igaz történetek szülésről, születésről

1110. nap: Hirtelen sokan lettek a szobában (Szezi születése)

1110. nap: Hirtelen sokan lettek a szobában (Szezi születése)

3.00: Fájásokra ébredek.
Nem gondoltam semmi komolyra, mert már napok óta voltak jósló fájásaim, és napok óta éreztem, hogy tágulok, tehát azt gondoltam, hogy ez is egy olyasmi érzés lehet.

4.30: Szólok Hubynak, és elkezdem méregetni is az eltelt időt az összehúzódások között.
Kb. tízperces fájásaim lehettek, amikor beültem a kádba. Ott enyhültek valamelyest, de nem múltak el. Ekkor mondtam először Hubynak, hogy szerintem szülünk. Felkelt és reggelizni kezdett, én meg elmentem hányni. Na, ekkor már biztosan tudtam, hogy ebből ma szülés lesz. Érdekes, hogy nem pánikoltunk. Tök nyugodtan mászkáltunk a lakásban, próbáltam befejezni a kórházi táska összerakását.

6.30: Hívom Gabit, a szülésznőnket.
Ő közölte, hogy még feküdjek vissza az ágyba, és egy óra múlva hívjam. Visszafeküdtünk Hubyval. Amikor jött a fájás, átölelt, és együtt lélegeztünk, amúgy próbáltunk aludni még egy kicsit.

7.30: Újabb telefon a szülésznőnek.
Ő ismét visszaküldött az ágyba, és amikor mondtam neki, hogy nem túl rendszeresek a fájások (öt és tíz perc közöttiek voltak), akkor annyit kért, hogy az összehúzódások hosszát mérjem. Ekkor már egy közepesen erős alapfájdalmat is éreztem, így nehéz volt megállapítani, hogy mi a valódi összehúzódás.

8.30: Megint hívom Gabit.
Ezúttal a kádba küldött 45 percre, és közölte, hogy ha kijöttem a vízből, akkor bemegyünk a klinikára. Akkor még kicsit korainak gondoltam a dolgot, ám ahogy felkeltem az ágyból és járkálni kezdtem, meg a vizet csinálni, beerősödtek a fájások. A kádban megint jobb volt, de nem múltak el.

A következő utasítás az volt, hogy fél óra múlva legyünk ott Gabinál (mert mi vittük be magunkkal a szülészetre). A táska kész volt, próbáltam agyalni, hogy mit vegyek fel (mintha ez olyan fontos lett volna), és közben egyre többször meg kellett állnom, mert jöttek a fájások. Olyankor kiabáltam, hogy Huby, ő jött, átölelt, vettük a levegőt, fájás elmúlt, mentem tovább.

9.40: Indulás.
Végre beültünk a kocsiba, amikor kiderült, hogy még tankolni kell. Sebaj, úgysincs papírzsepim és szőlőcukrom, legalább veszünk azt is. Huby a benzinkútnál előrekérezkedett a sorban, de csak a benzint fizette ki, amire kértem, azt nem hozott. Futás vissza. Itt még tudtam mosolyogni. Felvettük Gabit, aki közölte, hogy cigit kell vennie, úgyhogy álljunk meg egy benzinkútnál. Ekkor hangosan nyögve az órára néztem és közöltem, hogy basszus, ötperces fájásaim vannak, és ő még cigit akar venni? Naná, sőt közölte, hogy felmehetnénk még a Mecsekre ralizni kicsit, attól haladna előre a szülés. Na, ezen már nem röhögtem.

10.00: Beérünk a Klinikára.
Hubyt a várószobában ültette le Gabi, engem pedig elküldött átöltözni. Ekkor tört rám először a pánik. Egyedül voltam egy pici vizsgálóban, és vártam a sorsom, nem tudtam, mire számíthatok. Folyamatosak voltak a fájások, és ezúttal egyedül kellett átvészelnem őket. Itt éreztem először és talán utoljára, hogy félek. Utólag már tudom, hogy az egyedüllét miatt voltak negatív gondolataim.

Aztán jött Gabi és mondta, hogy megvizsgálnak. Az alternatív szobába pakoltunk, és ott vizsgált meg az ügyeletes orvos is: „Kétujjnyi, kifejtett méhszáj” – állapította meg. Megkérdezte, hogy kérek-e majd epidurális érzéstelenítést, a nemleges válaszra egy olyasmi fintort láttam az arcán, hogy: „Fog maga még másképp dönteni.”

10.15: A szülésznőm az alternatív szoba miatt javasolja a beöntést.
Mivel mindenben hallgattam rá, így nem tiltakoztam. Hát ez volt a legrosszabb élmény az egész szülés alatt. Ismét egyedül voltam, és úgy ültem a vécén, hogy közben jöttek a fájások, és még hánynom is kellett. Persze, mondta Gabi, hogy sétáljak el oda, ahol Huby vár és vissza, de ki meri egy beöntés után megkockáztatni, hogy kimegy a folyosóra?

11.00: Bemegyünk a szülőszobára.
A földön térdelve az ágyra támaszkodva aláírtam papírokat. Nem igazán tudtam, mit írok alá, de megint csak bíztam Gabiban. Ő azt mondta, írhatom, így nem ellenkeztem. Itt már Huby is csatlakozott hozzánk végre, nagyon szép kék ruhát kapott. Ekkor már nem néztem az órát, csak azt éreztem, hogy sűrűn jönnek a fájások és erősek. Gabi megnézte Szezi szívhangját, én meg közben elfeküdtem a franciaágyon, ekkor már úgy éreztem, csak ez esik jól.

11.30: Megérkezik az orvosom.
A doki megvizsgált ott a franciaágyon, közölte, hogy szépen halad a szülés, a méhszáj háromujjnyira nyitva van, és burkot fog repeszteni. Szerencsére, ehhez sem kellett felkelnem. Tudtam, mi következik, mert olvastam erről már korábban. Próbáltam nem odanézni, amikor a kezébe adták a hosszú tűt, ám semmit nem éreztem. A magzatvíz sajnos zöld volt – Huby látta is, és utólag mesélte, hogy nagyon csúnyán nézett ki. Ha a gyerek belekakil a vízbe, az bizony komplikációnak számít, így kemény fél óra ottlét után sajnos el kellett hagynunk az alternatív szobát, és át kellett mennünk a szomszédos „hagyományos” szülőszobába. Ez annyiban különbözött, hogy kisebb volt, és nem volt benne franciaágy.

Szezi  2

A mekóniumos víz miatt a dokim szerette volna minél előbb kinn látni Szezit, így közölte, hogy szükség lesz oxitocin-infúzióra is. Láttam a szülésznőm arcán, hogy vége a terveinknek. Konkrétan úgy éreztem, aggódik, hogy a hagyományos szobában nem lesz lehetőségem úgy vajúdni és szülni, ahogy terveztük, de én nem estem kétségbe. Sőt! Bevallom őszintén, örültem annak, hogy felgyorsulnak kicsit az események.

12.00: Bekötik az infúziót és rám teszik a magzati szívhangmérőt.
Szerencsére, mindegyik zsinór elég hosszú volt ahhoz, hogy ne kelljen az ágyon feküdnöm, Gabi áthozta a labdát, és azon vajúdtam tovább. Itt már nem nagyon beszélgettünk semmiről, csak ha szomjas voltam, inni kértem, illetve szóltam, amikor jött egy-egy fájás. Az oxitocinnak köszönhetően szépen besűrűsödtek, de nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el egy-egy összehúzódás között. A szomjúságon kívül még hányingerem volt többször, de szerencsére megmaradt csak ingernek.

12.30: Újabb vizsgálat következik.
Már négyujjnyira kitágultam, így lassan számíthattunk a tolófájásokra. Gabi megkérdezte az orvosomat, hogy áthozhatja-e a szülőszéket, szerencsére igent mondott, így ott folytathattuk a vajúdást. Itt volt a „legkényelmesebb”, és éreztem, hogy Szezi halad kifelé, húzza lefelé a gravitáció. Két fájás között Gabi olajozta a gátam, hát mit mondjak, nem örültem neki, mert az sem volt éppen kellemes érzés. A fájásokat Huby nyakába kapaszkodva a légzésre figyelve próbáltam átvészelni.

12.45: A szülőszéken érzem az első tolófájásokat.
Amikor jeleztem, hogy jön a fájás, Gabi mondta, hogy nyomhatok, ismét éreztem, hogy haladunk. Aztán fel kellett feküdnöm a szülőágyra. Ekkor egy kicsit úgy éreztem, hogy lelassult a szülés, fekve sokkal nehezebb volt nyomni is, a combomat sem tudtam elsőre felhúzni. Kiderült, hogy tele van a hólyagom, ez is akadályozott. Szerettem volna magamtól pisilni, meg is próbáltuk, de azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam, így Gabi gyorsan megkatéterezett.

Aztán kérték, hogy forduljak oldalra, próbáljak úgy nyomni, majd megállapították, hogy még visszaülhetnék a szülőszékre, ha van kedvem. Volt kedvem, és abban bíztam, hogy ott majd újra elindulnak a dolgok. Gabi ekkor azt mondta, szerinte kettőre meglesz Szezi, az órára néztem, és láttam, hogy addig még egy óra vissza van, úgy érzem, nem bírok ki még annyit.

13.00: Újra felküldenek az ágyra, és innentől felgyorsulnak az események.
Bevallom, itt már nem emlékszem a dolgok pontos sorrendjére, és sok minden ki is esett a fejemből. Például: Huby szerint az orvosom megkérdezte, hogy kérek-e kéjgázt, és én nemmel válaszoltam. Én se a kérdésre, se a válaszra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy itt már az időpontokra sem emlékszem pontosan, de nagyjából így volt.

Szóval a finisbe értünk, nyomnom kellett, még az orvosom is próbálta olajozni és védeni a gátamat, de hamar kiderült, hogy elkerülhetetlen a gátmetszés. Semmit sem éreztem belőle, lehet, hogy elérzéstelenítettek, sajnos, erre nem emlékszem. Azt tudom, hogy a doki szinte elnézést kért és mondta, hogy muszáj, mert nagy a gyerek.

Aztán a szívhangmérő is sípolni kezdett, de nem volt időnk megijedni se, mert hamar abbahagyta, nyugtattak minket, hogy túlérzékeny a műszer. (Azóta sem tudom, hogy ez igaz-e, vagy tényleg leesett Szezi szívhangja.) Hiába nyomtam, ahogy bírtam, Szezi mindig visszacsúszott, így behívták az ügyeletes dokit – aki történetesen testépítő –, hogy segítsen.

És aztán iszonyatosan felpörögtek az események, és hirtelen sokan lettek a szobában, szegény Huby nem is fért a közelembe, csak a kezemet tudta simogatni. Én addigra már elég önkívületi állapotban voltam. Arra emlékszem, hogy el kellett tolnom magam az ágy végében lévő fém rúdba kapaszkodva, illetve a fülemben cseng a szülésznőm hangja: „Nyomd el az F. doktor kezét!” (A hasamon próbált ellentartani.) Aztán F. doktor: „Ez az, gyerünk, most levegőcsere.” Közben Huby: „Csukd be a szemed, nyisd ki a szád!” Aztán a dokim: „Már látom a haját, ez az, Nati, nyomjon, nagyon jó, nagyon jó!” „Még két nyomás és kinn van!”

13.26: És igaza lett, abba a két nyomásba mindent beleadtam, és egyszer csak éreztem, hogy huss, megszületett Szezi. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy eltűnt a hasam, és eltűnt Szezi is a képből, mert letették a lábamhoz, és dolgoztak rajta. Elég hamar felsírt, és én csak azt kérdezgettem, hogy: „Jól van? Jól van?” Aztán Hubytól, hogy: „Milyen? Milyen?”

Stezi 3

Valahogy örökkévalóságnak tűnt, amíg Huby elvágta a köldökzsinórt – pedig a szülésznőm még sürgette is, hogy vágja már –, és odarakták rám a magzatmázas, üvöltő gyönyörűséget. Még mindig érzem a szagát, és soha, de soha nem felejtem el azt a boldogságot és megkönnyebbülést, amit akkor éreztem.

Egy picit ismerkedtünk, gyönyörködtünk benne, aztán már vitték is el. Hubynak mondtam, hogy menjen vele, hogy ott pontosan mi történt, majd ő leírja. Én még mindig eufóriában csak azt hajtogattam, hogy: „Te jó ég, nem hiszem el, hogy megszültem egy gyereket!” És azt hogy: „Hát ez nagyon jó volt, azt hittem, sokkal nehezebb lesz.” Az orvosom is megdicsért, azt mondta, nagyon szép szülés volt, és megígértette velem, hogy még szülök legalább kettőt, rögtön rávágtam, hogy akár holnap!

A varrásból és egyéb mókából szinte semmit nem éreztem, alig vártam, hogy hozzák vissza a babámat. Aztán láttam Hubyt, ahogy az ajtóban áll, fogja a bepólyált kis csomagot, és folynak a könnyei. Én ott még nem sírtam, csak vigyorogni tudtam, de azért ez a jelenet eléggé megható volt. Kértem, hogy jöjjenek be, szerettem volna inkább rájuk, és nem a lábam közt matatókra koncentrálni.

Miután összevarrtak, még egy órát hármasban lehettünk, előtte Gabi még segített mellre tenni Szezit. Először picit bénázott, de aztán egyszer csak éreztem, hogy beindult a kis szívógép. Fantasztikus érzés volt.

Csináltunk még pár fotót, és aztán jött egy nem túl kedves csecsemős nővér, és közölte, hogy ő most elviszi a gyereket. Még szerettük volna elmondani Szezinek, hogy ne féljen, most elviszik és megvizsgálják – meg a jó ég tudja, mit csinálnak vele, nem is mertem belegondolni –, de annyira sürgős volt a nővérkének, hogy alig bírtuk meggyőzni, hogy fél percet még igazán várhat. Itt már megcsapott minket a gyermekágyas osztály szele. De ez már egy másik történet…

Utólag hozzáfűznék annyit, hogy sok dolgot már régen másként látunk, és sok mindenről már más a véleményünk (például az „elkerülhetetlen” gátmetszésről és társairól), többek között egy születésházas információs hét után, de a történet a szülés után így és ebben a formában született meg.

N. N.

Saját gyermekem születése otthon > > >
Egy szülés, ahol fotóztam > > >
Dúla lettem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.