igaz történetek szülésről, születésről

1144. nap: Panaszmentes várandósság, komplikációmentes szülés – soha többet kórházban

1144. nap: Panaszmentes várandósság, komplikációmentes szülés – soha többet kórházban

Az első nőgyógyászt egy kolléganő ajánlotta, mert jó volt nála szülnie. Hathetes várandós voltam, amikor az orvos megmondta, hogy epidurális érzéstelenítéssel fogok szülni. „Szeretném megpróbálni anélkül.” „A feleségem is ezzel szülte a gyerekünket” – mondta az orvos. „Csak megpróbálnám, hátha megy anélkül is, olyan sokaknak sikerült már…” „Ne mártírkodjon itt nekem!” Ekkor láttuk egymást utoljára.

A második nőgyógyász egy nő volt, gondoltam, jobban átérzi a lényeget. „Maga vízöntő? Mit fog kezdeni egy skorpió gyerekkel?” „Majd felnevelem.” Ezen még átlendültem.

Közben három hónapot Angliában töltöttem. Ott a második trimeszterben nincs előírt orvosi vizsgálat. Többen megjegyezték, hogy túl kicsi a hasam ahhoz, hogy annyi idős várandós legyek, amennyi valóban voltam. Sokat dolgoztam, és volt egy olyan nap, amikor 24 órán keresztül nem éreztem mozogni a babám. Akkor kerestem fel egy bábát. Német származású, nyugodt asszony volt. Meghallgatta egy szívhanghallgatóval a babám szívhangját, megmérte egy szabócentivel a hasam méretét, megtanított erre az igen egyszerű módszerre, és tökéletesen megnyugtatott.

Amikor visszatértem Pestre, érzékeny nőorvosommal a lényegre tértünk: „Ne gondold, hogy szülhetsz elsőre gátmetszés nélkül” – legalább őszinte volt. Ismertem nálam sokkal törékenyebb alkatú nőket, akik első gyereküket is gátmetszés nélkül hozták a világra. Akkor még hittem, hogy van összefüggés. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Féléves ismeretségünk alatt egyetlen egyszer sem nézett a szemembe. Ekkor a nyolcadik hónap végén voltam.

Abban a kórházban senki nem akart átvenni, érthető módon. Hálás vagyok, hogy az egyik orvos őszintén megmondta, hogy keressek más kórházat, mert ilyen közeli kollégától nem fognak fogadni.

Többször felmerült az otthonszülés gondolata, de nem érett meg. Utólag úgy látjuk, hogy ha 40 helyett 50 hét lenne a várandósság hossza, akkor az első gyerekünk is otthon született volna.

A férjem keresett a neten egy orvost, aki NEM vág. Biztosra ment, levelezett egy anyukával, akit egy internetes fórumon talált, és megkérdezte a választott orvos gátmetszési szokásairól. Mai napig hálás vagyok ennek az anyukának, amiért ismeretlenül is őszinte volt a férjemhez e kényes témában.

Így jutottunk el a választott orvosunkhoz. Az orvos fiatal volt, udvarias, férfi, az egyik bababarát kórházban dolgozott. Ajánlott szülésznőt, találkoztam is vele. Nem vett le a lábamról, de azt gondoltam, én szülök, elég, ha békén hagynak – saját, igen traumatikus születésem alapján feltételeztem ezt.

A 37. héten 1 cm-re nyitva találta a méhszájamat. Be akart fektetni a kórházba. „Ha a 39. héten lennénk, most befektetném.” Nem reagáltam, hanem felöltöztem és hazamentem. Lenyeltem a válaszom: „Ha a 41-iken lennék, sem feküdnék be”.

Eljött a 39. hét, dolgoztam, és szerettem volna kitakarítani végre. Anyósomék egész este nálunk üldögéltek, és nem tudtam takarítani. A hasam „félreállt” a keményedések alatt, ezen jót derült az egész család.

Másnap csak heverésztem, eszembe sem jutott már takarítani. A férjem masszírozta a keresztcsontom, mert ott fájt a harmadik trimeszterben végig. Olvasgattam, és feltűnt, hogy egyre gyakrabban keményedik a hasam. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki, mert olyan gyakran jelentkezett. Még annak sem, hogy egyre gyakoribbak a keményedések – hát persze, hiszen hamarosan szülök. Mégis mérni kezdtem a keményedések között eltelt időt. Dél körül teljesen rendszertelenné váltak a keményedések. Még mindig heverésztem, pedig nem jellemző rám.

Estefelé újra rendszeressé kezdett válni a keményedés. Felhívtam a szülésznőt, azt tanácsolta, pihenjek le, és ha elmúlnak a fájások, akkor nem szülök, ha meg nem múlnak el, akkor szülök. Mivel egész nap feküdtem, nem volt értelmezhető a tanács. Persze, nem múltak el a keményedések.

Észrevettem, hogy szivárog a magzatvíz. Hét óra felé feltűnt, hogy vérzem egy picit. Nem ijedtem meg, nem tudom, miért, pedig azt a tájékoztatást kaptam mindkét kórházban, ahová felkészítésre jártam, hogy ha vért lát az ember, rohanjon, mert életveszély van. Azóta tudom Ágitól, hogy tágulási vérzés volt csak.

A legnagyobb nyugalomban lezuhanyoztam, majd elindultunk a kórházba. Rövid autóút volt, mégis nagyon kellemetlen volt. Elindulni, lépcsőzni, zötyögni, parkolni, kikecmeregni stb. Nem fizikailag, lelkileg. Le is lassult a szülés, csak a kátyúknál volt újra kontrakcióm.

Megérkeztünk a kórházba, csengettünk, vártunk. Kérdezték, mit akarunk. Szülni. Akkor bebocsátást nyertünk. Adminisztráció. Jött a választott orvosom. Micsoda szerencse, hogy nem kellett hívni szombaton, ügyeletben volt. A szülésznő viszont szabadságon. Felhívták telefonon, persze, jött ő is. Az ügyeletes szülésznő olyan pokróc volt, hogy alig vártam, hogy lelépjen a színről.

Beküldtek a vajúdószobába. Jött az orvosom, megvizsgált. „Hét cm, pergamenvékonyságú a méhszáj” – és furán néz rám. Nem értettem, mit csináltam rosszul. „Ez mit jelent?” – kérdeztem, felkészületlen voltam. „Ilyenkor már nem szoktak beszélgetni a nők, főleg nem sétálni.” „Jó. És most mit tegyek?” „Itt másfél órán belül baba lesz” – feltehetőleg biztatásnak szánta, de rám nyomasztóan hatott. Hogyan produkáljak én itt gyereket másfél órán belül? Azt hogyan kell csinálni? Ráadásul időkorláttal…

Visszamentem a vajúdóba, a smasszernő – ügyeletes szülésznő – kizavart, hogy mit keresek én itt, én már nem vajúdok, hanem szülök. „Akkor hová menjek?” „A szülőszobába.” „Zsuzsával (a választott szülésznőmmel) azt beszéltük meg, hogy az alternatív szobába szeretnék menni.” „Majd ha megjön a Zsuzsa, akkor kényezteti magát, ahogyan csak akarja. Most öltözzön át!”

Felszabadult időközben az alternatív szoba. Semmi kedvem nem volt viszont felvenni a hálóingemet. Nem voltam álmos! Nem készültem lefeküdni. Szót fogadtam, felvettem a hálóinget. Kicsit végre magunkra hagytak a férjemmel. Felerősödtek az összehúzódások, egyre kevésbé bírtam elviselni a hálóinget, le is vettem. Megkaptam a CTG-t.

Megérkezett Zsuzsa, a választott szülésznő. Ahogy haladt előre a szülés, egyre jobban zavart a CTG. Fájt a hasam, és rajta volt még a CTG is. Miután hosszú, szabályos CTG-t köpött ki a gép, a férjem elment a szülésznőért, hogy most már végre vegye le, mert engem nagyon zavar. Jött Zsuzsa, megnézte, ingatta a fejét. „Valami baj van vele?” „Nem, nagyon szabályos, minden rendben van, csak alszik a baba.” „Akkor jó” – mondtam. „Nem jó, fel kell kelteni” – mondta. Ettől megijedtem, mert egy héttel korábban már volt erre példa, hozott egy erős hangú dudát, amitől én is nagyon megijedtem, hát még a babám. „Nem tekinthetnénk el tőle? Ha átalussza a születését, akkor milyen szerencsés gyerek, ha meg nem, akkor a kellő időben fel fog ébredni úgyis.” „Na, jó, akkor nem keltjük fel.” Lekerült a CTG, hurrá.

Tovább erősödtek az összehúzódások. Hoztak egy paksaméta papírt, hogy írjam alá. Akkor már nem volt se kedvem, se képességem ahhoz, hogy elolvassam. Aláfirkantottam, és megkértem a férjem, olvassa el és tépje szét, ha nem jó.

Eljött az intenzív szak, és álldogáltam. Ebben a szakban én olyan álldogálós vagyok, két szülés után már tudom. Egy pár zokniban támaszkodtam az IKEÁ-s szekrényre és hallgattam a focimeccset, amit kint, a nővérek (vagy talán az orvos?) néztek a tévében. Nem voltam drukker hangulatban. Az ajtót sosem csukta be kilincsre a szülésznő, miután benézett, és megkérdezte, hogy vagyok. A férjem csukogatta, amikor már nagyon zavart.

Jött a vizelési inger. Nem volt rajtam a zoknin kívül semmi, nem is bírtam elképzelni, hogy felvegyek bármit is. Nem akartam kimenni a szobából a vécére. Megoldottuk ezt is a férjemmel ketten.

Amikor már elég hangos lehettem, bejött a szülésznő, lefektetett az franciaágyra. Mondtam, hogy ülni szeretnék inkább. Az nem jó, mert be fogok ödémásodni. Rendben, akkor nem ülök a sarokban árválkodó szülősámlira. (Mégis beödémásodtam.)

A szülésznő kérte, hogy nyomjak, pedig nem volt még nyomásingerem. Nyomtam. „Ez nem jó. Na, jó, próbáljuk meg még egyszer” – huh, kaptam még egy esélyt! Úgy látszott, nem tudtam élni vele: „Na, mindegy.” Mi az? Nem tudok szülni? Miért kell most nyomnom?

Fel akartam kelni az ágyról, nem volt jó nekem ott. Előtte még megvizsgált a szülésznő, és akkor – mint az árvíz – kiöntött a magzatvíz. Sosem mondta el, mit csinált. Egy másik szülésznő azt mondta, elemelte a méhszájat a baba fejétől. Nem hiszem, hogy burkot repesztett volna, nem volt nála semmi.

Szerettem volna leülni, ezért javasolta, menjünk át egy másik szobába a szülőágyra. Mondtuk a férjemmel együtt, hogy ÜLNI szeretnék, nem feküdni. Látva az arcunkat, elmagyarázta, hogy lehet ülő helyzetbe is állítani ezt a nagyon modern szülőágyat. A férjem rám adta a köntöst, ott hagytuk az alterszobát és átbotorkáltunk a hagyományos szülőszobába. El a focimeccs mellett.

Amikor beléptem a hagyományos szobába, felültem az ágyra. Rögtön elkapták a lábaimat és feltették a lábtámaszra. Mint egy hátára fordított bogár, úgy éreztem magam. Elmondtam, hogy ülni szeretnék. Mindenki elengedte a füle mellett, folytatták a kikötözésem tovább. Ekkor a férjem nyomatékosan megismételte: „Azt mondta, hogy ülni szeretne!” – „Ja, ja, persze!” Rögtön lekerültek a lábaim, felemelkedett az ágy támlája, és egy nagyon kényelmes pozícióba kerültem, pont, ami nekem jó volt – hogy kitalálták! Így, kis segítséggel, másodszorra.

Innentől megint visszakerültem a ritmusomba. Nincs is sok emlékem róla. A férjem a jobb oldalamon, a doki a bal oldalamon. Minden szép és jó. Csak néha kizökkent egy-egy mondat. Például: „Nagyon pásszentos a gát!” – mondja a doki. Felnézek, nem értem, mi baj. Ránézek a férjemre, ő nézi a szülésznőt, odanézek, a szülésznő mosolyog, int, minden rendben, és a doki elhallgat.

Megint visszatérek a szinte testen kívüli létformába. A doki mondja: „Most nyomjon!”, „Most ne nyomjon!” – próbálok szót fogadni, nem sikerül. Hogy a francba ne nyomjak, ezt nem lehet nem nyomni, amikor nyomni kell. A szülésznő a légzésemet igazgatja, azt is elrontom, nem érdekel.

Egyszer csak mondja a doki, hogy nyúljak be, tapintsam ki a fejét. Megint „felébredek”, máris? Miért? Odanyúlok. „De puha!” Vissza megint. Egyszer csak azt mondja a férjem: „Nézd!” „Mit?” És ott van a baba, kijött, de nem tűnt fel, annyira nem voltam ott.

Akkor visszaérkeztem megint, látom a babám mázasan, pirosan, kócosan, odaadják, rám teszik, a mellemen, hasamon van! Rákerül a bordó törölköző, betakarnak. Remegnek a lábaim, sírok, boldog vagyok. Ölelem. Mozog! Él, igazi gyerek! Nem játékbaba, nem kiskutya, igazi, élő embergyerek! Nagyon csúszik. Olyan magas ez az ágy, félek, hogy lecsúszik rólam. Ölelem. Olyan jó. Sok idő telik el. Az ágy vízszintesbe került, kaptam párnát a fejem alá, egész otthonos a huzata. „Apuka, vághatja a zsinórt, ha akarja.” Persze, hogy akarja. „De nem pulzál már?” „Neeem, nem pulzál.”

Egyszer csak jönnek, hogy kell a lepény, nyomnak a hasamon, húzzák a zsinórt. Kijön. Mutatják. Érdekelne, rápillantok, de gyerekem sokkal érdekesebb. Elviszik. (Veszélyes hulladék.)

Elköszön a választott szülésznőm, hiszen csak a szabadságáról jött be. Nem vettem igénybe a szombat estéjét sokáig, csak két órát kellett miattam és a paraszolvencia miatt a kórházban töltenie. Jön a smasszer megint. Jaj, ne.

Össze kell varrni, mert van egy kis repedés. Közben kimegy az érzéstelenítő hatása. Mindent érzek. Babámat kivitték mosdatni, üvölt. A férjem vele van. Legalább. Közben kifeszítve varrnak. Nem lehetne inkább varrógéppel, talán gyorsabb lenne. Egyszer csak vége szakad. Borzasztóan fájt.

Megint békén hagynak egy ideig. Idill, hármasban. Smasszer vissza. Ahhh… „Csak megnéznem a gátját, mert sérülés volt rajta.” Inkább szülök hármat, mint egy „csakmegnézem”. Mit nézeget ez, a doki elrendezte!!! Végre ennek is vége. De soká tartott! Most először csordult ki a könnyem.

Megint hármasban maradunk, de csak rövid időre. Bejön két élemedett asszonyság. Olyan nővérféle a tekintetük. Pisiljek. Jó. Nem sikerül. A férjem felültet, támaszt, nyomok, nem jön. A két nő nézi, ingatja a fejét. Pisiljen, különben meg kell katétereznünk. „Nem akarok katétert!” „Akkor pisilnie kell.” Továbbra sem megy. Elővesznek egy katétert, és mint rendőr a gumibotját, egyikük a tenyerébe csapkodja. Már babrálnak a steril csomagolással. Komolyan megijedek. Katétert nem engedek. A férjem megkéri őket, hagyjanak magunkra: „Megpróbálnánk kettesben.” Erre elviszik a babámat. Nagy nehezen facsarok kis pisit, nagyon csíp, alig jött. „Nem elég.” „Nincs több. Akkor hívják a doktor urat.” Doktor Úr, hála néked, elfogadja a pisit, akármilyen kevés is. Megmenekültem. Nagyon féltem.

Akkor menjek le az osztályra. Felkelek, lábra állok, rögtön érzem, hogy nem fog menni. Amikor jöttem, ingatták a fejüket, miért vagyok „hétcentisen” ilyen virgonc, most meg azért, mert nem futom 10 alatt a 100-at szülés után rögtön. Kapok egy „tolószéket”. A férjem letol az osztályra.

Gyerek sehol. Várunk. Megkérem a férjem, „kérje el a gyereket”, aggódom, mi baja lehet, hogy nem hozzák már. Elmegy, visszajön: mindjárt hozzák, semmi baja. Megint eltelik valamennyi idő, akkor hozzák vére. Együtt maradunk. Minden csodálatos. Mivel háromágyas a szoba, a férjem lassan hazamegy.

Bár nagyon fáradt voltam, semmit sem aludtam, egész éjjel szagolgattam, néztem a gyerekem. Aludt. Az ágyamban, nem a kosárban. Jaj, de jó volt!

Másnap reggel megpróbáltam felkelni és kimenni a mosdóba, ami a szobából nyílt. A lepedőnek több mint a felét a vérem áztatta. Kimentem a mosdóba, húztam egy vastag vércsíkot magam után, a Tena betét ellenére. A vécében hatalmas vértócsát csináltam. Kivonszoltam magam a nővérpulthoz, elmeséltem a történteket, majd vissza a babámhoz az ágyba. Kitakarítottak, ágyat húztak, majd jött egy orvos és adott egy oxitocininjekciót. Nemsoká alábbhagyott a vérzés.

A kórházban töltött napok – összesen három – nehezek voltak. Szoptatási nehézségeim voltak, és csak egy nővér volt, aki segített. Annak ellenére, hogy bababarát kórházban voltunk. Szegény nővérkét mindenki nyaggatta, hiszen egyedül őt lehetett ilyenre kérni. Mondtam, hogy nagyon fáj a szoptatás, azt mondták, ez rendben van az első gyereknél. Négy hónap múlva oldódott meg a La Leche Liga segítségével a szoptatási problémám.

Három nap kórházi tartózkodás után megváltás volt hazamenni.

A gátsebem, amit a doki „kis repedés csupán”-nak titulált, mégis összevarrt, nagyon fájt. És hogy nézett ki! Ödémás lettem, pedig nem ültem a sámlira. A mellem is nagyon fájt. A lelkem is nagyon fájt.

Öt nappal a szülés után zuhanyoztam, és kiesett belőlem valami rózsaszín. Nem volt rajtam a szemüvegem, nem láttam pontosan, azt hittem, egyik szervem távozott. Felemeltem, akkor láttam, hogy egy gézgolyó. Elöntött a méreg. Beúszott az emlékkép, amint számolatlanul öntik egy lavórba a golyókat, miközben a doki stoppolja a gátsebem. Kijöttem a kádból, és hívtam a dokit. Szerencse, hogy nem vette fel.

Másnap értem el, kicsit nyugodtabban. „Kiesett belőlem egy gézgolyó!” „Ne aggódjon, steril volt!” „Öt napja volt steril! A tampont is el kell távolítani négy óra elteltével! Én meg most szültem, jó, hogy gyermekágyi lázat nem kaptam.” „Ne aggódjon, minden rendben lesz.” „De honnan tudjam, hogy van-e még bennem gézgolyó?” „Csak egyet szoktam feltenni.” „De feltételezem, azt az egyet általában ki szokta venni, nem?” „De, ki szoktam venni.” Valóban nem volt több gézgolyó.

Volt azonban még rejtett akna. Hat hét után elmentünk a szokásos kontrollra. A doki mindent rendben talált és felszólított, hogy éljünk újra házas életet. Nem éreztem ezt helyénvalónak, kicsit túl volt a személyes határaimon, amellett, hogy tényleg nem vagyok prűd.

Meg is próbáltuk hamarjában, de nem ment. Olyan fájdalmat okozott a behatolásnak leggyengébb próbája is, hogy nem sikerült. Megnéztem tükörrel, mi lehet a gátja, elámultam: „ez engem bevarrt”. Kis dühhullám után még egyszer helyszíni szemlét tettem, és valóban: nem a normál anatómiát mutattam odalent.

Újra felhívtam most már tényleg hőn szeretett dokimat. Elmentem, héthetes gyerekemmel és férjemmel újra a kórházba. Megvizsgált. „Összenőttek a kisajkak.” – Valóban nem bevarrt. – „Konzervatívan szétválasztjuk.” „Ez mit jelent?” – mutat egy kis csövet, amivel megpróbálja szétfeszíteni az összenőtt részeket. „Ezt már a férjem is próbálta, nem ment, és most is nagyon fáj, kérem, hagyja abba.” „Akkor szétvágjuk” – micsoda fejedelmi többes, persze, kijár. Kaptam egy érzéstelenítőt, majd szikével szétvágta, ezután bekente, hogy a frissen vágott sebszélek ne nőjenek újra össze. Majd elmagyarázta, hogy nekem túlságosan jól gyógyulnak a sebeim, ezért lehetett, hogy a szülés közbeni hámsérülések helyén összenőttek a szövetek. Mindenképpen szükséges volt az ecsetelés.

Remek. Három nappal ezelőtt jártam nála. Nyilván látnia kellett – hiszen én is láttam – az eltérést, az összenövést. Nem szólt, a férjemre bízta, „konzervatívan”. Most már értem a felszólítást. Ha azonban a férjem ezt átszakította volna, mindkettőnknek iszonyú fájdalmat okozva vele, hamar újra összenőtt volna.

Ezzel a dokival itt zártuk le a kapcsolatot. Problémamentes várandósság és mindennel együtt szép szülés után elhatároztam, hogy nem megyek vissza.

A következő fogantatásnál már megszületett a döntés: a gyerek otthon fog megszületni.

J. E.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.