igaz történetek szülésről, születésről

1175. nap: Amikor a főorvos úr nem hagy szülni (Samu)

1175. nap: Amikor a főorvos úr nem hagy szülni (Samu)

Samut nagyon vártuk és nagyon jó volt várni rá. Eleinte jó adag izgalom is vegyült az örömbe, mivel a Samu előtti babánk nem maradt meg – az első trimeszterben veszítettük el, orvosilag teljesen „szokványos” módon, de én nagyon nehezen éltem meg. Ezért, amikor újra két csíkot mutatott a teszt, azt akartam, hogy minél jobban érezzem, erős rosszulléteket kívántam magamnak, ami hamar teljesült is.

Kezdetektől fogva nagyon jó volt a kapcsolat közöttünk – elég korán elkezdtem érezni, hogy mocorog, és onnantól kezdve sokat ficánkolt. Az aggodalom helyét átvette a bizalom, meggyőződésem volt, hogy a baba mindent nagyon pontosan tud és csinál is: sokat mozgott, reagált apukája éneklésére, nagyon korán be is fordult, időben elkezdett leszállni, az utolsó hetekben meg fúrta a fejét lefelé. Így szinte természetesnek vettem, hogy az idő közeledtével már puhult a méhszájam, és néhány nappal a kiírt időpont előtt el is kezdett kinyílni.

Még az előző terhességem során kerültem az orvosomhoz, aki akkoriban megnyerte a bizalmunkat, és mindig is úgy képzeltem, hogy ha nála szülünk, nem kell aggódnunk az egyébként rémisztő kórházi gyakorlat és félelmetes statisztikák miatt. Amikor az intuícióm leadta az első vészjelzéseket, már nagyon közel volt a szülés időpontja, és inkább meggyőztük magunkat arról, hogy ha jól felkészülök, ha mindent alaposan átbeszélünk, nem lehet baj, nem akartunk már váltani.

Akkor már megismerkedtem Ágiékkal és az otthonszülésről is tudtam, hogy egy immár legálisan választható forma, az információs héten rengeteget tanultunk, én is belevetettem magam a természetes szülésről szóló irodalomba, ami nagyon felbátorított, és kedvet csinált magához a szüléshez is, pedig általában mindenhonnan azt hallani, hogy a szülés egy szükséges borzalmas, fájdalmas élmény, amin át kell esni, ha az ember babát szeretne. Az otthonszülésről azt gondoltam, hogy nagyon klassz dolog, és felháborított, hogy korlátozták, de úgy véltem, hogy nekem ahhoz nincs elég bátorságom. Egy ismerősöm megjegyezte, szerinte inkább a kórházi szüléshez kell bátorság, amit akkoriban még egy vicces fordulatnak gondoltam.

A kórházzal csupa jó tapasztalatom volt, ráadásul a fogadott szülésznőnkkel, Szilvivel már a kezdetektől fogva nagy volt az összhang, bár attól is kissé megrémültem, amikor elmondtam, hogy képzelem a szülést (alapvetően beavatkozásoktól mentesen, amit érdekes módon „alternatívnak” szoktak nevezni), csodálkozva mondta, hogy ebben a kórházban ezt így nem szokás, sőt, ha gátvédelmet szeretnék, akkor eleve úgy készülünk, bár első szülésnél kivételes alkalmakkor lehet megúszni.

A túlhordástól nagyon féltem, nagyon nem vágytam az ilyenkor bevett kórházi macerára, így megbeszéltem Samuval, hogy legkésőbb a kiírt péntekig bukkanjon elő. Így is lett: előtte való kedd éjszaka kezdődtek a fájásaim, és akkorra már sejtettem, hogy nem jósló fájásokról van szó. Próbáltam visszaaludni, de mindig újra és újra felébredtem, néztem az órát, rendszer még nem volt benne. Marci is felébredt a fészkelődésemre, boldogan újságoltam, hogy hamarosan szülünk, és mondtam, hogy próbáljon aludni, gyűjtsünk erőt. Egyszer-kétszer forró zuhanyt vettem, hajszárítóval fújtam a meleget a hasamra, sikerült is valamennyit aludnom, és másnap izgatottan vártuk a folytatást.

A délelőtt is vidáman telt, sütött a nap, mértük a fájások sűrűségét, próbálgattuk a vajúdási pozitúrákat, és már csak az volt kérdés, hogy melyik ponton érdemes bemennünk a kórházba. Többször is beszéltem Szilvivel, a szülésznőmmel, s amikor rendszeressé váltak a tízperces fájásaim, izgatott lettem és gondoltam, itt lehet az ideje bemenni, mire Szilvi mondta, hogy ha megnyugtat, bemehetünk, de jobban járok, ha inkább otthon várom ki, míg sűrűsödnek a fájásaim. Nagyon hálás voltam ezért a tanácsért, mivel tudtam még otthon lazítani, ráhangolódni, majd egy idő után egyértelmű volt, hogy befordultunk a célegyenesbe. Gyönyörű, napsütéses októberi délután volt, ünnepnap, az egész város megállt, mintha minden Samu érkezésére rendezkedett volna be.

A kórházba érve már öt percnél is sűrűbben jöttek a kontrakciók, s amikor az ügyeletes orvos megvizsgált, már bő kétujjnyira tágult a méhszájam, és szinte teljesen elsimult, már tapintani lehetett a baba fejét. Elfoglaltuk a szülőszobát hármasban, Marcival és Szilvivel, még párszor zuhanyoztam, keresgéltem a legmegfelelőbb pozíciókat a vajúdáshoz – nekem az vált be a legjobban, hogy egy szék támlájára dőltem, és közben Marci masszírozta és dörzsölgette a derekamat egyre erőteljesebben. Látva, milyen jólesik a meleg, Szilvi melegített nekem infúziós tasakokat, azokkal borogatta a derekamat, időnként pedig kimentem zuhanyozni, meg-megállva, görnyedezve.

A szomszéd szülőszobába már megérkezett a baba, hallottuk, ahogy felsír, nagyon jó és különleges érzés volt. „Nemsokára ti is itt fogtok babázni!” – lelkesített Szilvi. A fájások közötti szünetekben nevetgéltünk, Marci is biztatott, Szilvi elmondta, mennyire látta rajtam kezdetektől fogva az elszántságot, s hogy úgy tartja, fejben dőlnek el a dolgok, így tudta, hogy velem minden nagyon jól és simán fog menni.

Így is volt – egészen az orvosom érkezéséig. A szülőszobába lépve behozta magával az autoritást, megtörte a kialakult harmóniát, meg se próbált ránk hangolódni. Megkért, hogy feküdjek fel az ágyra, hogy megvizsgáljon. A vizsgálatkor máris előkerült egy hosszúkás eszköz, kérdésemre a legnagyobb természetességgel felelte, hogy hát burkot repesztünk. Megdöbbentem, hiszen arról volt szó, hogy mindent megbeszélünk előre, ő csak javaslatokat fog tenni, semmi olyan nem történik, amit én ne akarnék. Annyira jól haladtunk előre – éreztem is, és az ügyeletes orvos és Szilvi is alátámasztotta, hogy nem értettem, mi szükség a burokrepesztésre. A doktor úr válasza az volt, hogy nem jó a motort üresben járatni, sebességbe kell tenni. Érdekes metaforát választott, gondoltam, de ennél többre nem volt időm, éreztem, ahogy folyik végig rajtam a meleg víz. Ebben úszott kilenc hónapig a kisbabám.

A doktor úr kivonult, de úgy éreztem, valami megtört. Ettől kezdve akárhányszor bejött, mindig úgy éreztem, hogy rosszkor jön, hogy zavar. Fehér köpenyes elefánt a porcelánboltban. Az időérzékemet a szobán kívül hagytam, nem tudom, mennyi időnként vizsgált. A vajúdással járó fájdalmat elviseltem, de a vizsgálat másfajta, erőszakos fájdalommal járt, és mindig kizökkentett, ráadásul az orvos nem szólt előre, hogy fájni fog, nem mondta, hogy fájás közben kell vizsgálnia, csak jött és utasított.

Inni kértem, Marci vizet hozott, mire a doktor úr ráförmedt Szilvire: „Maga itatja a vajúdó kismamákat?!” Kérdeztem, mi ezzel a probléma, hiszen alaposan utánajártam, ha császárra kerülne sor, amire a legkevésbé se számítottam az események alakulása fényében, azt sem altatásban végzik, annyira minimális a kockázat, hogy inkább azt vállalom, mint hogy kiszáradjak vajúdás közben, így érveltem, de a doktor úr rám szólt, hogy én csak ne igyak, és kivonult újra. Persze ittam is, és stikában még egy-két szem szőlőcukor is lecsúszott, így lázadoztam. Nem voltam kifejezetten éhes, de nagyon jólesett.

Akkorra már ott tartottunk, hogy akárhányszor bejött a doktor úr, kimutathatóan lelassultak a fájásaim, amit a CTG-görbén is nyomon lehetett követni. Nem akartam, hogy megvizsgáljon, mondtam is neki, fájt, és semmi szükségét nem láttam, de nem volt magyarázat és nem volt ellentmondás. Fájt, rossz volt, és mindig megtörte a folyamatokat, ha hanyatt kellett feküdnöm, arra várva, hogy a méhszájamat tapogassa. Utólag jutott eszembe, valószínűleg tágított is rajta, különben nem fájt volna ennyire.

Öt-hat órája folyt a vajúdás a kórházban, már teljesen kitágult és elsimult a méhszájam, amikor az orvosom azt mondta, itt az idő, vegyek levegőt, tartsam bent, toljak, fújjam ki. Nem ment a tolás, amin nincs mit csodálkozni, hiszen nem éreztem tolófájásokat. Az orvosom ingatta a fejét, nem jól csinálom. A másodiknál annyit jegyzett meg, hogy az előzőnél jobb volt. Úgy éreztem magam, mint egy bukásra álló iskolás, aki most jött javítani.

Egy idő után megint sétálhattam, feltérdelhettem a kedvenc székemre, majd hallottam, hogy a doktor úr szól Szilvinek, hogy készítse elő nekem a glükózinfúziót. Nem akartam infúziót, magától a szótól is idegenkedem, nekem nincs szükségem infúzióra. Győzködött, hogy kelleni fog az erő a kitoláshoz, és hiába mondtam, hogy van bennem erő, nem érzem magam gyengének, teljesen mindegy volt, ismét fel kellett feküdnöm az egyre gyűlöletesebb ágyra, és mozdulatlanul tartanom a karomat, hogy az egyre kibírhatatlanabb kontrakciók közepette kaphassak egy szúrást intravénásan.

A kitolás nem járt eredménnyel, ráadásul a fájások megint ritkultak. Szilvi javasolta, próbáljam meg guggolva, ami valóban bevált – végre megéreztem, miről van szó, mit is kellene éreznem, de nem örülhettem sokáig, ismét bevonult a fehér köpenyes, konstatálta, hogy valamit bohóckodunk, és ismét felparancsolt az ágyra, hogy végre rendesen tolhassak.

Állítólag eltelt egy óra, de nem tudom, honnan számítva, hiszen a tolófájásokat jó ideig nem éreztem, úgy gondoltam, most már végre elkaptam a fonalat, amikor ismét a doktor úr türelmetlen hangja szólt közbe: két választási lehetőségem van, vagy kapok oxitocint, vagy megyünk a műtőbe. Különös humornak tulajdonítottam, de kiderült, nem viccelt, így végül kialakult az a helyzet, hogy magam kértem az oxitocint.

Másnap Szilvi elmondta, hogy valóban jók voltak a fájásaim, elég erősek és elég sűrűek is, de nem elég hosszúak, s ilyenkor indokolt lehet az oxitocint. Ha így mondja az orvosom, nyilván megértem, felfogom, hogy miért van rá szükség, de így csak kaptam egy ultimátumot. Bizalomról akkorra már semmilyen szinten nem beszélhettünk, a felfüggesztett időben nem is lehetett megmondani, mikor párolgott el, de nem is számított, csak az, hogy nem volt. Próbálgattam megint, az orvosom egyre türelmetlenebbé vált, s még hallottam Szilvi és Marci biztatását, Szilvi mutatta, hogyan kapaszkodjam, hogyan helyezkedjem, amikor csak annyit hallottam: „Most fogyott el a türelmem”.

Innentől kezdve minden összemosódott, megszűntem jelen lenni, hallottam, ahogy Marci kérdezi a főorvos urat, nem próbálhatnám-e meg még egyszer, csak egyszer, de persze nem próbálhattam, állítólag leesett a szívhang, hogy mikor és mennyire, azt nem tudom szakmailag megítélni, én csak szülni próbáltam, de nem hagytak, és valahol biztos voltam benne, hogy a babának az égvilágon semmi baja, a CTG végig jó volt előzőleg, de előtte is hol az én ütőeremet mutatta, hol a babáét, és egyébként is össze-vissza csúszkált.

Mintha egy filmen láttam volna, ahogy az orvosom szó nélkül kivonul a szobából, lehúzza az oxitocint, befut a rohamcsapat, valaki odakiált a Marcinak, hogy vegye ki a fülbevalómat, valakik fáslizzák a lábamat, bejön egy zöld ruhás műtős fiú, átemel a gurulós ágyra, és már tolnak is be a műtőbe. Körülöttem mindenkin maszk van, alany lettem a Vészhelyzetben, csak közben beütött az oxitocin (mint utólag megtudtam, tíz perc se telt el a beadás és a műtőbe tolás között), most kezdett el hatni, pont most, amikor már fenik a késüket a maszkos emberek, remegek a fájdalomtól, kiabálok, de rám szólnak, hogy üljek nyugodtan, ejtsem előre a karomat, különben nem tudják eltalálni a gerincvelőmet.

1175. nap: Amikor a főorvos úr nem hagy szülni (Samu)A legrosszabb mégis az volt, hogy nem engedték megszülni a fiamat, kivágták belőlem egy hideg szobában, és felmutatták a paraván fölött: ez a gyerekem, mindjárt felsír. Fel is sírt, de alig fogtam fel, hamar el is vitték, bekiabálták nekem az adatait, ennyi és ennyi, egészséges kisfiú, s utána még behozták megmutatni, felöltöztetve, de rám szóltak, hogy ne emelgessem a fejemet. Többször is rám szóltak, mert nyilván emelgettem, szerettem volna valahogy közelebb kerülni ehhez a kis lényhez, aki kilenc hónapja bennem lakott.

Hát ez volt az első találkozásom a kisbabámmal idekint. Csak másnap délután adták oda, mellre tettem, ő pedig azonnal keresgélni kezdett, szopizott, és mélyen belenézett a szemembe, s végre a helyükre kerültek a dolgok. Pici volt és törékeny, de átható tekintetében benne volt az a különös, egy másik világból hozott tudás. Végre fellélegeztem.

A rémálmok mégis csak hetekkel később múltak el, de ahhoz is hosszú napoknak kellett eltelnie, míg csillapodott a steril erőszak élménye és átadta a helyét az öröm, s végre arra tudtam gondolni, micsoda fantasztikus dolog történt velem, hogy megszületett Samu, a világ legcsodálatosabb kisbabája.

K. Sz.

Véletlenül kiválasztott mesék.