igaz történetek szülésről, születésről

1288. nap: Amikor minden másként alakul

1288. nap: Amikor minden másként alakul

Június 6-án összeházasodtunk Párommal. Már ekkor hónapok óta nagyon szerettünk volna kisbabát, próbálkoztunk, de nem akart összejönni. Júliusban nászútra mentünk, augusztusban pedig barátokkal nyaralni, de Baba még mindig nem akart bejelentkezni. Úgy döntöttünk, szeptemberben felkeresünk egy meddőséggel is foglalkozó nőgyógyász nőt, hogy segítsen nekünk. Ekkor nem is sejtettük, hogy Baba bizony már ott volt a pocakban.

Vártuk a következő menstruációt, hogy elmúltával visszamehessünk a nőgyógyászhoz, és belekezdhessünk a babaprojektbe, de az csak nem akart megjönni. Úgy döntöttem, csinálok egy terhességi tesztet, mert éppen akkor nagyon meg voltam fázva, sokféle gyógyszert szedtem, és féltem, ha esetleg Baba odabenn van, akkor valami baja lehet.

És a teszt pozitív lett. El nem lehet mondani azt az örömöt, amit én akkor éreztem, amikor megfordultam, és láttam a két csíkot a teszten. Egyszerre sírtam és nevettem az örömtől, alig kaptam levegőt. Hihetetlen volt és csodálatos. Nagyon vártam, hogy férjem is hazajöjjön, és elmondhassam neki a jó hírt: szülők leszünk!

Az első trimeszter elég szépen telt el, néha rosszul voltam, sehova nem mehettünk innivaló nélkül, és tíz percnél tovább nem tudtam egy helyben állni, viszont egyszer sem hánytam. A 13. héten mentünk a tarkóredő-vizsgálatra, ahol Baba megmutatta, hogy neki bizony kukaca van (én lányra számítottam, mert az egész családomban a lányok vannak többségben, ezért ezen nagyon meglepődtem).

A második trimeszter is minden probléma nélkül zajlott. December 21-én, reggel nyolckor éreztem meg először Baba mozgását. Olyan csodás volt! Innentől kezdve egészen a szülésig minden apró mozdulatra nagyon figyeltem, imádtam ezt az érzést.

A húszhetes ultrahangon, 27-én a kisfiunknak „eltűnt” a kukija, közölték velünk, hogy bizony mégiscsak kislányka lakik odabenn. Ez a hír kicsit felkavart, mert már hetek óta fiúnéven szóltam a kis magzatkámhoz, de mégis hihetetlenül boldog voltam. Már láttam magam előtt az édes kis fodros ruhákat. Ekkor derült ki az is, hogy néhány nappal kisebb a baba, mint ahogy kiszámolták, de ez nem baj, lehet, hogy csak a rendszertelen menstruáció miatt.

Ahogy nőtt a pocakom, nagyon büszke voltam magamra, mindig olyan ruhákat vettem fel, ami szépen meg is mutatta a világnak, hogy én bizony egy kisbabát hordok a szívem alatt. Soha nem voltam még ilyen büszke az alakomra.

A harmadik trimeszter is szépen indult. A 26 hetes ultrahangon gyönyörűen kirajzolódott a kislányunk arcocskája, ásítozott, szopizta az ujjacskáját, gyönyörű volt. Majd eljött a 30. hét, olvastam a neten, hogy innentől kezdve kevesebbet érezhetjük a magzat mozgását, ami természetes, mert a helye egyre kisebb. Így nem is tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.

A 33. héten kellett menni a nőgyógyászhoz, akinek ezt el is mondtam, és igen furcsán nézett rám emiatt. Azonnal ultrahangot csinált, közölte, hogy kevés a magzatvíz, öregszik a lepény, és a baba bizony két héttel látszik kisebbnek, mint kellene lennie. Beutalt a klinikára, hogy csináljanak CTG-vizsgálatot a biztonság kedvéért.

El is mentünk ide azonnal, még aznap este, megcsinálták a CTG-t, és csináltak ultrahangot is, és közölték, hogy én onnan már nem jövök haza, be kell feküdnöm. Azt az érzést leírni nem lehet, kavarogtak bennem a gondolatok, sírtam, nem értettem semmit, hiszen eddig minden olyan csodásan zajlott, semmi probléma nem volt.

Három hétig feküdtem a terhespatológián, ami alatt keddenként ultrahangokat csináltak, és naponta néztek CTG-t. Minden kedden haza készültem jönni, de mindig sikerült úgy megijeszteniük minket, hogy baj van, hogy mégis maradtam. Azt mondták, hogy a kisbabám bizony már négy héttel látszik kisebbnek. Vér- vagy vizeletvizsgálatot egyszer sem végeztek, ami szerintem igen meglepő.

A 36. hét keddjén a párommal behozattam egy ruhát, amiben én márpedig hazajövök, és nem maradok ott tovább. Elegem lett abból, hogy nem tájékoztatnak semmiről, és láttam, micsoda ütemben nő a pocakom, nem akartam elhinni, hogy a baba nem nő benne rendesen. Délben jött meg férjem, együtt mentünk be az ultrahangra, majd vártuk a vizitet, hogy megmondjuk a dokiknak, hogy hazajövök. Ezalatt aznap másodszor is elküldtek CTG-vizsgálatra, odakinn a folyosón nagyon nagy volt a „forgalom”, kapkodás. A CTG után behívtak a kezelőbe, egy orvos megvizsgált, és az elmondottakból csak annyit értettem: „Teljesen zárt méhszáj, irány a műtő! Császár lesz!”

Abban a pillanatban a lélegzetem is elállt, olyan volt az egész, mint egy rossz álom, annyira, hogy hirtelen még sírni sem tudtam. Kijöttem a kezelőből, és Párom mondta, hogy kihallotta az egészet. Csak öleltük egymást, megszólalni sem tudtunk, majd jött egy nővér, hogy pakoljam össze a cuccaimat, utána előkészítenek, és már mehetek is. A borotválás után lett annyi erőm, hogy megkérdezzem a dokit, hogy miért is van erre szükség, amire csak annyit mondott: „Ne várjuk meg, míg méhen belül elhal a baba. 36 hetesen nincs két kiló, nem jól fejlődik odabenn, ki kell venni!” Ettől kezdve nem bírtam a könnyeimmel, csak folytak és folytak, és egyszerűen nem értettem semmit, miért történik ez velünk.

Párommal helyet kaptunk egy szülőszobában, ahol még órákat várni kellett, hogy kiürüljön az ebéd belőlem, hogy műteni lehessen. Ezek az órák, mintha napok lettek volna, alig tudtunk néhány szót szólni egymáshoz, fáradtak voltunk és kétségbeesettek. Féltünk, hogy mi lesz a kislánnyal, mi lesz velem, hiszen mindkettőnknek még kellene az a négy hét, ami még hátra van a várandósságból.

19.30 körül jöttek értem és toltak a műtőbe, ahol megkaptam a gerinctáji érzéstelenítést, ami egyáltalán nem fájt, inkább csak érdekes érzés volt. Valamiért remegtem már percek óta megállíthatatlanul, de nem tudtam eldönteni, hogy fázom vagy az idegesség miatt…

A műtét gyorsan zajlott, de az érzéstelenítőtől rosszul lettem, majdnem elájultam. Fájdalmat nem éreztem, de azt igen, hogy éppen mit csinálhatnak. Éreztem, ahogy vágnak, éreztem, ahogy valaki a kezével hatalmasakat nyom a bordáim alatt, alig kaptam levegőt, és éreztem, amikor a kislányomat kiemelték belőlem 27-én 20.17-kor. Valaki megszólalt, hogy megvan a baba, majd hallottam két kicsi köhögést, és aztán felsírt az én édes egyetlenem, azzal a gyönyörű éles, magas hangjával, olyan keservesen… Sírtam vele együtt, nem bírtam abbahagyni. Valaki mondta nekem, hogy nézzek gyorsan oldalra, mert látni fogom, ahogy viszik el. Olyan véres volt és olyan lila, szegénykémet a lábánál lógatva vitték.

Az egyik orvos néhány perc után bejött, és közölte, hogy 2420 grammal született meg a Picikém, akiről azt mondták nekem, hogy nincs két kiló sem. A magzatvíz állítólag tényleg nagyon kevés volt. Néhány perc után egy doki közelített felém egy aprócska csomaggal, a fejemhez emelte, és a fehér lepedőbe bele volt csomagolva a CSODA, akit hónapokig a pocakomban hordtam. Simogattam és puszilgattam a kis puha, magzatmázas homlokát, ami olyan édes illatú volt, mint a méz.

Csak egy percet lehettem így vele, és már vitték is el, engem pedig gyorsan összevarrtak, áttettek a másik ágyra, és helyhiány miatt az őrző helyett a vajúdóba toltak. Egy-két percen belül megjelent az ajtóban az én drága férjem, és mögötte jött egy orvos azzal a kis fehér csomaggal. Utánam hozták az én kicsikémet, hogy apukájával ketten is megcsodálhassuk őt egy pillanatra. Mikor elvitték a picit, párommal együtt sírtunk, és csak öleltük egymást, és nem tudtunk mást mondani, mint hogy milyen gyönyörű a mi gyermekünk.

A férjem sajnos nem maradhatott velem sokáig. Mikor elment, akkor kezdődött az igazi szenvedés, nem hittem volna soha, de én a műtét után vajúdtam egész éjjel. Őrületesen görcsöltem, a hangomat sem bírtam visszatartani, csak nyögtem órákon át, borzalmas volt, egy percet sem aludtam, és közben azt hallgattam, ahogy a mellettünk lévő szülőszobákban sorra születnek természetes úton a kisbabák. Minden felsírással együtt sírtam én is, hogy én nem élhettem meg úgy a szülést, ahogy mindvégig terveztem és akartam.

Másnap délelőtt vittek fel a gyermekágyas osztályra, alig bírtam mozogni még akkor. Egy óra múlva megjelent egy doki, aki annyit mondott: „Ne ijedjen meg, de a babája valamilyen fertőzést kapott, és az intenzíven fekszik. Ott megtalálhatja.” Azonnal hívtam a páromat a rossz hírrel, a sírástól és ijedtségtől alig bírtam neki elmondani. Összeszedtem magam, és bementem a lányomhoz, aki inkubátorban feküdt becsövezve, összeszurkálva, sápadtan. Ezt a látványt nem lehet leírni, és az érzést sem. Senkinek nem kívánom, szörnyű volt egy ilyen pici lánykát így látni.

Mint kiderült, tüdőgyulladást kapott, de nem tudták megmondani, hogy hogyan és mikor. Még két hetet töltöttünk a kórházban, kisbabám az intenzíven, de szépen javult, szinte napról napra láthatóan jobban volt. Mindig vittem neki a finom tejecskét, hogy ezzel is gyorsítsam a gyógyulását, eredményesen.

Tizedikén jöhettünk végre haza. Úgy éreztem magam, mint aki a Holdról jött, hihetetlen volt és varázslatos.

Itt is nagyon köszönöm drága férjemnek, hogy tartotta bennem a lelket, hogy erőt és időt nem sajnálva bejárt hozzám minden nap, akár többször is, hogy annyit segített nekem ez alatt az idő alatt. Nélküle nem bírtam volna ki, tudom, hogy nem bírtam volna ki. Soha nem tudom eléggé megköszönni mindazt, amit értem, értünk tett. Az én egyetlen drága szerelmem, a legjobb férj a világon!

És köszönöm valamennyi szobatársamnak is, hogy olyan kedvesek voltak, ők is nagyon sokat segítettek ezekben a szörnyű napokban, a kétségbeejtő percekben. És köszönök mindent annak a néhány orvosnak és nővérnek, akik könnyíteni próbáltak a nehéz órákban.

Iszonyú nehéz volt ez az összesen öt, kórházban töltött hét, de a kisgyermekünkért megérte. Sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha… Rengeteg kérdés kavarog bennem ma is, és azt hiszem, ez így lesz még nagyon sokáig. Sajnos túl sok az ellentét, és túl sok az azóta is megválaszolatlan kérdés…

A. B.

Második gyermekem születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.