igaz történetek szülésről, születésről

1122. nap: Inkább szülnék tovább (Pali)

1122. nap: Inkább szülnék tovább (Pali)

Szeretném Palinak egyszer elmesélni születésének történetét egy mesében, ami az ő nyelvén, neki szól. Ez a mese még nem született meg, de ha eljön az ideje, biztosan „testet ölt”.

Mint előző szülésemnél sem, 13 évvel ezelőtt, úgy most sem merült fel bennem alternatívaként a kórházban szülés lehetősége. Számomra nem életszerű ok nélkül kórházban szülni. Van, amikor szükségszerű, de ha nincs igen komoly ok a tortúrára, akkor inkább itthon maradnék. Szerencsésen így is történt. Amikor valaki kérdezte, hol fogok szülni, a válaszom egyértelműen a „kádban!” volt. Ehhez persze a párom is kellett. Mindenben támogatott, mellettem állt, és nem kételkedett az otthonszülés pozitív kimenetelében. (Legalábbis nem jelezte felém, amiért szintén hálás vagyok). „Te fogsz szülni, neked kell eldöntened, hol teszed” – volt a válasza, az „ugye, otthon szülünk?” kérdésemre.

Ági, Neked is örök hálám, hogy szülhettem itthon!

Egy szerda reggelre ébredtünk volna, de nem, mert még csak hajnal volt. Egy szerda hajnali fél háromkor furcsákat éreztem. Mivel előző estéimet szülős cikkek olvasásával töltöttem, gondoltam, ezek biztos a várva várt jósló fájások, mert olyanjaim ez idáig nem voltak. Napok óta kérdésként merült fel, hogy mi is az valójában. Össze-vissza jöttek ezek a furcsa fájások, de szinte folyton éreztem. Persze, eddig feküdtem, hiszen éjszaka volt. Majd felültem, és úgy is fájt erősen. Próbáltam úgy tenni, mintha próbálnék aludni, vagy értetlenkedtem. Persze, senkinek sem szóltam, hiszen elvagyok „egyedül”.

Reggel (az időérzékem teljesen elhagyott, úgyhogy ilyesmire ne számítsunk a jövőben), amikor még mindig fájt össze-vissza a valami a valahol, Tibor kérdezte, hogy akkor ő most ne menjen dolgozni? Javasoltam neki az itthon maradást. És milyen jól tettem! Még mindig fájt. Hívtuk a segítőinket, hogy nagy eséllyel szülés lesz, mire mondta a doulám, hogy majd a háromperceseknél riasszuk. (Később kiderült: a kérése az volt, hogy legkésőbb a háromperceseknél szóljunk.)

Az információs héten hallottakat megfogadtam, legalábbis azt a részét, amit megjegyeztem. Mégpedig, hogy „engedd a fájdalmat”. Így tettem. Eleinte próbáltam a fotelben ülve eltolni magam, hogy ne fájjon úgy, majd hamar rájöttem, hogy sokkal jobb, ha még jobban leülök. Valószínűleg valahogy segíti a tágulást. Ezt végeztem minden alkalommal. Tibor mérte az időket. Talán tízperces fájásokkal indítottunk, majd amikor olyan ötpercesnél jártam, leállt és pihentünk, ismét visszatértek a tíz, sőt 15 percesek. Telefonon érdeklődtem, hogy ilyen létezik-e egyáltalán?! De, létezik. Mondták, hogy „nem kell őt is négy óra alatt megszülnöm”. Feltűnt, ugyanis a négy óra már letelt…

Tibor eközben mérte az időket. Én ültem és fájtam. Ha nem ültem, még jobban fájtam. Így hát ültem tovább. Eléggé ki voltam fáradva, úgyhogy jól jött a fájások lassulása, mert tudtam közben aludni. Olyan érzésem volt, hogy sokat aludtam, de mindig kiderült, hogy az a sok maximum tíz perc lehetett. Az órát folyamatosan néztem, ettől aztán sosem tudtam, hogy mit mutatott utoljára. Tibor mondta, hogy szóljak, amikor fájás van. Persze, hogy nem tudtam szólni, de azért észrevehető volt a számára is.

Olajak! Micsoda szerencse, hogy beruháztam mindenféle olajba. A gátmasszázsolajjal például borotválkozás után remekül lehet a lábat kenegetni. Tényleg! Miután Tibor nem akarta az elmúlt hetekben a gátamat megkeresni, erre a sorsra jutott ez a remek olaj. Majd eszembe jutott a vajúdóolaj! Micsoda ötlet, és mekkora segítség lesz! Elő is vettük, majd bekentem a hasam. Ettől az éppen szünetet tartó fájás rögtön beindult. Kiderült, hogy a derekamat kellett volna vele kenegetni. Úgyhogy többet nem vettük elő.

Ámde, még a kezdetek kezdetén, amikor kiderült számomra, hogy itt szülés lesz, bevettem egy Arnicát. Anyu, jóféle és gondos homeopata lévén, kb. 40 szert összeszedett nekem, hogy mikre lehet szükségem szülés előtt-alatt-után, így ezt be is vettem. Nem vettem észre, hogy kevésbé fájna. Persze, ki tudja, mi lett volna, ha nem veszem be!

Pali_Kristof_labakAz események sűrűsödtek. A fájások is. Mikor kiderült számomra, hogy nem fogok pikk-pakk szülni, elkezdtem aggódni, hogy nem lesz energiám Kristófhoz, amikor megjön az iskolából. Valószínűleg nem kell vele sokat foglalkozni, de akkor is. A szülésfelkészítésen remek gondolataim és tanácsaim voltak a többgyerekes, éppen szülésre váró anyákra vonatkozóan, miszerint milyen jó is, ha a nagyobb gyerekek otthon vannak ilyenkor… Én balek! Milyen hülyeség ez! Ekkor nem jutott eszembe, a „legjobb fog történni úgy is” gondolat, úgyhogy igyekeztünk Kristóf délutánját és estéjét megszervezni. Kicsit nehezen ment, mert már folyamatosan sétáltam Tiborba csimpaszkodva és néha káromkodva egyet-egyet. Így Tibor sose merte felhívni barátnőmet, mert nem tudta, hogy épp elengedhet-e vagy csinálhat-e bármit azon kívül, hogy a lezsibbadó karján tart. Ekkor már nagy hirtelen az egy-két perces fájásoknál tartottunk. Hárompercesek nem voltak, így nem is telefonáltunk, csak most.

A káddal szemeztem. Gondban voltam, hiszen mi van, ha nem lesz jó?! Akkor onnan tuti nem jövök ki… Bemenni se nagyon, de egy rossz élménnyel távozni onnan ilyen fájásokkal… Ekkor már megvolt az első hányás.

És befutott a doulám. Kérdezte, hol vannak a babadolgok? „Ööööö…” nyöszörgés, nagyjából ez volt a válaszom, így mondta, hogy oké, megtalálja. Nagyon fájt. Eleve kifejezetten utálom, ha fáj valami. Nagyon utálom, tehát ideges is voltam, így újra és újra káromkodtam. Nem éreztem a belső utazásom, és orgazmusom sem volt, egész egyszerűen bazira fájt, és folyamatosan vártam a tolófájásokat, amihez jó emlékek fűződnek. A séta közbeni fájásokkor gondoltam, mi van, ha ez már tolófájás?! És toltam kicsit, ez valóban segített, még akkor is, ha persze nem tolófájások voltak. De nyilván a tágulást segítette. A külvilágról már hosszabb ideje nem vettem tudomást, mégiscsak elindult a belső folyamat, ahová a Pali születése vezetett, de a fájások, épp amik segítették a belső folyamatot, vonták el a figyelmem róla.

Tehát fürdőszoba, kád. Beszáll. Szerencsére jóleső érzés volt! Azt hiszem, már a kádban voltam (bár valószínűleg még előtte lehetett), amikor Tibor felhívta barátnőmet, aki mondta, hogy nem alhat ott Kristóf, mert a gyerekei betegek, és az ilyesmi nem hiányzik nekünk – pedig ő nem is tudta, hogy szülünk épp. Remek! És akkor mi legyen?! Fájtam tovább békésen.

A másik segítőm is befutott. A nap ment le. Volt még pár fájás a kádban, amikor megérkeztek a hőn áhított tolófájások! Ekkor a másik segítőm épp a vécén volt, és a doulám szólt neki, hogy „Kijött valami!!!”. Ez volt a magzatvíz. De ez pár másodperc lehetett, mert a vécé a fürdőtől a következő ajtó, tehát nem egy komoly távolság, és épp csak kiment. Tibor lement gyertyát keresni, hogy lássanak is valamit belőlünk, mert a lámpa nagyon erős lett volna.

Az első tolófájásra kijött a baba feje. Már kint volt a feje, amikor Tibor visszaért. Majdnem lemaradt. Kérdezték, hogy szeretném-e megfogni a fejét, de „nem”-et kellett mondanom: „Inkább szülnék tovább”. A következő fájásra kijött az egész gyerkőc. Pihenés.

Mondjuk, jó lenne, ha levegőt venne. De vett is szerencsére pár másodperc múlva, és elpihent rajtam. Jó volt túl lenni rajta, és jó volt, hogy rajtam van. Nem tudom, volt-e kicsattanó öröm vagy meghatódottság bennem, amikor megláttam a fiacskámat. Nem emlékszem ilyesmire. Inkább nyugalmat éreztem.

Folyamatos locsolgatás közben meghallottam, hogy – mivel a méhlepényt is meg kell szülni ugyebár – „Mindjárt jön a kistestvére!” Ez a tolófájások méretére vonatkozott. Mielőtt komolyabban kétségbeestem volna, mondták, hogy ja, hiszen már itt is van. És a következő pár másodpercben ki is csúszott az egész. Ekkor hallhattunk egy röpkiselőadást a méhlepényről, hol a burok, meg hogyan is van az egész. Nagyon jó volt! Sose láttam még így, hogy ezek a részek bennem hogyan is vannak pontosan. Jólesett, már amennyire emlékszem az egészből, bár bevallom, gyakorlatilag semmire. Elérkezett az ideje, hogy Tibor elvágja a köldökzsinórt.

Némi pihenés után kiszállás. Épp miután a babácskát kivették, akkor jött meg Kristóf. A legjobbkor, mint ahogy annak lennie kell. Ezután próbáltam én is kiszállni. Ez kicsit nehezen ment, mert beszívni tudtam a levegőt, de kifújni bizony nem nagyon. Úgy kellett kipréselni.

A szobában viszont már vártak, azt hiszem. Az ágy megterítve egy kétszemélyes leeresztett matraccal – mert gumilepedőt feleslegesnek tartottam venni –, de megoldották szerencsére. Lefeküdtünk, és Pali rögtön elkezdett szopni, nagyon ügyesen. Nekem meg jöttek az összehúzó fájások. Minél jobban szopik, annál jobban fáj… Hiszen a szopás segíti a méhösszehúzódást. Így feküdtünk jó sokáig. A fájásaimra nekiálltak Chamomillát keresni, se náluk nem volt, se az én kb. 40 szerem között sem! Pedig bizony megrendeltük, és a számlán is rajta van. Nem létezik, hogy pont az ne legyen meg! Létezett… (Pedig ott volt, később meglett.) Úgyhogy kaptam Cuprumot, azzal amúgy is jóban vagyok. De persze fájdogált tovább.

Viszont se vágás, se varrás. Ez ismét egy olyan momentum, amit (szerencsére) nem tapasztaltam ez idáig, és így tervezem a továbbiakban is. Nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet. Nem is baj.

Kristóf egy tapodtat sem mozdult mellőlünk, bár úgy tett, mintha itt se lenne, és a körülmények egészen hidegen hagynák. De ez csak a látszat, ilyenek a kamaszok.

Közben engem masszíroztak, simogattak. Pihentem ki a 14 órás vajúdást, szülést, és babáztam…

Lassan búcsúzkodtunk, indultak a segítőim. Minden rendben, nagyon szép volt.

Köszönöm ismét!

V. S.

Kristóf > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.