igaz történetek szülésről, születésről

1255. nap: Jin és jangtól a protokollig (Zsuzska)

1255. nap: Jin és jangtól a protokollig (Zsuzska)

Nehéz szülés volt. Valahogy, valamiért. Mások ezt nem értik, akik ott voltak, azok sem. Azt mondják, hogy nagyon szép szülés volt. Én meg nem tudom elmondani, hogy miért éreztem horrornak. És most ez az iromány is nehezen születik…

Tél volt. Február. Abban az évben sokat esett a hó. Borcsa lányom Sapecnek nevezte el a babát a hasamban, úgyhogy így hívtuk. Egy csütörtöki napra meg volt beszélve a barátnőmmel, hogy jön és megcsináltatja velem azt az imaginációt, amit pszichológusként a szülésfelkészítő részeként a kórházban szokott csinálni, ahol dolgozik. Reggel elment Borcsa az óvodába, én meg telefonáltam Évának, hogy várom, de számítson rá, hogy már elkezdtem vajúdni.

Ültünk egymás mellett a kanapén, betűzött a téli nap, simogattak a sugarai, és nekem tízpercenként teljesen bekeményedett a hasam. Egyébként meg minden oké, ficánkolás meg minden…

És akkor Éva elkezdte mondani… megyek fel egy hegyen… és jöttek a képek… megyek fel egy bazi meredek hegyen egy vízmosásban a kőgörgetegen, nem is megyek, inkább mászom felfele… van egy kis tisztás, ott lepihenek… forrás…

Aztán körberajzoltuk az árnyékom körvonalát egy óriási lapra, és oda is képzeltem színeket… szürkéskék csontokra kék, zöld, narancssárga szivárvány színeket; a fejemben mint jin és jang kergette egymást két szín, és a szeméremcsontnál mint egy szem lángolt az izzó tűz… Hát mit mondjak, na…. benne voltam már nyakig ebben a szülésben. Éva ezek után meg is szokta festetni ezeket a képeket, de én már nem voltam olyan állapotban, hogy óriás képet fessek.

Ilyen gyönyörű napsütésesen, képekkel telve telt a nap, lassan erősödő tízperces fájásokkal. Aztán valaki hazahozta Borcsát az oviból… na, rá már nehéz volt figyelni. Fel is hívtam Gyurcit, hogy most már jöjjön haza, mert maholnap szülök. Hazajött, elvitte Borcsát a szüleimhez, addigra be is esteledett… És akkor gondoltam, hogy ha ilyen szépen lassan csordogálunk előre, én le is fekszem egy kicsit aludni, hogy kipihenten menjek bele a dolgokba.

És ahogy lefeküdtem, kettőt szusszantam, és szinte hallottam, ahogy pukkk, kipukkant a magzatburok, én meg kezdek „bepisilni”, de tiszta vicces érzés, mint az oviban, csak az a fura, hogy nem tudom elállítani… rohanok ki a vécébe, de útközben csak úgy ömlik belőlem… hát vicces.

Hopp, de ebben a pillanatban jön egy erős fájás, nem olyan, mint egész nap, olyan kis kellemes, hanem egy olyan igazi dugóhúzószerű, és a vécén látom, hogy a magzatvíz tele van zöld truttyal, ú jaj, valami volt A bába válaszol-ban arról, hogy az nem jót jelent… És itt belopózik a szívembe a kétség, a bizonytalanság… a félelem… innentől valami egész más lesz, mint eddig.

A szülésznő mondja, hogy akkor most már menjünk be a kórházba, ő úgyis ügyeletes és bent van. Nagyon rossz beülni a kocsiba, erősebbek és gyakrabban jönnek és fájnak… olyan rossz fájás, olyan kétségeket ébresztő… És hát bent megvizsgál a szülésznő, igen, „mekóniumos magzatvíz”, akkor nem lehet az alternatív szobába menni, csak egy hagyományosba… a francba…

És a PROTOKOLL (na, erről innentől még sok szó esik) szerint rá kell tenni engem a CTG-re, mármint hogy feküdjek fel az ágyra, a hasamra meg kapom azt az izét. Na, hát ez az, ennél rosszabbat, mint hogy itt kell feküdjek, nem tudok elképzelni. Passzívan és tehetetlenül várom, hogy mikor jön a következő, és igazából rettegek. A fájdalomtól. Ez egy horror, ez jár a fejemben. Kikéredzkedem vécére, hogy kicsit mászkálhassak… kakilási ingerem van? Kérdik… (hát még nem fogom beleszülni a bébit a vécébe assz’em).

Kb. egy órát bírom az ágyon, aztán amikor jön a szülésznő, megkérem, hogy hadd menjek le innen! Hoznak nekem egy matracot a földre, ott is rám tudják tenni a CTG-t… Na jó, itt négykézláb egy kicsit jobb (miért is nem lehetett ezt az első pillanattól kezdve…?) Állítólag nem tágulok eléggé. Aztán valami homeopátiás méhszájlazítót kapok… De nem hat, úgyhogy egy óra múlva kapok valami injekciót is a fenekembe (ezt onnan tudom, hogy másnap találtam egy óriási véraláfutást a fenekemen, és megkérdeztem Gyurcit, ő tudja-e mi az, ő mondta az injekciót – az is méhszájlazító volt), valami mintha derengene már.

De amikor abbamarad ez a tortúrázás, a matracon azért valamennyire elvagyok. De még mindig a rettegés állapotában, hogy mikor jön a következő fájás. És akkor azt gondolom, hogy „hé, állítsátok meg, ki akarok szállni!”… Ú, de nem lehet, nem lehet kiszállni, ezt végig kell csinálni…, de nem bírom ki, nem akarok többet ilyet, SOHA TÖBBET NEM AKAROK ILYET, soha többet nem akarok szülni, nem, nem. Közben jön valaki a szomszéd szobába, hallom, jön, üvölt, megszül, babasírás… Én meg nem fogok soha megszülni, soha… egy örökkévalóságig tart minden pillanat. Aztán egyszerre csak elkap a dugóhúzó, és jön a tolófájás, feszít, ááá…

És akkor jön megint a PROTOKOLL…, hogy akkor most álljak fel, mert be kell jöjjön a csecsemős nővér meg a nemtudomki, mert mekóniumos magzatvíznél az a szabály, hogy bent kell legyenek, amikor kijön a baba, és a matracot meg kell fordítani, mert nem férnek be… Álljak fel!

Még vissza is kérdeztem. Mit csináljak? Álljak fel? Hát azt nem tudok. No, aztán Gyurci valahogy felsegít, megfordítják a matracot, és akkor a kedves orvos meg kedves szülésznő mellé még bejön vagy három csecsemős nővér vagy ki. Na, ott megfagyott a levegő, leállt a dolog… mondom, sajnálom, de nem jön a fájás… tisztára leállt minden…

Na, aztán pár perc múlva csak beindult újra…, és kijött a baba…, azok meg ott álltak résen, leszívópisztollyal a kezükben, és ahogy kijött, rögtön nekiugrottak és leszivattyúzták a szájából a cuccost. Gyurci bemondja, hogy a neve Zsuzsi (na jó, akkor most már tudom, hogy elfogadta ezt a nevet, amit én nagyon szerettem volna végig… köszi).

És Zsuzsi megszületett, leszívták, és rögtön el is aludt a mellkasomon… Te, Gyurci, ez nem vörös? De, én is úgy látom, mintha vörös lenne a haja! Gyönyörű!

És akkor itt azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, de akkor jött a varrás, mert ugyan gátvédelemben szültem, de azért szakadtam, és azt varrni kell…, de az úgy fáj, hogy még a kitolásnál is rosszabb.

A végén úgy éreztem, mint valami katasztrófaáldozat túlélői, ketten Zsuzskával átkerültünk a csecsemőosztályra hajnali ötkor. A fejemben az villog, hogy ez olyan volt, mint valami rémálom, mint valami horror. Na, mindegy kipihenem magam, és akkor jó lesz. Zsuzsó gyönyörű! És akkor hatkor jött a takarítónő: „Jajdearanyos, mennyi idős?” felkiáltással, hétkor meg a fotós, hogy a személyi igazolványhoz megcsinálhatja-e az igazolványképét Zsuzskának…, hát mondom, még csak háromórás a baba, és inkább aludnánk, ha nem gond… stb.

És akkor jött egy nap nyugi, meg mindjárt hazamehetek, amikor kiderült, hogy nem gyarapszik a súlya (a PROTOKOLL szerint így nem lehet hazamenni), amire még legyintettem, de aztán kiderült, hogy nem tud szopizni, nem megy be neki semmi (én meg észre sem vettem), pedig már volt előtejem. És Zsuzska meg egyre csak aludt és aludt, alig lehetett felébreszteni, csak elhalóan fel-felnézett… És akkor azt hittem, hogy visszafordul mégis… oda, ahonnan jött… vissza…

Valami fertőzést is találtak nála, és nem tudott szopizni. Antibiotikumot adtak neki (Borcsa lányom akkor hétéves volt, és még egyszer sem kapott, Zsuzsó meg még hétnapos sem, és már…) Végül hat napot voltunk kórházban. Gyurci néha beszökött, de igazából ott is rettegtem, hogy mikor kap rajta valami nővér, és üvölt le, hogy „meg fogja fertőzni a gyereket az apuka…” Nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt hazajönni!

(Egyébként hosszas kitartó küzdelmek – szájgyógytorna és masszírozás – árán végül sikerült nekünk a szopizás, de majdnem féléves koráig, ha elfáradt, le kellett fejni a tejet, és kanállal odaadni.) Azóta bivaly erős kiscsajszi lett belőle!

G. M.

Borcsa > > >
Iluska > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.