igaz történetek szülésről, születésről

1057. nap: Fájásgyengeség és atóniás vérzés (Ábel)

1057. nap: Fájásgyengeség és atóniás vérzés (Ábel)

Huszonkettedikére voltam kiírva Ábellel. Mondtuk, hogy ez valahogy nem stimmel, de nem sikerült tolni a dátumon. Huszonhárom éves voltam, nem nagyon tudtam a szülésről semmit, elfogadtam mindent, amit a fogadott orvosom mondott.

Tíz nappal a kiírt dátum után, a megbeszéltek szerint, befeküdtem szépen a kórházba, csak nem akart elindulni ez a gyerek. Hely, az nem volt, úgyhogy két napig a vajúdóban tanyáztam. Közben megvolt minden szépen, aminek ilyenkor meg kell lennie: főorvosi bemutatás, oxitocinterheléses teszt, méhszájérlelés. A harmadik nap reggelén egy vizsgálatnál hát nem megrepedt „véletlenül” a burok? Fájás még sehol sem volt, úgyhogy tovább folytattam a kórházi lézengést. Délután kimentünk egy kicsit csavarogni – ma is furcsa érzés, ha a kórház környékén járok, és látom, merrefele és milyen sokat sétáltunk akkor már elfolyt vízzel. Még be is ültünk vacsorázni, de nem történt semmi különös. Visszamentünk a kórházba, és vártunk tovább.

Másnap, vasárnap reggel valami kósza fájások jelentkeztek. Még mindig a vajúdóban táboroztam, és emlékszem, hajnalban nagy vidáman egy labdán ugrándoztam – mondta is a szülésznő, hogy akkor ez még nem nagyon lehet az, akkor nem ugrándoznék így.

Nyolc körül az ügyeletes szülésznőtől kaptam egy finom beöntést és borotválást, és tíz körül a drága orvosunk, akit behívtak, hogy itt mindjárt szülés lesz, úgy rendelkezett, hogy bemehetünk egy szülőszobára (nyolctól tízig a folyosón társasoztunk). És akkor elindult a nap, amiről nem is gondoltam volna, hogy olyan hosszú lesz. CTG és fekvés volt folyamatosan, néha ránk nézett a szülésznő. Mivel fájások továbbra sem voltak nagyon erősen és rendszeresen, kaptam oxitocint is.

Délután kettőre már eléggé elfáradtam, akkor ajánlott először EDA-t az orvos. Nem olvastam különösebben utána még a dolgoknak akkor, de elutasítottam. Maga tudja, mondta, és kiment. A következő ajánlat délután négy körül érkezett, akkor már elfogadtam. Nagyon elfáradtam, előtte volt már kézzel tágítás, sok-sok fájás, a tágítás közben azt kiabáltam, hogy vegye ki – utólag ezt úgy magyarázta az orvos, hogy császárért könyörögtem, holott csak annyit szerettem volna, hogy a kezét vegye ki.

Az EDA után már sok mindenre nem emlékszem. Ábel megszületett negyedikén, 18.50-kor. Csak arra emlékszem, hogy nagyon begyorsultak az események: hirtelen egy egész team szaladt a szobába, egy nagy darab, szakállas orvos feküdt keresztben a hasamon, volt egy szép nagy vágás és aztán a vákuum. Még előttem van, ahogy a vér a szülőszoba ablakának függönyére fröccsen. Ábelt valahogy kipréselték, rögtön elvitték, de minden rendben volt vele, így csak a szokásos ellátásban részesült, és utána odakerült felöltöztetve apukája kezébe, majd a kiskocsiba.

Közben a méhlepény is meglett, a következő riadalom a szűnni nem akaró vérzés volt. Aztán mégis sikerült egyenesbe kerülni, a katéterezésen is átestünk. Kaptam egy nagy takarót, mert iszonyúan ki voltam merülve és rázott a hideg. Sajnos, nem bírtam kézbe venni Ábelt, nemhogy cicire tenni, első éjszaka sem volt velem.

A szokásosnál tovább tartottak kórházban a vérveszteség miatt. Ábel megkapta a maga cukros víz és tápszer adagját is, emiatt (is) a szoptatás sem alakult túl jól.

Utolsó nap külön megnézett a doktornő (szép nagy vágásom és repedésem volt). Kérdésemre, hogy ha még lesz babám, kb. hasonló szülésre számíthatok-e, azt válaszolta, hogy igen, úgy látszik, hajlamom van a fájásgyengeségre és atóniás vérzésre. Hurrá!

Milyen jó, hogy nem lett igaza, és lehetett ezután egy korrekt kórházi szülésem, harmadjára pedig egy fantasztikus otthonszülésem.

Sz. R.

Áron > > >
Jakab > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.