igaz történetek szülésről, születésről

1630. nap: Egyedül (Lili születése)

1630. nap: Egyedül (Lili születése)

Zsuzsát „régről” ismerem, kérdezte, hogy lennék-e mellette a születéskor. Egyedül van. (Nagyon egyedül…).

Mikor kiértem, az „első” szobában már zajlott a dolog. Furcsa látvány fogadott. Nagyon halvány félhomály, az ágyon Zsuzsa négykézláb, fenékkel az ajtó felé fordulva. Felöltözve: hosszú nadrág, melltartó és zokni. Kibontott haj, mint egy oroszlán sörénye. A nagy hasa lefele lógott. Mindenképp egy erős nőstény vadmacska (oroszlán?) jutott az eszembe. Ági és Ági (G. és K.) voltak mellette, azaz mögötte.

A szoba „üres”, szinte semmi! A „megszokott” külsőségekből semmi! Se zene, se gyertya, se kis biszbasz itt meg ott, se kiságy, se… Szóval „csak” a nőstény oroszlán, és kész.

Két kontrakció között meg szeretném simogatni, puszit adni. NEM. Zavarja őt minden érintés! Ez (is) volt furcsa! A két Ági tisztes távolságból szemlélte a Nagy Macskát. Se masszírozás, se borogatás, se semmi.

Átöltözöm és odatérdelek az ágy mellé. Figyelek, és ennyi.

Egyszer csak nagyon erős hányinger kapja el. Egy nagy szemeteszsákot készítettem már oda… azt kapom fel, abba hány. Hosszan és sokat. Szeretném tartani a fejét, nem engedi. Egy idő után bejön Geréb Ági, azonnal megfogja a fejét, tartja. A VadMacska ezt is hamar lerázza magáról.

Határozottan, szaporán haladunk. Én éjfélkor érkeztem. És Ági mondja, hogy a vizsgálat alapján még sok idő lenne, de amennyire intenzíven halad a szülés, gyors lesz.

Ági kérésére Zsuzsa megengedi, hogy a nadrágot levegye róla. Zokni, bugyi, melltartó marad. Zsuzsa néha egy kicsit mozdul, feláll nagy ritkán, esetleg elmegy pisilni… és vissza, ugyanabba a „vadmacskapózba”. Már nagyon halad, valami folydogál. Levehetjük a – már meglehetősen „használt” és átnedvezett – bugyit is.

Csend van, csak a szülés ordításai hallhatók. Úgy tekereg, úgy vonaglik, úgy mozog és olyan hangokat ad, mint egy nőstény oroszlán! Csupa vad erő, vad erotikus mozgás. A fájdalom, az öröm, a természetesség, a vad természet, a dzsungel, az évmilliók „megszokott” újrateremtő ritmusa. Öröm? Nem, talán inkább „ez van, ez a világ rendje” hangulat.

Egyszer csak, zutty, egy zuhatag, megpattant a burok, elfolyt a magzatvízáradat. Talán nem sok, de elemi erővel zúdult ki. Közeledünk. Teljesen elkap a szülés-születés varázsa.

Olyan fájdalmas, hogy valaki ennyire egyedül legyen. És közben „természetes”, hiszen hogyan is lehetne valaki is „vele”? Minden kívülről jövő dolog csak „ideiglenes” lenne. Mi csak átutazók vagyunk, árnyak, „barátságos” látogatók. Elviselt, eltűrt „kellékek”. Nincs senki ott igazából, csak a nőstény, a kölyök meg az elemi erő.

Nincs más póz, csak a négykézláb, az ágyon. Minden összegyűrődik, az „alom” alakul. Mindenhová jut valamennyi „lé”, véres váladék, vagy magzatvíz, vagy valami.

Nagyon gyorsan kezd tágulni. Már látom a fejecskét! Ki-be járkál, alighanem a köldökzsinór… És már ki is bukkan a feje. Gyönyörű, kerek, életerős színű, természetes. És itt egy pillanatra elakad. Csak egy pillanat. Kezd a színe kicsit lilulni… Ági mondja, most ki köll nyomni, mert nem kap oxigént… nem lehet soká várni… És jön a következő kontrakció… és jön a gyerek!

Ágiék megegyeztek, az írja le a születéstörténetet, aki „elkapja” a gyereket… Eszembe jut, hogy „sok bába közt elvész a gyerek…” csak egy pillanatra.

És már kint is van! Gerébnél. Köldökzsinór le. És ott van! Csendes, szép, hajas. Nyugodt.

Zsuzsán még mindig zokni van meg melltartó! Próbál úgy fordulni, hogy magához vehesse a gyereket, de csak óvatosan szabad… nagyon rövid a köldökzsinór! „Levehetem a melltartódat?” – és kikapcsolom, hogy a gyerek odakerülhessen.

Ott fekszenek, Zsuzsa háton, a hasán és a mellei között a pici. És csönd, nyugalom, figyelem. Zsuzsa hol egy picit sír, hol mosolyog. „Látod szemüveg nélkül?” – „Közelre jól látok…”

Még nincs két óra sem! És itt van a gyerek!

A lepedő alatti Ikea-ágytakaró is „olyan” lett. És fájdalmas, szúró, belém hasító mondat: „Mosd ki, vagy ha nem sikerül, vegyél másikat – rád bízom!” Egyedül van, nagyon egyedül!

Aztán az első szopás, nehézkesen, mert rövid a zsinór.

És „szemezek” vagy húsz percet Lilivel! Mesél nekem! Elmesélte az egész születést! Nézett rám, a kezeivel gesztikulált és hangokat adott ki. Mesélt! Semmi sírás, semmi más: bölcs, öreg újszülött. Elmerülök, eltűnök a „beszélgetésben”.

A placenta több mint egy óra után születik meg. Megszületik? Kirobban! Elemi erővel!

Kettőben van a csikló mellett a tudomisén micsoda. Maradjon így, vagy öltsük össze? Csak esztétikai különbség van… Másnap reggel dőlt el, hogy maradjon…

Nem maradhat egyedül, mi lenne, ha én ott aludnék? Nincs „kedvem”… Túl „közel” van!

Reggel viszek reggelit meg egy szál sárga rózsát Lilinek meg Zsuzsának. A kedvenc virágom. Vajon ő(k) szeretik? Semmit sem tudok, nem ismerem őket… Csak a magam ízlésére támaszkodhatok.

Elemi erő, magány, félelem, szemérem.

Előző nap voltam egy másik szülésnél. A harmadik gyerek, család, férj, mama kalácsot süt, a két nagyfiú játszik, ott van. Mennyire más sorsok, mennyire más életek… Csodák egymás után! Családok, nők, gyerekek, magányok.

Mindez én vagyok… És mindez nem én vagyok!

K. T. (man-doula)

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.