, a legvégére beszedtem valami hüvelygombát, csak nehogy emiatt ne szülhessek majd hüvelyen át! (Riogatások korábbról+naivitás a köbön.)

Bugyit cseréltem, a szobatársam pedig kiment szólni, hogy ő mintha vajúdna, mert hétpercenként vannak összehúzódásai. Mindkettőnket CTG-re tettek, és ott is felejtettek egy időre, utána szobatárs át a szülőszobára, én vissza az ágyba. A hüvelyfolyásra, amikor beszámoltam róla, annyit mondott az ügyeletes szülésznő, hogy ez előfordul így a vége felé, én viszont erősködtem, hogy biztos gomba okozta, és van nálam Pimafucin krém. Az jó, akkor nyugodtan használjam rá.

A délelőtt eltelt eseménytelenül, ebéd után bejött a párom, és a kórház udvarán készített egy utolsó pocakos képet rólam. Iszonyatosan lent volt már a hasam. Négy körül jött anyukám és az unokatesóm, ezalatt már a délelőtt óta a második Tena betét telt meg, a hasam pedig újra keményedett, de ez már nem volt újdonság ugye, így nem is vettem róla tudomást, épp csak annyira fájt, hogy bár kicsit kínlódtam, de közben tudtam mosolyogva beszélgetni. Még talán a páromnak se nagyon mondtam, de erre már nem emlékszem pontosan.

Estefelé megint betétet kellett cserélni, és ahogy kijöttem a tus alól megtörülközve, már megint éreztem csorogni a lábamon a meleg „hüvelyváladékot”, így fordultam is vissza. Folyamatosan csorgott, és zavart, hogy még annyit se vár, hogy felvegyem a betéttel kitömött bugyit. Majdnem „le is késtem” emiatt a szombat esti vizitet, de „hál i-tennek” még épp, mielőtt kilépett volna az ajtón a két ügyeletes orvos, én kijöttem a fürdőszobából és jeleztem, hogy itt valami bosszantó „hüvelygomba” keseríti meg az életem. Újabb sorsdöntő pillanat – ha ekkor nem szólalok meg… Akkor ez a mese talán másképp végződik, de ezt persze sosem tudjuk meg!

Gyanakodva nézett rám az orvos, kérte, hogy vizit után találkozzunk a szülőszobai vizsgálóban. Fél nyolc után megvizsgált, és a keze nyomán kizúdult belőlem a Niagara… Furcsa érzés volt, nem testileg, leginkább lelkileg, egyrészt mert az agyam egy hátsó zugában már akkor ott motoszkált, hogy ha ezt előre tudom, akkor nem szólok, ezt nem én és nem is a baba csináltuk, hanem valaki csinálta velünk. Amikor megkérdezték, hogy mióta tapasztalom ezt a szivárgást, azt az időpontot mondtam, amikor az első betét megtelt, mert addig tényleg nem is tudatosult a mennyisége, csak hetekkel később esett le nekem, hogy már a hajnali ázás is magzatvíz lehetett. Valószínűleg ezért vajúdhattam egyáltalán annyit, amennyit, mert ha este fél nyolckor bevallom a hajnali fél ötös kezdetet, szerintem azonnal a műtőben találom magamat… Így aztán azzal engedtek el, hogy akkor pakoljam össze külön a szülőszobai, külön pedig a kórtermi csomagomat, mert abba a szobába, ahol eddig voltam, már nem kerülök vissza. Magyarán: szülünk!

De nekem ez nagyon nem vágott az elképzeléseimbe, nem így képzeltem el a szülés beindulását, és nem is bírtam ilyen gyorsan váltani, és belekerülni abba a lelkiállapotba, amiről a korábban olvasottak alapján úgy gondoltam, nekem most akkor szülő nőként abban kéne lennem. Vigyorogva nyitottam a szobámba, ahol a szobatársak (azóta újra hárman lettünk) izgatottan kérdezték, hogy „Na?” Én pedig szintén izgatottan válaszoltam, hogy „Szülni fogok!” De közben ezt a vigyorgást nem éreztem egy szüléshez méltónak, ahogyan azt se, hogy akkor én ezt most szobatársakkal osztom meg elsőként, akik bár sorstársak, de mégis csak idegenek… legkevésbé pedig a napot és az időpontot nem éreztem szülésre valónak, legalábbis nem a mi szülésünkhöz valónak.

Összepakoltam, úgy éreztem, maximum 20 perc lehetett, és végezetül nekiálltam megpucolni három mandarint, hogy legyen erőm a szüléshez. (Ez azon kevés dolgok egyike volt, amit ösztönösen tettem, nem olvasottak alapján.) Pont, amikor a második gerezdbe haraptam volna, jött az ügyeletes szülésznő, hogy hát én mit csinálok itt, amikor ők háromnegyed órája rám várnak?! Átfutott az agyamon, hogy vajon hová sietnek – összehúzódásom egy szál se volt –, de aztán miután kiment, kicsit leforrázottan azért befejeztem legalább az egyik mandarint, a másik kettőt visszatettem a hűtőbe, a kis táskámba bedobtam két csokit a páromnak, hogy éjjel legyen mit ennie, vizet mellé, aztán fogat mostam, és elindultam a két táskával a folyosó legtávolabbi szobájából a szülőszobára.

Cammogva haladtam, a két táska legalább kiegyensúlyozott, de ezt se éreztem helyénvalónak, hogy nekem kell átvinnem a táskákat, amikor életem legfontosabb eseménye előtt állok, és más dolgom kéne, hogy legyen. Nem mintha ne bírtam volna el, sőt, előző nap reggel a nagy sietségben én kaptam fel a bőröndöt fél kézzel, amikor rohantunk a kórházba (el ne késsünk, haha). A párom majd szívbajt kapott, de én csak nevettem, hogy ugyan mi történhetne? Legfeljebb elindul a szülés! Könnyen hősködtem, akkor ott volt velem.

Most este viszont nem volt velem, hanem a kihalt, neonfényű folyosón mentem „szülni” egyedül, amikor egyszer csak éreztem, hogy jön egy összehúzódás. Enyhe volt – a későbbiekhez képest –, olyasmi, mint délután azok a keményedések, amikkel még lehetett mosolyogva belül fájni. Épp utánam szólt a nővérszobából az egyik nővér, egy fiatalos, nagyhangú, platinaszőke, hogy „Császár lesz?”, amitől ledöbbentem. Azt válaszoltam, hogy nem tudok róla, miért, ő talán tud valamit? Hát nem, csak nem szokták ilyen korán behívni az orvosomat, és most már úton van a kórház felé… Még beszéltünk pár szót, aztán sok sikert kívánva visszahúzódott a szobájába, de legalább egy ismerős arccal már találkoztam (úgy értem, előző nap reggel óta már-már ismerősnek számított a kihalt szülészethez képest).

Mire újra felvettem a két táskát a földről, és tettem pár lépést, már éreztem is a következőt. Nagyon hamar jött, bent a szülőszobán volt óra, így amíg bekötötték az antibiotikumot a kézfejembe (gondolom, a magzatvízelfolyás miatt), és igyekeztem csacsogni a szülésznővel, láttam, hogy három percen belül jönnek egymás után, és kicsit mintha erősödnének. Fél kilenc körül lehettünk.

A szülésznő egyébként valószínűleg az egyetlen volt, akivel még soha nem találkoztam a rengeteg, végén már mindennapos CTG-zések alkalmával. Szülésznőt fogadni (állítólag) nem lehetett, az orvosom le is beszélt, így belső sugallatom ellenére rábíztam magam a sorsra. Később ugyan kiderült, hogy másnak volt fogadott szülésznője, amit a mai napig nem értek, hogy melyikünk orvosa tért el a belső szabályoktól, és egyáltalán milyen szabályok voltak ezek, de mindegy, a lényegen nem változtat. A szülésznő kedves volt, rokonszenvesnek találtam, csak épp idegen volt még nekem, és nem éreztem azt az ősbizalmat felé, amit egyes, szintén idegen emberekkel szemben az ember akár a buszon vagy közértben is érez, ha szóba elegyedik vele. A szülőszoba egyébként teljesen üres volt, egy anyuka szült csak előttem, de belőle már hallani semmit, csak látni láttam a fél vállát és a haját hátulról a félig nyitott ajtón át, ahogyan párjával együtt az újszülöttel ismerkednek.

Megkaptuk a kádas, bordásfalas szülőszobát. Felhívtam a páromat, aki fél 11 körül ért be, ekkorra már túl voltunk egy hanyatt fekve CTG-n, amit végigvergődtem, a kezem folyamatosan ösztönösen a gumiszalag alá vándorolt, hogy azt a rettenetes abroncsot kicsit meglazítsa, így végül a szülésznő megszánt, és azt mondta, hogy a 20 perc helyett legalább 10-15-öt bírjak ki… Itt már valóban fájtak a fájások, megérkezett a dokim is, akinek nagyon meg is örültem, és a hangjától megnyugodtam, hogy legalább ő itt van, akit ismerek és bízom benne! Mivel hamarosan jött a párom is, kiment, és onnantól ő már egyáltalán nem jött be a szülőszobába. Gondolom, nem akart zavarni, ezzel egybevágott néhány korábbi megjegyzése még a terhesgondozás idejéről, de nekem az ő jelenléte adott biztonságérzetet, amit sajnos akkor nem tudtam így megfogalmazni és szavakkal a tudtára adni.

A mosolygás már nem ment, viszont a szülésznő kerített egy fitballt, hogy az is kéznél legyen. Innentől egybemosódik a következő három és fél óra, de azt tudom, hogy közben volt még legalább két, ha nem három hanyatt CTG, kérésre háromszor is átbotorkáltam a vizsgálóba hüvelyi vizsgálatra (hogy miért nem tiltakoztam, hogy hadd ne én menjek a végig háromperces fájásokkal, azt nem tudom…), amiből az utolsó azért kellett, mert már elveimet és a megbeszélteket feladva fájdalomcsillapításért könyörögtem.

Volt a szülésznő javaslatára próbálkozás a meleg víz hatásával, ültem labdán, és kaptam beöntést is. A kád először jó ötletnek tűnt, de nem engedte tele, hanem a kád végében lévő kiülőre ültetett és javasolta, hogy engedjem a hasamra a meleg zuhanyt. Azt hittem, tele fogja engedni nekem és belefekhetek, de valahogy már ezt se tudtam szóvá tenni. Szabályosan irritált, hogy bármi is hozzáér a hasamhoz, különösen az erős sugarú, „szúrós” zuhany, de csináltam, mert ezekben az órákban irracionálisan felerősödött egy nagyon belső, gyermeki énem, akiben a megfelelni vágyás és szófogadás dominált. Azért volt hozzá szeme a szülésznőnek, hogy lássa, ez nem jó, ha másból nem, abból, hogy a vállam teljesen befeszült. Edzőként ijesztő volt az élmény, hogy egyszerűen képtelen vagyok ellazítani, és beszorul a levegő fentre, pedig szülésfelkészítő nélkül is tudtam, hogy így nem fog menni a hatékony légzés, erről beszélek minden órámon azoknak, akik hozzám járnak edzeni…

A szülésznő csak annyit mondott, amit már tudtam, hogy ez nem lesz jó, mert elpazarlom az energiáimat, el kéne lazítanom magamat… De hogy? Én azt vártam, hogy ő majd odajön és kimasszírozza, vagy valahogy segít, lelket önt belém, de ehelyett kiment, hogy magunkra hagyjon a párommal. A párom pedig inkább csendes támogató volt, a szeretetét szinte kézzel lehetett ugyan tapintani, de már nem tudtam neki szavakba önteni, hogy kéne egy kis masszázs. Utólag tisztult le, hogy amit én a szülésznőtől vártam volna, azt pontosan egy dúla tudta volna megadni nekem, de ismét kis fintor az öreg égi rendezőtől; úgysem engedtek volna be dúlát ebbe a kórházba…

A labdán már el-elaludtam volna a két és fél-három perces fájások között, és nagyon rossz volt, hogy bár mögöttem ült a párom, de minden egyes majdnem elalvásnál arra riadtam, hogy a labda erre-arra gurul alattam. Tartott ugyan hátulról két kézzel, de mégsem volt biztonságérzetem így. Egyedül a szülőágyon térdelve volt jó, annak a felemelt támlájába kapaszkodva, és oldalirányban ingatva a csípőmet. Ez szintén a kevés ösztönös dolog közé tartozott, és az egyetlen dolog volt ebben a vajúdásban, amire büszke voltam utólag is, hogy lám, azért valamennyire mégis csak működtek az ösztöneim!

Jön egy elég részletes leírás a beöntés fiaskójáról (csak hogy „átmenjen”, miken múlt a lelki békém), így aki érzékenyebb gyomrú, az ugorjon egy bekezdést! A beöntést az egyik hüvelyi vizsgálat alkalmával ejtette meg a szülésznő, amit nem megkérdezett, igaz nem is utasított, csak nemes egyszerűséggel tényként közölt, nekem pedig abban a tudatállapotban már eszembe se jutott megkérdőjelezni sem a szükségességét, sem pedig az idejét. Volt egy kis fürdőszoba az előkészítő mellett, amiből másik irányba a vizsgáló nyílt. A fekvőhely mellett közvetlenül, ahol megkaptam a langyos vizet, az ajtó rögtön a vécére nyílt. Hát nem hogy két-három fájást nem volt bent, amennyit kellett volna tartanom, de még a vécét sem értem el tisztességesen. Életem legkínosabb pillanatai közé tartozik, amikor tudatosítottam magamban, hogy nemcsak én nem találom a helyiség közepén a lefolyót a beszűkült tudatállapotban, hanem tényleg nincsen… A zuhanyozócső ugyan hosszú volt, ki tudtam húzni a fülkéből, na de hová folyjon el a koszos víz? Hogy lehet így megépíteni egy szülőszobai zuhanyzót?!?

Ha másra nem, arra jó volt ez a kis incidens, hogy addig sem a fájdalommal voltam elfoglalva, amíg pánikszerűen megoldás után kutattam, na, meg próbáltam feltakarítani, amennyire lehetett. Aztán leroskadtam a vécére, semmivel se törődve, és itt jött egy másik ösztönös érzés, amiből a mai napig is táplálkozom; olyan jó volt egyedül, békén hagyva! A fájások is újra elviselhetőek lettek attól, hogy előredőltem (mint a térdelve előretámaszkodós helyzetnél), és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha én most itt maradnék, és egész egyszerűen nem nyitnék ajtót, ha keresnének se…? Persze eszembe se jutott volna, hogy tényleg megtegyem, ehhez túlságosan jó kislány voltam, pedig már a gondolat is jólesett!

Sok-sok hónap eltelt, mire ezt az érzést meg tudtam fogalmazni, és rájöttem, hogy az ilyen habitusú embernek, mint amilyen én vagyok, létszükséglet (lett volna) a háborítatlanság. Mostanra pedig már kifejezetten vágyom egy ilyen vajúdásra, ahol bevackolhatom magamat akár egy pici vécéfülkébe egyedül, de azért mindenki kint van, vagy pár helyiséggel odébb, ha szükség lenne rájuk, vagy közeledne a kitolás.

Így viszont aztán egy idő után kibotorkáltam, derékban kissé megtörten, és szabadkozva mondtam a szülésznőnek, hogy mi történt… Előző nap beszélgettem a takarítónénivel, így tudtam, hogy se hétvégén, sem pedig éjjel nem dolgoznak. Hát most mindkettő volt egyszerre, hétvége és éjszaka is, így tudtam, hogy a szülésznőnek kell befejeznie, amit nekem nem sikerült. Rettentően szégyelltem magam, így mentünk vissza a párommal a szülőszobára, és amikor később utánunk jött a szülésznő, még akkor is elnézést kértem tőle. Ő annyit mondott, hogy semmi baj, csak azt nem érti, hogy hogy sikerült így körbe… Tudom, hogy nem akarta, de ezzel csak még inkább megalázottnak éreztem magam.

A hüvelyi vizsgálatok mindegyikénél a ceruzányiról bő ujjnyira tágulás maradt, bár rövidülő méhnyakkal. Az előzmények és körülmények fényében szerintem az a csoda, hogy nem záródott vissza hermetikusan… Mivel tájékozatlan voltam, így semmit nem mondott számomra a rövidülő méhnyak, pedig mostanra tudom, hogy ez előzi meg a tágulást, és a következő vajúdásnál már ujjongani fogok egy ilyen hírre is.

Itt említeném meg, hogy tudatosan nem jártam se kórházi szülésfelkészítőre, nem olvastam könyveket, és nem voltam kíváncsi az internetes fórumokra se (utóbbi kettő nagy hiba volt), mert azt gondoltam, hogy ha kiskutya, kismacska, meg a természeti népek is megszülnek egyedül, minimális beavatkozással, akkor én egy jól felszerelt kórházban mitől ne szülnék meg? Hiszen ott minden és mindenki azért van, hogy biztonságban legyünk, és csak akkor van bármi beavatkozás, ha segítségre van szükségünk!

Mint említettem volt, az utolsó vizsgálat azért kellett, hogy eldőljön, kaphatok-e fájdalomcsillapítást, de hogy mi lett volna az, injekció, EDA vagy gáz, már nem is érdekelt, csak hasson; holott korábban leszögeztem, hogy ha én egyszer kihordok egy gyereket kilenc hónapig egészségben, akkor nem a végén fogom teledrogoztatni… Nos, itt éles helyzetben erre is csak annyit jegyzett meg a szülésznő, hogy úgy tudja, nem ebben állapodtunk meg a doktor úrral… és hogy elég alacsony a fájdalomtűrő küszöböm, de akkor szól a doktor úrnak. Hogyne, akkor alacsony, de nem érdekel, mit mondtam korábban, csak szűnjön már meg ez a fájdalom akárhogy!!!

Éjjel két óra előtt voltunk valamivel az utolsó vizsgálat alkalmával. Doktor úr hümmögött valamit a szülésznőnek a zöldessárga magzatvízről és a neki nem tetsző szívhangokról, felém fordulva pedig azt mondta, hogy most már jobb lenne ennek a babának kint, de ha nagyon szeretném, még próbálkozhatunk. Bevallom férfiasan, öt órája tartó háromperces fájásokkal és maximum félórányi egyben vajúdásokkal (mindig volt valami, ami miatt ki kellett ugye menni vagy hanyatt feküdni) nem szerettem volna. Kimondtam, kérem a császárt. Addigra azért már tényleg féltem, vajon a baba jól van-e, de fizikailag is kutyául voltam.

Ami a magzatvizet illeti, Ági és egy másik bába is, egymástól függetlenül teljesen megütközött a zöldessárga színen, amikor ezt meséltem, szerintük ugyanis – és ez számomra hiteles információ – ha este fél nyolckor az ügyeletes még azt mondta, víztiszta, amit láttam is, akkor éjjel kettőre az nem lehet zöldessárga. Ha ebben az időintervallumban kakil a baba, akkor elvileg masszív trutymót kellett volna látniuk – ahhoz pedig, hogy ilyen halványra híguljon fel a magzatvíz folyamatos újratermelődésével a színe, ahhoz legalább fél nap vagy annál több kellett volna (én úgy értelmeztem, hogy minimum 12-24 óra vagy még több).

A stáb nagyon hamar összeállt, a műtősfiú kedves, humoros volt, egy fiatal műtősasszisztens lány a műtét alatt a fejemnél ült. Amikor a 35-40. percben hánytam, tartotta a fejemet, alá meg a vesetálat, ha kérdeztem, elmondták, mi történik, és egyáltalán, nem a szombat délutáni focimeccs volt a téma, vagy a bosszankodás, hogy éjjel kell műteniük, szóval el kell ismernem, emberileg szavam nem lehet a műtétet végzők felé, sőt, szerencsés vagyok, összehasonlítva az én műtétemet sok más rémtörténettel, amit mi elkerültünk.

Kifejezetten hálás vagyok az orvosnak, hogy a műtétre közel 50(!) percet szánt rá, pedig komplikációról nem tudok, végig ébren voltam, és a kisfiam már a műtét hatodik percében kint volt! Nem érzem azt, hogy azok az anyukák, akiket 15-20 perc alatt műtöttek, és csodálkoztak az enyémen, jobban jártak egy gyors műtéttel… Azt gondolom, hogy az orvosom, aki műtött, koránál fogva még azon generáció tagja, akik rétegenként varrnak össze mindent, beleértve a méhem két rétegét is. A külső hegem is tényleg gyönyörű lett, alig látszik, nem kellett bele dréncső, nem volt vele gond később sem soha, a hasam pedig pár hónap alatt olyan lapos lett, mint előtte, tehát tényleg bent is rendben kell, hogy legyen minden, erről meg vagyok győződve. Van bennem egy bizonyosság a testem tökéletes gyógyulása felől.

Úgy érzem, járhattunk volna ennél sokkal rosszabbul is, láttam csúnya hegeket is, hallottam évekig tartó komoly fájdalomról a heg környékén, van baba, akit pont a császármetszés hirtelensége visel meg, de legfőképpen azt hiszem, egy olyan hüvelyi szüléssel jártunk volna rosszul mindketten, ahol a természetes szülésről alkotott elképzeléseimet minden pontján meggyalázzák bármiféle rosszindulat nélkül, pusztán a másfajta szemlélet miatt. Így maradt bennem hit, hogy két rossz közül ez volt a kisebb, nem szaggatták szét a hüvelyemet, a méhszájamat, a gátamat, és a babámat sem kényszerítették egy traumatikus születésélmény átélésére. Lehet, hogy a gondolatmenetem csak önigazolás, lehet, hogy csak védekező mechanizmus, hogy megtaláljam a békémet a történtekkel együtt is, de szükséges ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.

Nem haragszom senkire. Van pár olyan pont, ahol magamnak még mindig nem tudok maradéktalanul megbocsájtani, amiért nem tájékozódtam sokkal körültekintőbben, vagy nem másképp döntöttem egyes dolgokban, de a kórházi személyzet, azt hiszem, mindent megtett, amit az általuk ismert szemlélettel és a tanultakkal tehettek.

A következő babámat – ha i-ten is úgy akarja – nemcsak hüvelyi úton, de természetesen is fogom megszülni decemberben, ehhez már megvan a megfelelő támogató csapat és a tájékozottság, amikre a párom jelenléte mellett szükségem van!

2Mivel a kisfiam szombatról vasárnapra virradó éjjelen született, így egyből az újszülöttosztályra került, majd másnap ebédidőben is csak betolták mellém, és mivel hétvégén kevesen voltak bent, baba meg sok volt, miután megkérdezték, szükségem van-e valamire, már el is viharzott a csecsemős nővér. Eszembe se jutott, hogy talán már lehetne mellre tenni, én türelmesen vártam, hogy a neten olvasottak alapján a tejem majd belövell, de az valahogy kimaradt, hogy az anyatejet pont a baba csinálná magának azzal, hogy van lehetősége hamar cicizni…

Bár már túl voltam a felállításon, azért egyedül még csak úgy tudtam felkelni és kimenni akár csak a vécéig, hogy egy kézzel mindig fogtam valamit (falat, széktámlát, asztalt), így nem mertem kivenni Áront a kiskocsiból. Egyébként is békésen aludt, anyai ösztön pedig egyelőre nem mozdult bennem.

Gyönyörű, de egyelőre idegen, ismeretlen baba a volt számomra. Amikor a műtőbe behozták (fürdetés után láttam őt életemben először, felöltöztetve, nem a kiemelés után), már akkor is csodálkozva néztem rá, hogy milyen világos a haja, hogy egyáltalán van haja, amikor én egyáltalán nem ilyennek képzeltem őt! Kicsit sértve is éreztem magamat. Miért állítanak engem kész tények elé? A baba külsejével, meg egyáltalán ezzel a helyzettel, hogy egy karomat eloldozzák, azt is csak addig, amíg megsimogathatom, mert utána viszik is el! Hogy hová, nem tudtam, de nem is foglalkoztatott, bevallom, mert magamra koncentráltam, hogy mit csinálnak bennem (azért azt tompán lehet ám érezni), és vajon fogok-e még egyszer hányni, vagy előbb vége lesz.

Na, szóval ott volt az én évek óta várva várt tündérem, én pedig ebben is selejtesnek éreztem magam, hogy na tessék, vártam a szülés utáni eufóriát, és erre semmi. Ennyit tudok? De már jöttek is az első látogatók, ők kicsit ölbe is vették az addigra felébredő babát, még örültem is (mert hozzám nagyon közel álló rokonaim voltak), hogy legalább nincs elhanyagolva. Kicsit az én ölembe is besegítették (még mindig bepólyázva), aztán ahogy elmentek, meg is érkezett a hétfői, azaz másnapi programcsászárra a szobatársam.

Másnap reggel őt hatkor kitolták a szobából a műtétre előkészíteni, kilenc környékén tolták vissza és röviddel utána már hozták is a babáját, hogy meg tudja szoptatni. Rutinos volt, második babája született, így jelezte, hogy szeretné minél hamarabb mellre tenni, én pedig emlékszem az érzésre, mennyire megalázó volt a saját tudatlanságommal szembesülni, hogy ezt csak kérni kellett volna?! Délelőtt fél tíz volt, az ő épp csak most született babája már segítséggel a mellén cuppog jóízűen, az enyém meg 31 órája született, és csak a saját hibámból nem vettem még a karomba, nem kínáltam mellel, mert nem kértem hozzá segítséget!

Aztán jött Judit, az osztály szoptatási tanácsadója, látta, hogy ott rendben van minden, engem pedig kérdezett, hogy volt-e mellen a baba. Mondtam, hogy nem, hiszen még nincsen tejem, és nem is tudtam, hogy kérni kellett volna a babát „erre a célra”, meg a segítséget. Szoptatási tanácsadó csak hétköznap dolgozik a kórházban, így az volt az első lehetőség, hogy jöhetett hozzánk. Sose felejtem el azt a döbbent arcot, ahogy rám nézett, hogy de hát honnan tudom, hogy nincs tejem?! És megmutatta, hogy van… a kis éhezőm pedig úgy cuppant rám egyből, mint aki világéletében (abban a 31 kis órácskájában) ezt csinálta. Judit csodálkozva mondta is, hogy hú, mennyi tejem van! Naivan kérdeztem, hogy de hát honnan tudja? „Nem hallod, mekkorákat kortyol?” És tényleg, akkor már én is hallottam, amiről nem tudtam, hogy azt kell hallgatni.

Talán a késői mellre helyezés következményeként, vagy lehet, hogy egyébként is, de kedd délutánra már olyan fájdalmasak lettek a melleim, hogy bár elméletben tudtam, hogy nem ártana fejni, én magam már nem bírtam hozzáérni, és tűzforró volt mindkettő. Estére már komolyan fájt a legkisebb mozdulatra is, és hőemelkedésem volt. Este nyolctól tízig volt fürdetés, be kellett adni a babákat az osztályra, és amikor beadtuk őket, pont meghallottam, hogy az egyik anyuka hasonló gonddal kér tanácsot a csecsemős nővértől. Nagyon kedves, középkorú kis nő volt, „visszarendelte” őt a fürdetés végére. Ezen felbátorodva én is szóltam neki, nekem is ugyanezt mondta, visszahívott.

No, a fürdetés után kezelésbe vett, kimasszírozta és lefejte a melleimet, amikben, mint kiderült, volt még jó néhány tejcsatornadugó (talán ezt is nyákdugónak hívják, de nem biztos), amit Áron egyedül nem tudom kiszívni. Így ő is éhes maradt, a mellem pedig egyre inkább telítődött. A kezelés fájdalmai felértek a vajúdáséval, de Ica volt az, aki nemcsak szóban adott tanácsot, hanem tényleg segített, amikor már képtelen lettem volna magamon segíteni. (Esti órákban szintén nem volt már bent a szoptatási tanácsadó.)

Azért éjjel felment a lázam, és mivel ez volt a harmadik éjjel a kórházban, ahol összesen sikerült hat-nyolc órát aludni addigra, így csak hosszú percek múltán ébredtem fel arra, hogy Áron sír… Nagyon hasonló sírása volt az egyik szobatárs babájáéval, aki sokat sírt, addig viszont Áron nem nagyon, így a tudatalattim azt mondta, ez a másik baba, majd csak csinálnak vele valamit… Mire magamhoz tértem, és kérdeztem a többieket, hogy mióta sír, addigra beállított az éjszakás csecsemős nővér (ugyanaz, aki azt kérdezte, hogy császár lesz?), kérdezés nélkül kivette Áront a kiskocsiból, és leteremtett, hogy nem szabad egy babát ennyi ideig sírni hagyni. Ez volt a másik olyan megalázó élményem a beöntés után, ahol már nem is akartam szabadkozni, csak a helyzetet minél rövidebbre zárni, hogy visszakapjam a babát. Mire eszmélhettem volna, a cukros vizes cumi már a szájában is volt, hallottam a hatalmas kortyokat és a szidást: „Hallja, milyen szomjas volt?” Persze, hogy hallottam. De egy kérdés, hogy és anyuka, amúgy van teje? Hogy van? Mi van magával, hogy nem ébredt fel? Azt nem.

Ezt soha többet nem akarom átélni, úgy érzem, nem volt joga ehhez, és egyszerűen empátia nélkül kihasználta az elesett helyzetemet. Onnantól a cukros vizes cumisüveget jólnevelten minden alkalommal kicseréltettem friss vízzel, de többet nem kapott, csak az én tejemet.

Azért itt némi magyarázatként a fáradtságomra, leírnám a kórházi gyermekágy menetrendjét: reggel 6.00: hőmérőzés, aki frissen szült (császározódott), annak oxitocinszuri a fenekébe, 7.45-re be kell tolni a babákat a csecsemőosztályra orvosi vizitre, ha jól emlékszem, 9.30-ra vissza kell menni értük, 10.00 nagyvizit (kopogás nélkül, de legalább köszöntek az orvosok!), 10.30-11.30 látogatás, amikor már épp elaludtunk volna, fél 1 környékén jött az ebéd, fél 2 körül elvitték az üres tányérokat (ha már sikerült eljutni odáig, hogy megegyük, ha nem, akkor kivittük mi utólag, de azért ez is egy plusz ajtónyitás, hangoskodás volt), 3-6-ig látogatás, jövés-menés, zsivaj, ajtónyitogatás és huzat, mert látogatót csak a folyosón lehet fogadni, 7 körül kisvizit, este 8-ra be kell vinni a babákat a csecsemőosztályra fürdetni, 10-re mehettünk is értük, és már csak egy-két hőmérőzés, fájdalomcsillapító utáni kajtatás maradt hátra. Teljesen ideális hasi nagyműtét után, hogy az ember kipihenhesse magát. Éjjel is égni kellett legalább egy neonnak valaki feje fölött. Mivel napközben állandóan zargatva voltunk, így kb. az éjszaka telhetett nyugodtan azzal, hogy megszakítás nélkül hosszabb időt szoptatással tölthessek.

Az első éjjelen még nem volt velem Áron, visszatolták az újszülöttosztályra, így aludhattam is volna, de azért csak fájt még a sebem, és amúgy hason, pocakkal meg oldalamon alvóként nem igazán tudtam mit kezdeni magammal félig megemelt ágytámlával hanyatt fekvésben. Aludtam, de felszínesen és keveset. Biztos, hogy én is horkoltam ebből kifolyólag, de a szobatársaim is! A második éjjel már szopizással telhetett és az ominózus harmadik volt az, ahol a végkimerülés határán jártam, ekkor talált meg az empatikus csecsemős nővér.

Vannak még olyan emlékszilánkjaim, hogy az egyik szobatársam – aki pedig meglepően fürgén mozgott a császár ellenére – lelkileg viszont nagyon megborulhatott, mert sokat sírt. Egyik reggel jött a nagyvizit (persze kopogás nélkül, ha épp csupasz mellel fejtünk, akkor úgy), látták, hogy sír. Kérdezték, miért, ő válaszolt valamit, amire már nem emlékszem, mire nevettek egyet, és annyit mondtak, hogy nem is igazi anya, aki nem sír. Ez aztán hatalmas vigasz lehetett számára. Számomra pedig annyi volt az üzenetértéke ebből, hogy ha te nem sírsz, akkor nem vagy igazi anya. Banális dolgok és szinte nevetséges, hogy az embernek ilyen gondolatok jutottak az eszébe erről, de szerintem egy baba születése után egy-két nappal (mindegy, hogy hogyan született) nincsen helye ilyen poénoknak (sem).

Hónapokkal később tudatosult csak az is, hogy a kisfiam egynaposan, valószínűleg pont az első mellretétel előtti orvosi vizsgálat alkalmával (ami minden reggel rutinszerű volt) kapta meg a BCG-oltást, miközben azzal párhuzamosan injekcióban napi két adag antibiotikumot kapott öt napon át.

Áron már másfél éves korában választott gyerekorvosunk erre nemes egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy kedves, ez olyan, mintha egyik oldalról bevinnék a gyerekbe egy adag gennyet (ez a BCG), másik oldalról pedig az antibiotikumot. Mi értelme ennek egynaposan? 2012-ben még hat hétig, de tudomásom szerint jelenleg is négyhetes koráig ráért volna megkapnia az első oltást, de legrosszabb esetben is a hazaadás napján! Ez szintén egy olyan pont, ahol sosem fogok teljesen megbocsájtani magamnak amiatt, hogy ennyire nem figyeltem ezekre a dolgokra, hogy nem tájékozódtam gondosan előre.

És emlékszem a másik szobatársamra (aki egyből kérte a babáját szoptatni műtét után), akinél egy olyan komplikáció merült fel pár nappal az egyébként második császárja után, ami bárkivel megtörténhet. Nem az orvosa hibázott, hanem egyszerűen egy nagy hasi műtétnél – főleg többediknél – benne van a pakliban. Akkor nem éreztem a súlyát, mert azt hittem, ezek olyan „mindennapos” dolgok egy kórház életében, mint a Vészhelyzetben, de utólag visszagondolni rá elrettentő, ahogy visszaidézem a fájdalmait, az arcát, hogy hány a fájdalomtól és a rosszulléttől, és hogy másfél napig keresik a baj okát.

Nem tudja a mai napig – honnan is tudhatná, amikor bennem is csak sokkal később tisztult ez le –, hogy ő volt a második ok, aki/ami miatt törekszem a természetes szülésre! Ha olvasod, ezúton is köszönöm Neked, és nagyon sajnálom, hogy pont Veled történt ez meg! Szerencsére aztán rendbe jöttél, csak a tervezettnél egy jóval hosszabb kórházi üdülés lett a szülésből…

Az első ok pedig egyszerűen a veszteségélmény, amit a babával való első találkozás és az első közös órák hiánya okozott. Szinte már közhelyes, de azért leírom, hátha valaki itt olvassa először, hogy ez nem zárja ki a baba születése által okozott örömet, boldogságot és viszont! Megfér egymás mellett ez a két ambivalens érzés, és aki nincs tisztában ezzel, azt csak még jobban megzavarja, bűntudatot kelthet benne. Akarva-akaratlanul elvettek valamit tőlem, tőlünk, amit már kettőnknek nem tudnak visszaadni. Én még fogok szülni, de már egy másik babát. Ez az első már nem lesz újra a pici újszülöttem.

Persze még így is jobb, mint a fentebb említett, példának felhozott kierőszakolt hüvelyi szülés traumája. Azt hiszem és remélem, hogy a mi veszteségünk kompenzálható, sok-sok együttléttel jóvátehető, feldolgozható, de azért a mai napig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut az első külön (értsd, nulla bőrkontaktusban) töltött 31 óra…

Sokan félreértenek a mai napig is; nem a császármetszés ténye fáj. Hanem az, hogy elkerülhető lett volna, mert nem egy akut vészhelyzet miatt lett rá szükség, hanem mert olyan voltam, mint egy megzavart állat, akinek képletesen szólva nincs egy perc nyugta a vajúdása alatt. Nem volt, aki elmondja, hogy amit érzek, az normális, és ez a dolgok rendje, hogy a vajúdás iszonyúan fáj(hat).

Ami igazán fáj, az az első korai mellretétel elmaradása. Az ismerkedés hiánya. Hogy nem én néztem meg a kis arcát először, a lábát, a kezeit, hogy nem kaptam meg csupaszon, hogy én ölelhessem át elsőként, miután megszületik. Nem tudom, milyen szaga van a magzatmáznak, amiről annyian írnak, és én tudni akarom, milyen az! A szomorú pedig ebben az, hogy rájöttem, milyen sokan vannak hüvelyen át szült anyák is, akiktől ugyanígy elszakították és a mai napig elszakítják a babáikat az első, pont a legfontosabb percekben, órákban!

És a paradoxon, hogy ismerek olyan édesanyát, akinek csak császárral születtek gyermekei, a harmadiknál mégis elérte, hogy azonnal a műtét befejezése után megkapja, megszoptatta és többé el sem engedte! Mert ez császármetszésnél is megvalósítható lenne, ha lenne oldalrács az ágyakon, ha azok minden szülészeten távirányítással állítható támlájúak lennének, ha kapnának olyan fájdalomcsillapítót az anyák, ami mellett lehet szoptatni, ha az első napokban, amikor még a pisilés is nagyon nehéz önállóan, akkor lenne arra elegendő létszámú személyzet, hogy a babákat minden alkalommal át tudják pelenkázni, megfürdetni (az anyával egy szobában természetesen). Hiszem, hogy akkor nem szenvedne ennyi anya „gyermekágyi depresszióban”, amiről ma már szintén tudom, hogy nem az, hanem legtöbbször poszttraumás stressz. Mert trauma az is, ha ezek a dolgok a fájdalomtól nem mennek egyedül és ettől szar anyának érezzük magunkat. Vagy akinek annyira fáj, hogy nem is igazán érdekli a babája eleinte, amiért nem hibáztatható, pusztán az életben maradás ösztöne állítja fel a prioritást.

Talán az is sokat elárul, hogy amikor most a második várandósság elején visszamentem a régi, amúgy szülést, gondozást már nem vállaló orvosomhoz, ő az első szülésről kérdezve, pár mondat után megállapította, hogy engem levágtak (szó szerint ezt mondta). Olvasni talán durva ezt a kifejezést, de ő egy tündéri ember, őszintén sajnálom, hogy az onkológia felé fordult teljes mellszélességgel, de hát, ha számára az a szívszerelem, akkor legyen az, remek szakember! Érdekes módon engem ez a kifejezés nem hogy megbántott volna, sőt! Olyan jó volt, hogy végre nem csak bábák és dúlák, hanem egy orvos is megerősíti, amit én gondolok, tudni vélek, ráadásul a régi, 14 éve ismert orvosom! Amit sérelmezek, az tehát úgy van és nem az én paranoiám…

3Ma már azt mondom, Áron születése nagyon tanulságos volt a szó szoros értelmében, és azokat a hibákat már biztos nem követem el többször, amiket tájékozatlanságomból fakadóan az első babával igen. Más hibákat nyilván vétek majd, de talán egyre kevesebbet, hiszen egyszer már szó szerint a bőrömet vittem a vásárra.

Hogy a történtek miértjére megkapom-e az egyértelmű választ a második baba születésével, azt még nem tudhatom, csak remélem, de olyan hosszú még az élet, hogy lehet, hogy csak a többedik babával, vagy egész más élethelyzetben jövök rá, nekünk miért ez lett az utunk!

Jövő év elején mindenesetre azt a történetet is megírom majd.

B. K.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.