igaz történetek szülésről, születésről

1143. nap: Lábujjhegyen (Emma születése)

1143. nap: Lábujjhegyen (Emma születése)

Ahhoz, hogy érthető legyen, mit jelentett nekem ez a szülés, röviden visszanyúlnék kicsit a múltba. Épp javában felizzott az otthonszülés körüli társadalmi vita a Geréb-ügy kapcsán, amikor eldöntöttük, gyereket szeretnénk. Én bizony rettenetesen felelőtlennek tartottam azokat, akik otthon szülnek, a szülésről semmit nem tudtam, csak azt, hogy nagyon fáj, és én nem bírom a fájdalmat, így csakis császárt szeretnék.

Egy nagyon kedves kolléganőm – remélem, nevezhetem már barátnőmnek azóta – azonban pont az ellenkező álláspontot képviselte, mind Ágnes pere, mind az otthonszülés témában. Mivel a véleménye fontos volt (amúgy szinte mindenben egyezik az enyémmel), igyekeztem nyitottan közeledni a témához, és elolvasni, amit csak lehet. A részrehajló büntetőeljárás, régi dogmákon alapuló patriarchális hozzáállás hamar egyértelművé vált, nem kellett sok, hogy meggyőzzenek az érvek. Mivel emberi jogokkal foglalkozom, nem volt nehéz azonosulnom a nők alapvető jogait érintő problémával és Geréb Ágnes szimbolikussá vált ügyében küzdőkkel sem. A természetes és otthonszülés témában nem fordult meg ilyen hamar a véleményem, de itt is igyekeztem nyitott maradni és elolvasni szülésélményeket, véleményeket.

gereb-agnes-mehlepeny

Sosem felejtem el azt a képet, amin Geréb Ágnes egy méhlepényt mutat egy kislánynak egy otthonszülés végén. Ez még akkor sok (sokk) volt nekem, de a történetem végén visszatérek majd erre a motívumra.

Másfél év után derült ki, hogy természetes úton nem tudok teherbe esni. Két héttel később költöztem ki Svédországba a férjemmel. A lombikra egy évet kellett várnunk, de szerencsére elsőre sikerült. Még kezelés alatt kezdtem el olvasni a szüléstörténeteket, és az oldal teljesen magával ragadott. Végigolvastam szinte az összeset (egy idő után a kórháziakat nem, annyira felzaklattak), és szép lassan megértettem, miről is szól egy szülés. Vagy miről is kellene. Olyan volt, mintha hirtelen kilöktek volna a fénybe. Ámulattal és borzongással olvastam a felemelő szülésélményekről, a gyöngéd segítőkről, illóolajokról és pozicíókról. Minden szót megjegyeztem, elraktároztam, beszívtam.

Néhány hónap alatt (közben már terhesen) teljesen a háborítatlan és természetes szülés „megszállottja” lettem (én félgőzzel semmit sem csinálok), temérdek honlapot, tanulmányt olvastam végig, beszereztem egy tucat könyvet, illóolajokat, és részletes szülési tervet írtam a mesék alapján. Felsoroltam, mit nem szeretnék, és hogy képzelem el a kisbabám gyengéd születését. Olyan volt ez a pár hónap, mint egy újjászületés, egy 180 fokos fordulat saját korábbi meggyőződéseimhez képest (bár más is képes lenne így belátni az előítéleteken és hiányos információkon alapuló ellenszenvét). Elhatároztam, hogy elvégzek egy dúlaképzést, és a jövőben intenzíven fogok foglalkozni a „szülés mint emberi jog” témakörével. Nem akartam, hogy ez az önképzés és információszerzés véget érjen a szüléssel. Ha fiatalabb lennék, szülésznőképzést is elvégeznék.

Sajnos, a 26. héten egy ki nem kezelt fertőzésből súlyos belső gyulladásom lett, ami majdnem koraszüléshez vezetett. Persze, mindez Magyarországon történt, amikor egy hétre hazamentem látogatóba. Sikerült visszafordítani a dolgot, leállítani a kontrakciókat, de az otthoni kórházi élmény egészen sokkoló volt. Úgy szedték ki császárral a gyerekeket mellettem, mint halat a konzervdobozból. Karácsony előtt pár nappal voltunk, nyilvánvalóan azért, hogy nyugtuk legyen az ünnepek alatt. Alig vártam, hogy visszajöhessek.

Itt a terhesgondozás merőben más, mint otthon. Nagyon kevés vizsgálat van, orvos csak probléma esetén lát, amúgy csak szülésznővel találkozik az ember. Ez nekem néha kevés volt, de összességében örültem, hogy férfi orvosokkal nem kell havonta találkozni, és a rendszer abszolút a természetességet célozza meg mind a várandósság, mind a szülés tekintetében. Bár az otthonszülés itt nem nagyon divat (nem tiltják, de kevés az engedéllyel rendelkező bába és a tb. nem támogatja anyagilag), de elvileg a kórházban is minden adott egy háborítatlan szüléshez. A szülésznőm szerint 15% a császár és a gátmetszés aránya, és minden kívánságot tiszteletben tartanak, sőt kifejezetten kérik a szülési tervet. A szülésnél csak szülésznő van jelen, orvos csak komplikáció esetén. Találtam egy csodálatos dúlát is, aki nagyon alapos felkészítést tartott és rengeteg önbizalmat adott nekünk. Minden találkozás után úgy éreztük a férjemmel, ezt meg tudjuk csinálni, jók leszünk, holnap már szülnék is.

A koraszülés veszélye ellenére a kiírt dátumig még egy tisztességes jósló fájásom sem volt, másnap viszont korán reggel elfolyt a magzatvíz. Négy óra alvás volt mögöttem (már érezhettem, hogy jönni fog), mégis tele voltam energiával. Gyenge fájásokkal telt el a nap, a dúlámmal megnéztük a Babák című filmet már sokadszor, elmentünk CTG-re, de sehol semmi. Nem figyeltem magamra, csak másokra, hogy miért várakoznak miattam hiába, nem aludtam, mindez, mint később kiderült, nagy hiba volt. Délután lefeküdtem pihenni, és egyből belém csaptak a fájások.

Este kilenckor már a kórházban voltunk öt perc körüli fájásokkal, amiket már nehezen viseltem, de még mosolyogtam és viccelődtem. Csak kétujjnyira voltam nyitva, de nem küldtek haza. Az éjszakát hármasban töltöttük egy sötét szobában apró elektromos mécsesek fényénél. Minden csendes volt és nyugodt, úsztam a fájásokkal és nagyszerűen lélegeztem, egyszer sem estem ki a ritmusból, mintha mindig is ezt tanultam volna. Minden egyes fájásnál átölelt a férjem, biztattak, dicsértek, kérték, hogy ne álljak lábujjhegyre, mert nem menekülhetek el úgysem. Végül székben ülve tudtam lefelé menni leginkább, belesüllyedni minden egyes hullámba, érezni, hogy húz lefelé az erő. Nem zavartak, csak néha egy CTG-vel és néha nézték a tágulást.

Sajnos, nem nagyon haladt, négy centinél megállt. Akkor már nagyon ki voltam merülve, a gyengéd fájdalomcsillapítás nem használt (a nevetőgáztól hánytam, az elektromos vibrálótapaszokat nem is éreztem). A férjem könyörgött, hogy álljak fel és sétáljak, hátha az segít. Összeszedtem minden erőmet és két órát fent voltam. Sajnos, egy szemernyit sem tágultam, pedig mindent megtettem.

Akkor eltört bennem valami. Reggel volt már, 14 órája vajúdtam és alig bírtam felkelni. Közöltem, hogy aludnom kell, hogy erőre kapjak, nem érdekel, mit írtam a tervben, adjanak valami gyógyszert. Nagyon kiborultam, mert tudtam, hogy pont ez az, amit nem akarok, de hát nem haladtunk semmit. (Azóta is próbálom feldolgozni, kitalálni, miért.) Nem a fájások miatt aggódtam, hanem azért, mert tudtam, innen nincs visszaút. Közölték, nem lehet még EDA-t adni, mert nem elég erősek a fájások, de adhatnak valami mást, amiben morfinszármazék van (itt nagyon népszerű). Elutasítottam.

Reggel tízkor végül kérésemre beadták, amitől kicsit elkábultam, és ellazultak az izmok, tágultam picit. Utána jött az EDA délben karöltve az oxitocinnal, és végre pár óra pihenés, nyílt a méhszáj is. Azt gondoltam, ez kitart végig, a kitolástól nagyon féltem valamiért. De egyszer csak három körül nagyon erős fájások öntöttek el, hirtelen nem is tudtam kezelni, csak azt hajtogattam, hogy erről nem volt szó. Akkor most nyomni kellene, derül ki, de sajnos, olyan nagy ingerem erre nem volt, ezt kioltotta az EDA. Elsöprő erejű tolófájás, visszatarthatatlan inger, semmi ilyen nem volt. De én csak nyomtam, nyomtam minden fájásnál, mint egy katona, de éreztem, hogy ez nem lesz elég. Akkor már egyre több nővér és szülésznő kavargott körülöttem, több műszakváltás köszönt el azzal, hogy reméli, ha legközelebb jön, már megszültem.

A kitolás alatt már nem voltam magamnál, csak annyit tudtam kinyögni, hogy masszírozzák a gátat orbáncfűolajjal. A férjem már sírt, igaz, ezt akkor nem láttam. Huszonnégy óra telt el az első fájások óta és 35 órája folyt el a magzatvíz. Egyre többször vizsgáltak, CTG, feküdjön a hátára, nem fekszem, mert megőrülök, csak egy kicsit, na, jó, de ne nyúljon hozzám, kérem, ne kapja el a kezem stb. Ez ment minden alkalommal. Egyre terhesebb lett mindez, de egyre jobban féltem, mert éreztem, nem halad ez jól. Sajnos, a félelem, hogy ettől én nem tudok menekülni és végig kell csinálni, szintén megrémített, de folyamatosan toltam, lélegeztem, nem álltam meg. Fogalmam sincs, honnan volt ennyi erőm.

A kitolás már négy órája tartott, picit esett a magzati szívhang, és akkor jött a végső döntés, ide orvos kell. Na, csak azt ne, mondtam, de máris ott termett egy mogorva fickó, és közölte, hogy pattanjak csak a hátamra, és lábakat a kengyelbe, és azt csinálom, amit ő mond. Azt megelőzően úgy nyomtam, ahogy akartam, leginkább térdelve. Durva volt és érzéketlen, de valóban segíteni akart, mert látta, hogy nem tudok elég erősen nyomni. Hirtelen azt hittem, álmodom (és például Magyarországon vagyok) vagy a saját rémálmomban. Csak ezt nem akartam, egy férfi dirigálását és durvaságot. Folyamatosan veszekedtem vele angolul, közöltem, hogy legyen óvatosabb, és fogalma sincs, hogy fáj ez nekem. Mire ő, de tudja, és megérti, csak segíteni akar (de leginkább csak letudni egy problémás esetet a műszak végén). Mire én: „kötve hiszem”. A férjem utólag mesélte, hogy itt az egész szülésznő- és nővérsereg elégedetten elmosolyodott, hiába, nekem még félholtan is sikerül ilyesmi.

Végül a férjem is rákiabált, hogy legyen kedvesebb, és mondja el mindig, mit csinál. Nem tetszett neki, de kicsit visszafogta magát. Persze, ekkor már képtelen voltam nyomni, nem is éreztem, csak észvesztő fájdalmat. Már nem emlékszem, milyen volt, de éreztem, hogy ez hatalmasabb nálam, ezt én nem bírom ki. Megvizsgált, gyerek rendben, otthagyott azzal, hogy ha nem megy, jön a vákuum. Próbált kézzel segíteni, na, akkor üvöltöttem egy akkorát, hogy szerintem még a negyediken is hallották. Akkor már jött a vákuum, tiltakozni sem volt erőm. Állítólag már nem volt messze a baba, így sokat nem kellett szívni, de így is rettenetes volt.

Azt még üvöltöttem, hogy gátmetszést nem engedek (ez volt a legnagyobb rémálmom), és erre csak annyit mondott, hogy rendben, de akkor félúton megállítja a fejét, és csak a következő nyomással jön ki a baba, hogy védjük a gátat. Azt a fájdalmat leírni nem lehet, úgy üvöltöttem, mint még soha. Mondják, hogy a szülésnél összeér élet és halál, ott, a másodperc egy töredékéig ezt meg is éreztem. És nem jött a következő fájás, a feje félig kint, szétszakadok.

Aztán valami apró mocorgás mégis, és mondtam, hogy jó, akkor jön. Egyszerre kiabálta mindenki, hogy „come on girl, push!” Nyomtam, de szerintem inkább ő húzta, és kibuggyant a kislányom. Este negyed kilenc volt. Máris a hasamon volt, betakarva a piros takaróval (erre is külön ügyeltem, hogy ne fehér legyen, így írta Ingeborg Stadelmann, a dúlám figyelmessége volt, hogy azonnal rátette). Meleg volt és nedves, hatalmas fekete ödéma volt a fején, és tágra nyílt szemekkel nézett.

Amint az arcába néztem és beszívtam az illatát, megállt az idő. Ez az illat volt az első, ami eljutott az agyamig, és utána napokig szédült voltam tőle. Kicsit sírt csak, és máris cicin volt. Még gyorsan megnéztük, valóban kislány-e. A dúlám mesélte később, hogy a szülésznőm sírva ment ki a szobából, a többiek pedig mind kicsit hátrébb álltak, leoltották a villanyt, hogy a gyöngéd születésre vonatkozó tervem hátralevő része még megvalósulhasson.

Nem tudom, meddig feküdt a mellkasomon, sajnos, ekkor elkezdtem vérezni, és közölték, muszáj elvágni a köldökzsinórt, mert veszélyben vagyok. Ezt nem akartam engedni, de persze nem volt mese. A dúlám még gondoskodott róla, hogy előtte kimasszírozzák belőle a vért, és utána a férjem csupasz mellkasára tették Emmát, amíg engem helyrehoztak (méhlepény ki, vérzés elállít).

Közben csak néztem, ahogy tekergőzik a papája kezében, és csak néz csodálkozva a hatalmas sötétkék szemeivel. Éber volt és élénk, de nem sírt. A méhlepényt megcsodáltam, szépen látszott rajta az élet fája, le is fotóztuk. A véres méhlepény képét nézegetve itthon eszembe jutott, hogy pár éve még visszataszítónak találtam mindezt, ahogy írtam is korábban. Most pedig még kapszulát is csináltattam volna belőle, csak elfelejtettük a kapkodásban.

A legnagyobb félelmem a gátvarrás (három öltés kellett csak) sem volt olyan szörnyű, duplán érzéstelenítettek, semmit sem éreztem (érdekes, így is lehet), de végig alkudoztam, hogy most már elég lesz, mikor van már kész. A nővér végig szorította a kezemet és nyugtatott (érdekes, a seb később sem fájt soha). Mindent végtelen türelemmel elviseltek, pedig nem voltam egyszerű eset, főleg, hogy a szülési tervem minden egyes pontja meghiúsult, sorban dőlt be minden, és ettől egyre hisztisebb lettem.

Az orvost kivéve mindenki csodálatosan segített és támogatott, másnap minden műszak bejött megnézni, hogy vagyok. A traumatikus szülés miatt felajánlották, hogy menjek el a kórház mentálhigiénés tanácsadójához, és tegyek panaszt az orvos ellen, akinek a viselkedése nemcsak a jelenlévőket döbbentette meg, hanem mindenkit, akinek elmeséltem (itt ilyesmi nem „divat”). A panaszt megtettem, várom a választ.

A szülés után másfél órával már a szobában mászkáltam, zuhanyoztam, megkaptuk a tradicionális svéd szülőköszöntő reggelit (este tízkor), és magunkra hagytak. A kislányom lemérték, de ezen kívül semmit nem csináltak (természetesen, meg sem fürdették, mi sem tettük meg még napokig). Egy babzsákon ölelgettem őt egész éjjel (alvás helyett), amíg a férjem a szülőágyon aludt, reggel pedig kaptam isteni palacsintát. Én már mentem is volna haza, de a vákuum miatt kérték, hogy maradjak még kicsit, így a szülés után másfél nappal voltunk csak otthon.

Végtelenül hálás vagyok, hogy megúsztam a császárt, a szülésindítást, a gátmetszést, a babámat fél méternél messzebbre nem vitték tőlem egyszer sem, nem fürdették, nem kínozták vizsgálatokkal, és a papája végig ott lehetett, részese lehetett minden pillanatnak. A csodálatos dúlám kitartását, hogy a férjemmel együtt 24 óráig szinte evés és alvás nélkül támogattak, mellettem voltak, leírni sem lehet.

Amit viszont nem tudok feldolgozni, hogy minden szülésre vonatkozó tervem dugába dőlt, és bedarált a kórházi gépezet, még ha nem is erőszakkal, maximum jóindulatú ajánlásokkal. Nagy hiba volt csak arra koncentrálni, mit nem akarok, és arra nem is gondolni, mi van, ha én kérem majd önként a beavatkozást. Sosem tudom már meg, a végén vákuum nélkül is sikerült volna-e megszülni. Sosem tudom, jól döntöttem-e, hogy beleegyeztem a gyógyszerekbe (nagy valószínűséggel így úsztam meg a császárt). Még nem tudom, hogy tudok ezzel magamban elszámolni, hogy tudok így kiállni egy ügy mellett, ha magam sem éltem át teljesen. Hogy mondhatom azt majd másnak, hogy kerülje az EDA-t, ha magam is azt kaptam stb.

Ha lesz még egyszer szülésem, akkor biztos sokat fogok tanulni ebből a történetből (kórházba valószínűleg nem megyek), és máshogy készülök fel, de a tanulságot másnak is átadom: mindenre fel kell készülni. Lehet, nem azt kellett volna hangsúlyozni, mit nem szeretnék, hanem azt, milyen ideális szülést képzelek el. A traumatikus érkezés ellenére lányomnak csodájára járnak, olyan nyugodt, kiegyensúlyozott, békés baba. Sírni alig hallottuk még, végtelen türelemmel és érdeklődéssel szemléli a világot.

K. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.