igaz történetek szülésről, születésről

1646. nap: „És akkor van az a rész, tudod…” (Juli születése)

1646. nap: „És akkor van az a rész, tudod…” (Juli születése)

Lassan kilenc hónapja annak, hogy Juli megszületett, de valahogyan eddig még nem bírtam rávenni magam, hogy megírjam születésének a történetét. Pedig gyakran eszembe jut, mintha csak a kedvenc filmemből idéznék fel jeleneteket. „És akkor van az a rész, tudod…” Inkább mozaik, mint egybefüggő történet, de szilánkjaiban is éppen olyan eleven, mintha csak most történt volna.

Most találkozunk először Edinával, ülünk a kanapéján, kicsit várnunk kell rá, és közben nézem, hogy a ceruzarajzok nem álltak meg a papíron, hanem a falon is folytatódnak. Nem is kell mesélnie arról, hogy mennyire szereti a gyerekeket, egyszerű jelek alapján is pontosan tudjuk. A szülésről mesél, közelebb hozza mindazt, amiről már olvastunk a könyvekben, és amint majdnem tapinthatóvá válik a háborítatlanság egyszerű és elsöprő ereje, mindketten tudjuk Fruzsival, hogy ezt akarjuk. Hazafele én vezetek, kis utakon haladunk, egyszer megállunk, ügyetlenül parkolok le, epret veszünk.

Aztán később Edina meglátogat minket. Addigra már túl vagyunk az egyhetes felkészítőn, minden orvosi lelet rendben, zöld utat kapott az otthonszülésünk. Vívjuk a magunk kis harcait, de a család mindenben támogat, így mi is csak aprókat bosszankodunk. Juli feje beékelődött, rólunk leszakad egy teher. A macskánk ezúttal nem fél az idegentől, felkúszik az ágyunkra, és végig figyelemmel kíséri a vizsgálatot. Mosolygunk azon, hogy nemcsak apás, hanem cicás szülésünk is lesz.

Közben nyár van, a család fogadásokat köt, hogy mikor fog Juli megszületni. Fruzsi kilencedikét mond, én már vagy egy héttel korábban elbukom a nem létező tétemet, noha még egyáltalán nem érzem azt, hogy Juli születése aktuális dolog lenne, valahogy túl távolinak tűnik. Mindketten jól viselik magukat, így nem érezzük, hogy ennek az időszaknak hamarabb véget kellene érnie. Szerencsére átnézem a szülés-előkészítő jegyzeteit, és az agyamba vésődnek a fontosabb tennivalók. Takarítunk, viccelődünk azon, hogy a valamelyik könyvben olvastak szerint nálunk is „tetőfokára hág a fészekrakó ösztön”.

Hajnali háromkor ébredek, Fruzsi az ágy közepén ül. Mosolyog, de közben nagy levegőket vesz. De nem is ebből tudom, hogy valami megváltozott, hanem az illatából. Igen-igen, a Montgomery-mirigyek, ugrik be, nyilván a teste felkészül arra, hogy ismerős legyen a külvilág a baba számára. Most fog megtörténni, tolul rögtön a gondolat a fejembe. Kipattanok az ágyból. A kedvenc pólómat akarom viselni a szülés közben, de úgy érzem, hogy nem mozgok benne elég szabadon, ezért gyorsan felkapom az elsőt, ami a kezembe kerül. Csíkos, jó lesz. Muskotályzsályát öntök egy párologtatóba.

A méhösszehúzódások rendszertelenek, Edina azt mondja a telefonban, hogy egy forró fürdő kicsit rendbe szedi őket, úgyhogy irány a kád. Viszem magammal a mobilt, egy noteszt és egy tollat. Írom a perceket. Ez most hat perc volt, ez most nyolc. Kicsi, közepes. Ez most egy nagy. Közben Fruzsi a derekát fájlalja, úgyhogy elkezdem masszírozni. A papíron összekavarodik a rendszer, a K felváltva kicsi és közepes, az N betűk elmaradnak, egyre több vízfoltot hagyok a papíron.

Aztán abbahagyom az írást, nincs rá idő. Gyors telefonálás két összehúzódás között, Edina indul. Mi a hálóba húzódunk. Közben SMS-t küldök a családnak, drukkolnak. Vízhatlan fóliát rakunk a lepedő alá. Fruzsi a feje alá gyűri a párnákat, miközben térdel. Egyre kócosabb. Edinát rossz lejáróhoz küldöm. Sűrűsödnek a fájások, mintha csak villanásnyi idő lenne köztük. Csak kétpercekben élünk. Most csak egyetlen dologért megyek ki, most csak egy gyors telefon, most csak beszippantom a hajnal illatait. A kezem egyre melegebb a sok masszírozástól, Fruzsi egyre jobban átadja magát a szülésnek. A cicát egyikünk sem látta még eddig.

És valahol itt törik össze a kép, és válik ritmikus ismétlődéssé. Miközben persze emlékszem, hogy nyákdugót szedek, aztán átszakad a magzatburok, és szinte kirobban a magzatvíz. Nézem a színét, teljesen átlátszónak tűnik. Eszembe jut egy jelenet a Facérok-ból, hogy valami zöld mellett kellene megnézni, hogy nem mekóniumos-e, de aztán halvány rózsaszín keveredik bele, minden rendben. Érzem, hogy kapkodok, egy törölközővel itatom fel a nagyját. Edinának jelentek, ő instruál arra az esetre, ha lekésnék a végét. Mindjárt ideér, adom tovább Fruzsinak a rövid változatot. Belépünk a kitolási szakaszba, és ekkor, mint egy végtelen lélegzetvétel, minden lelassul.

Edina és Ági teljesen egyszerre futnak be, látom az ablakon át, amint megállnak az autóikkal (mint amikor Rohan serege megérkezik Minas Tirithhez). Feljönnek, ledobják a holmijaikat, át sem öltöznek. Fruzsi megkönnyebbül, engem szívószálért küldenek, mégiscsak egyszerűbb úgy innia. Ügyetlen kis hiba, gondolom, pedig mondták a felkészítőn.

Mindjárt kint lesz, csak pár nyomás. Edina a fél üvegcse orbáncfűolajat elhasználja a gátvédelemhez, most már ezt is tudom, hogyan kellett volna. Továbbra is masszírozok, Fruzsinak jólesik. Juli szinte milliméterenként halad csak kifele, minden összehúzódás után visszacsúszik, Edina és Ági csak jelekkel kommunikálnak egymással. Edina hangja megnyugtató. „Amikor már érzed, hogy vége lesz az összehúzódásnak, akkor add az erőt.”

Fruzsi megérintheti Juli koponyáját, már annyira közel van a határhoz. Aztán egyszer csak kibukkan a feje, és megáll az idő. Hátralépek, az jut az eszembe, hogy ez a kislány éppen csak most készül el, hogy eddig nem is volt arca, és ez a kis szépség éppen most formálódik ilyenné. Olyan gyönyörű, mondom Fruzsinak.

Még egy nyomás, aztán még egy, és kint is van. Gyorsan a telefonra nézek, nyolc óra huszonkilenc perc, gyorsan ellövök két fotót, mert az is rögzíti az időt, közben Edina és Ági mindent elrendez. Juli elalszik, Edina kicsit megdörzsöli, a nyugalma engem is megnyugtat. „Szia, de gyönyörű vagy!” – mondja Fruzsi, és Juli tényleg az.

És innentől megint csak képek. Ülünk egymás mellett, várjuk, hogy a köldökzsinór pulzálása abbamaradjon. Elvágom. Ági megmutatja az „életfát” a méhlepényen, közben annyira jólesik a pihenés mindannyiunknak.

Aztán leveszem a pólómat, és Julit rám teszik, amíg Fruzsi lezuhanyozik. Írok a nagyszülőknek, hamarosan átjönnek a szomszédból. Aztán reggelit készítek. Úgy rémlik.

Valahol itt ér véget a szülés, ahogyan kolbászkarikák kerülnek a szendvicsekre. Csak hat órája ébredtem fel, és ezalatt lányunk született. Ahogyan egy anya és egy apa is. De ez nem a történet vége, éppen csak az eleje…

N. B.

Juli születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.