igaz történetek szülésről, születésről

1268. nap: Megérkezik, akire kilenc hónapja vártunk (Pannus)

1268. nap: Megérkezik, akire kilenc hónapja vártunk (Pannus)

Nagyon izgalmas dolog ez a szülés… pláne, ha az ember az első gyermekét készül megszülni (de igazából a sokadiknál is az)… Hiába lehet kilenc hónapon át trenírozni az ember agyát arra, hogy akkor mindjárt kibújik egy kicsi emberke… valahogy mégis mindennek ellenére nagyon magkapó, megható, és kicsit félelmetes is a szülés közelébe kerülni… akkor már nincs mese, annak a kicsi gyereknek valahogyan csak ki kell jönni…

Pannust nagyon vártuk… Nagyon megörültünk, amikor kiderült, hogy várandós vagyok vele, és nagyon „szépen” telt a kilenc hónap…

…és egy téli péntek reggel, egy héttel a kiírt időpont előtt arra ébredtem reggel hatkor, hogy mintha rendszeresen fájna a hasam, és emiatt a visszaalvás is lehetetlenné vált… Barátnők, ismerősök elbeszéléseiből tudtam, hogy fölösleges túl korán a kórházba rohanni… úgyhogy próbálkoztam egy kicsit a visszaalvással, aztán végül úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom, összepakolok, készülődöm. (Enni már nem akartam, hátha tényleg szülés lesz belőle…)

Aztán megmértem a fájások közti időt, és felhívtam a kórházat, hogy ha háromperces fájásaim vannak, mi legyen (próbáltam ajánlgatni, hogy még ezt-azt csinálok, mielőtt elindulunk, de azt mondták, menjünk be )… Még szükségem volt egy kis tollászkodásra (ami persze fájásokkal tarkítva még lassabb, mint egyébként), úgyhogy végül is 11 körül elindultunk a kórházba.

A kórházban pont összefutottunk az orvosammal, akinek elmondtam, hogy háromperces fájásaim vannak, mondta, hogy akkor nemsokára megvizsgál. Néhány papírt ki kellett tölteni, leraktuk a csomagjainkat. Utána az orvos tényleg megvizsgált, majd mondta, hogy burkot repesztene, mert az erősíti a fájásokat, és segíti a szülést. Beleegyeztem, ő pedig megrepesztette a burkot (egy óriási tűvel… nagyon rosszul nézett ki, de nem fájt, nagyjából nem éreztem semmit, csak mintha valami kipukkadt volna odabent).

Utána következtek a szokásos kórházi protokollok… szeméremszőrzet-borotválás, beöntés…, aztán zuhanyzás… Ekkor már erősebbek voltak a fájások, és ezért nagyon jólesett a zuhany alatt énekelgetni és görnyedezni…, de István hozta az üzenetet – nem tudom pontosan, mennyi idő múlva, de én mindenképp túl korarainak éreztem –, hogy kérik, hogy jöjjek ki a zuhany alól, és menjek át a szülőszobába. Úgyhogy kijöttem, megtörülköztem, és felvettem a kórházi hálóinget, majd „átfáradtam” a szülőszobába.

Azért annak a pillanatnak megvan a magával ragadó szépsége és varázsa, amikor az ember lánya fekszik a szülőágyon, fogja a szerelme – megszületni készülő első gyermeke édesapja kezét –, és már szinte kézzelfoghatóan érzi, hogy most már mindjárt megszületik a közös szerelem gyümölcse – ez nagyon szép pillanat volt, meg is könnyeztük mindketten Istvánnal (pont kettesben voltunk…)

…aztán infúziót kaptam. Bár eredetileg nem akartam epidurális érzéstelenítést, – az orvos azt mondta, hogy minden kismama, aki előre eldönti, hogy nem kér, a végén mégiscsak könyörög az érzéstelenítésért – kizárni sem akartam a lehetőséget. Mivel a vérnyomásom nagyon alacsony, illetve a Streptococcus baci miatt, amit nálam találtak (antibiotikumot kaptam szülés közben), volt szükség az infúzióra. Bekötötték az infúziót, felszerelték rám a CTG-t.

…ott feküdtem a szülőágyon, mint egy kiterített béka, az egyre elviselhetetlenebb fájásokkal, de közben a kezemet sem használhattam az infúzió miatt, a hasamhoz sem nyúlhattam oda a CTG miatt, úgyhogy kénytelen voltam a fájásokat fegyelmezett mozdulatlanságban viselni… István, látva a szenvedésemet, és a benne lakozó fizikusnak engedve próbálta megérteni az ok-okozati összefüggéseket, megkérdezte a szülésznőt, hogy a görbék a CTG által gyártott papíron mit jelentenek… Kiderült, hogy az összehúzódások már olyan erősek, hogy „kiakad” a gép, és a „csúcsot” nem is tudja kirajzolni… Nem sokáig bírtam „fegyelmezetten”, és megkértem, hogy adjanak epidurális érzéstelenítést. Meg is kaptam hamar, simán ment a beadása.

Nemsokára a magzati szívhang nagyon lecsökkent, és ezért a szülésznő beült, hogy folyamatosan figyelje… megnyugtatásképpen mondta, hogy az epidurális érzéstelenítés általában ezt okozza, ez „normális” mellékhatása. (Azért utólag, a szülés után, elgondolkoztam azon, hogy a terhestájékoztató előadásokon többször elhangzott, hogy milyen szuper az epidurális érzéstelenítés, mert javítja a méh vérellátását, és ezért segíti a szülést, de azt, hogy a magzat szívhangja a kritikus érték alá eshet, valahogy senki sem említette…)

…az epidurális a fájdalmat tényleg mintha egy csapásra elmosta volna… „varázslatos” volt a hatása… A szülésznő nemsokára megvizsgált (azt, hogy mikor mennyi idő telt el, nem nagyon tudom megítélni), és meglepődve tapasztalta, hogy már annyira ki van tágulva a méhszáj, hogy mindjárt szülés lesz, úgyhogy elszaladt az orvosért… Én még mindig nem éreztem semmit, úgyhogy a többiek (István, szülésznő, orvos) segítettek információkkal és instrukciókkal, hogy már látják a feje búbját, nyomjak, most nyomjak egy kicsit erősebben, most kicsit hosszabban stb.

Állítólag elég hosszas volt a kitolás (én ugye ezt korábbi tapasztalatokkal nem tudtam összehasonlítani), meg gátat is kellet metszeni, de végül is kint volt Pannus, nagyon édi volt, nagyon helyesen nézett körbe, és Pisti elment vele, amikor lemosdatták, és a hangjára nagyon hamar megnyugodott.

Közben a gátamat az orvos elkezdte összevarrni, és a némi ráncigálás után a méhlepény is megszületett (Frederick Leboyer könyvében nem sokkal előtte pont azt olvastam, hogy rángatni nem jó a méhlepényt…).

Mosdatás után visszahozták, odaadták nekem, és mondták, hogy akkor búcsúzzak el tőle, mert elviszik, nehogy megfázzon. Pisti ekkor a sarkára állt, és mondta, hogy talán adjanak takarót rá, mire kaptunk takarót, meg bekapcsolták a hősugárzót, és mondták, hogy na jó, akkor maradhat, és így még egy olyan másfél órát együtt töltöttünk hármasban a szülőszobán.

Gyönyörűséges volt ez a másfél óra!!! Pannust nagyon szépségesnek láttam, és az, hogy a mellem tarthatom, földöntúli boldogság volt! (Mondjuk, az nem volt jó élmény, hogy simán megfosztottak volna az együttléttől, ha István nem ellenkezik…)

Aztán lejárt az együttlét ideje, és jött a kijózanító valóság: mondtam a szülésznőnek, hogy szeretnék rooming-in szobába kerülni, hogy Pannussal együtt lehessek… Mondta, hogy semmi akadálya, ha fel tudok kelni. Mondtam, hogy persze, hogy fel tudok. De csak az ülő pozícióig jutottam el, onnan visszaszédültem az ágyra… Ez is az epidurális hatása volt, de ezt sem mondta senki előre. Úgyhogy Pannust elvitték inkubátorba, engem meg egy kórterembe, ahol végig csak Pannus járt az eszemben…

Az éjszakai nővér nagyon rendes volt, látta, mennyire magam alatt vagyok, úgyhogy egy kerekesszékkel eltolt Pannushoz, és még este benyúlhattam hozzá, és megsimogathattam… Nagyon hálás voltam érte. Pisti meg mielőtt hazament, a lelkemre kötötte, hogy reggel próbáljak mindenképp egyedül menni a mosdóba, hogy másnap már együtt lehessünk végre Pannussal.

Ezt sikerült is másnap elintézni, bár az egyágyas szobába, ahová István is bármikor bejöhetett volna hozzánk, nem sikerült bejutni, és ő végig nagyon hiányzott a kórházi tartózkodás alatt (sokat jött be látogatni, de a közös látogatószobában, másokkal együtt, rövid ideig üldögélni a sajgó gátammal nagyon kényelmetlen székeken nem ugyanaz az élmény volt, mintha hármasban lehettünk volna a külön szobában). Azért az, hogy Pannussal már együtt lehettem, nagyon jó volt.

Utólag a szüléssel kapcsolatban olyan érzésünk volt, hogy kicsit átráztak minket. Mert bár megbeszéltük az orvossal, hogy minél természetesebben szeretnék szülni, és ezt ő is megértette (a szülőszobán az a CD szólt, amit én vittem be), de azért burkot repesztett, az infúzióban kaptam oxitocint, aztán epidurális érzéstelenítést is (amiről persze senki nem mondta előre, hogy kritikussá tehet a magzati szívhangot, illetve hogy nem fogok tudni felkelni tőle, és nem lehetek együtt az első perctől Pannussal). Viszont azt nem éreztük, hogy ez azért történt volna, mert bárki is gonosz lett volna, vagy rosszat akart volna nekünk, egyszerűen úgy tűnt, hogy a kórházi, intézményesített szülés protokolljai, és a megszokott rutinok sodortak minket magukkal.

Mindezek ellenére nagyon szép élmény volt a szülés, de úgy döntöttem, hogy ha lesz Pannusnak tesója, őt tényleg természetesebben, kevesebb beleavatkozással szeretném a világra hozni.

H. K.

Juló > > >
Monyó > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.