Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 814. nap: Éljen a természetes szülés! ‒ Anyukám lakásában (Berci születése)

814. nap: Éljen a természetes szülés! ‒ Anyukám lakásában (Berci születése)

Megjelent: 2012. dec. 27.

Csabi 11 hónapos volt, amikor úgy döntöttünk, hogy készen állunk egy újabb babára. A második hónapban beköltözött valaki. Tekintve, hogy az előző dokival sem voltam teljesen elégedett a magzatburkos „trükkje” miatt (hogy bízzon meg az ember ezután benne), úgy döntöttem, hogy ismét váltok. A kórházat megtartottam, és kerestem egy doktornőt, akinek elég jó híre volt.

A 12. hetes ultrahangon kiderült, hogy a baba teljesen jól van, de a méhlepény a méhszájon fekszik, ráírták a leletemre, hogy vigyázni kell, óvatosan emelgessek. A dokinénihez még nem jutottam el az eredménnyel (talán ha ő figyelmeztet, akkor sokkal óvatosabb vagyok), amikor az ultrahang után pár nappal felemeltem Csabit, és felmentem vele az új házunk lépcsőjén (akkor végezték a felújítást, még nem költöztünk be). Elkezdtem görcsölni. Éppen anyósomékhoz tartottunk vidékre (a ház Budapest és anyósomék városa között fekszik), és mivel azt gondoltuk, hogy biztosan csak a gyomrom, tovább mentünk. Az autóban már tudtam, hogy valami nincsen rendben. Amikor kiszálltunk, éreztem, hogy valami folyadék folyik végig rajtam. Már sírva mentem be az étterembe, Zoli feszülten vezette be a két gyereket, én rögtön rohantam a mosdóba, és láttam, hogy vérzek. Mentem ki, és kiabáltam Zolinak, hogy jöjjön, menjünk a kórházba, anyósom és a többiek pánikban nézték, hogy mi van, én meg mondtam anyósomnak, hogy most veszítjük el a babát (akkor akartuk délután elmondani, hogy érkezik, még nem tudták).

Volt egy kórház közelebb, mint a pesti, Zoli odaszáguldott. Ott megvizsgált egy orvos, én végig sírtam. Belső vizsgálatot is végzett, és olyan durván nyomogatta a hasamat, hogy még jobban véreztem (azóta is teljesen értetlenül állok ez előtt, egyszerűen nem foghatom fel, hogy egy vérző kismamának miért nyomkodják a hasát, ráadásul kívül-belül egyszerre…). Aztán ultrahangon megnézte a babát. Vert a szíve, és még nem indult el kifelé. Én teljesen kiakadtam, hogy még él a baba, és így fogom megszülni (ha már meghalt volna, és úgy születik meg, azt könnyebb lett volna elfogadni, de hogy megszülöm, és attól hal meg, és én leszek az oka, mivel felemeltem a testvérét, hát…), nagyon kiborultam. Erre rám szólt az orvos (idős férfi), hogy hagyjam abba a hisztizést, hogy ne ijesszem meg a férjem, mert hogy érzi majd így magát?” Basszus, a férjem?! És ÉN?! ÉN hogy érzem magam?!?! Az le van tojva?!?!?!

Felvettek a kórházba, kaptam gyógyszereket, és feküdnöm kellett. A főorvos bevallotta a második napon, hogy látván az első nap a vér mennyiségét, azt hitte, hogy ki kell majd kaparni, nem volt jó ezt a kifejezést hallani. De szerencsére a vérzés egyre csökkent, az ultrahangon látszott egy nagy vérömleny (2,5×12 centis) a méhszáj mellett, a lepény továbbra is a méhszájon, a baba jól volt. Egy hét múlva elengedtek azzal, hogy tovább kell szednem a gyógyszereket és feküdnöm kell.

Az elmenetel előtt belső vizsgálatot akartak végezni, ezt én megtagadtam. (Életemben először csináltam ilyet, nagyon rosszul éreztem magam közben, miért rettegünk mi ennyire az orvosoktól?). A nagyvizit összes orvosa (vagy nyolc-kilenc férfi) mind ott állt a vizsgálóban, én meg a torkomban dobogó szívvel, remegő hangon tiltakozva nem engedtem, hogy megvizsgáljanak. (Eleve minek ennyi ember egy vizsgálathoz?) Nem értették, néztek rám, hogy kinek képzelem én magam, de szerencsére a főorvos normális ember volt, így hamar elfogadták mégis, bár nyilvánvalóan teljesen felelőtlennek és hisztisnek tartottak.

A hazafelé úton feküdtem az autóban, és mégis, mire hazaértünk, már megint vérezni kezdtem egy kicsit. Hozzátartozik a történethez, hogy nem kaptam gyógyszert, ezért fel kellett hívnom a dokimat, hogy írjon receptet gyorsan, és Zoli elfutott még érte. Mint kiderült a volt kórházi szobatársaimtól, a nővér késő délután hozta a kórházban a szobába be a gyógyszereket, amiket nekem készítettek össze otthonra, én akkor már órák óta nem voltam ott…

Még egy szörnyű oldala volt ennek a kórházba menésnek: Csabi. Tizennégy hónapos volt, anyatejen kívül semmit nem volt hajlandó addig enni, és sosem töltött semmi időt távol tőlem. És akkor hirtelen eltűntem. Naponta egyszer bejött Zolival és Gabival (a kórterembe nem engedték be őket, a folyosóra kellett kimennem hozzájuk, így vérezgetve…). Ekkor megszoptattam, szintén a folyosón (a vérzés ellenére muszáj volt szoptatnom, mert amúgy is le kellett volna fejni a mellemet, hogy ne gyulladjon be, tele volt tejjel, én meg nem nagyon tudok fejni, és ez így tökéletes volt). Amikor meglátott, mindig ez volt az első szava, hogy „cici, cici”. Nem sírt, amikor elmentek, de a hazaérkezésem után (anyukámnál laktunk ekkor, amíg a felújítás tartott) nem indulhattam el a másik irányba, mert rögtön sírva fakadt, és utánam rohant. Szóval nem indult jól ez az egész.

Még kilenc hétig feküdtem, amikor mozdultam egy-egy nagyobbat, akkor újra pecsételés, nagyon nehéz volt lelkileg. A két nagyra felváltva vigyázott a család összes tagja, örök hála nekik ezért. Közben költöztünk is, és itt folytattam a fekvést. A vérömleny lassan csökkent, és 23. hetes voltam, amikor egy nagyobb darab kicsusszant ‒ Gabi (akkor 3,5 éves) velem volt a vécén, amikor történt, és mondta, hogy gyorsan húzzam le, mert nagyon ijesztő ‒, ami után az ultrahang azt mutatta, hogy nem maradt belőle semmi. A méhlepény még közel volt a méhszájhoz, de egyre feljebb ment. Végre normálisan folytatódott a babavárás.

Ilyen előzmények után mentünk el Zolival Ágiékhoz információs estre, majd az információs hétre. Egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy biztosan otthon fogok szülni (főleg, hogy a méhlepény még nem volt igazán jó helyen), de abban sem voltam biztos, hogy kórházba mennék, így úgy döntöttem, hogy muszáj elmenni az információs hétre, hogy nehogy ez legyen a kizáró ok, ha mégis otthon maradnék. A hét második napján Zoli azt mondta, hogy ő már 100%-osan biztos benne, hogy otthon kell szülnünk (haha, könnyen beszél), de én azt mondtam, hogy majd meglátjuk, amikor odakerülünk. A negyedik napon elment a nyákdugó (33-34 hetes voltam), Ági mondta, hogy akkor mostantól pihenés, ne is menjünk az ötödik napra.

A 37. hetes ultrahangon kiderült, hogy a méhlepény teljesen jó helyen van, Ági meg mondta a kontrollon, hogy be van illeszkedve a fej. Én mondtam neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy otthon szeretnék szülni, ő meg mondta, hogy majd meglátjuk, ráérek akkor eldönteni, amikor már ott tartunk, sőt, szülés közben is nyugodtan mondhatom, hogy inkább kórházba mennék. Ez nagyon megnyugtató volt.

A terv az volt, hogy ha otthon szülünk, akkor anyunál leszünk, aki Pesten lakott, körülbelül 10 percre egy kórháztól, ami nekem akkor fontos volt, úgy éreztem, hogy úgy biztonságosabb.

A 38. hetet is betöltöttem, vígan éltem az életem most már. A szülés napján teljesen biztos voltam benne, hogy nem szülünk aznap, alig volt jósló fájásom az addigi napokhoz képest. Késő este fél 11-kor egyszer csak elment a magzatvíz (tiszta volt, testhőmérsékletem normális). Nem szerettem volna, ha így indul a szülés, de hát ember tervez, ugye… Kissé remegtem az izgatottságtól, hogy igen, most már biztos, hogy lesz valami, ha nem is rögtön, de már elindult. Egy kicsit gondolkodtam, hogy mi legyen, a kórházi dokit hívjam fel vagy Ágit, de mivel tudtam, hogy a doki rögtön beküldene a kórházba, ott megvizsgálnának, és akkor már csak x órám lenne arra, hogy megszüljem a babát, így ezt az ötletet rögtön elvetettem, és Ágit hívtam. Ági mondta, hogy menjünk fel Pestre inkább, mert szerinte ez gyors szülés lesz, amikor majd beindul. Felhívtam anyut, és végül a húgom jött ide (először még haza kellett mennie, majd el anyuékhoz az autóért, utána indult hozzánk).

Háromnegyed 12-kor jött az első összehúzódás, hú, nagyon fájt. Zolit aludni küldtem, hogy pihenjen, amíg el kell indulni, de a kábé 15 perc múlva érkező második összehúzódás olyan erős volt, hogy szóltam neki, inkább keljen fel, mert amint megérkezik a húgom, rögtön indulunk. Öt perc múlva már itt is volt a következő fájás. Telefonáltam Áginak, hogy ugyan még csak három összehúzódásom volt, de annyira intenzív a dolog (telefonálás közben remegtem is), hogy inkább jöjjenek anyuékhoz, mi is megyünk, kábé 45 perc múlva érünk oda. És ő nem kérdezett semmit, csak mondta, hogy „Jó, jövünk.” Ez egyben nagyon megnyugtató is volt, egyben ijesztő is, mert megerősített abban a hitemben, hogy ez gyors lesz.

Négy-öt percenként megálltam, és most már hangokat kiadva vészeltem át az összehúzódásokat. Nagyon fájt, és nagyon rossz volt, hogy nem volt semmi bevezetés, csak rögtön ezek a borzasztóan intenzív fájások. Szerencsére a húgom megérkezett hamar, Zoli már majdnem kész volt, én is felöltöztem. Indultunk ki a kocsihoz, még egy fájás jött, a húgomba kapaszkodtam, és elég hangosan üvöltöttem (csak azt, hogy áááááááá, levegő és megint áááááá stb.), aki megjegyezte, hogy ez nem túlságosan ösztönöz a gyermekvállalásra…

Az út nagyon nehéz volt, rázkódott az autó a hepehupákon, ami még jobban felerősítette a fájdalmakat. Két-három percenként üvöltöttem és káromkodtam felváltva, nagyon intenzív volt. (Még jó, hogy a gyerekek nem jöttek velünk.) Útközben már néha úgy éreztem, hogy kakilni kell, Zoli meg is ijedt egy kicsit, és mérges is lett, mert már nagyon közel voltunk, nem igazán akart volna az autóban szülést kísérni, így száguldottunk, és még piroson is mentünk át, hogy mihamarabb odaérjünk.

Végre megérkeztünk, lehívtuk az öcsémet, hogy segítsen a csomagokkal, aztán rájöttünk, hogy inkább engem segítsen fel Zolival együtt, mert az életben nem jutok fel. Ráadásul az a kakilási inger nagyon zavaró volt, mondtam is, hogy mindjárt megszülök, mire Zoli rávágta, hogy nadrágon keresztül biztosan nem. Ezen tudtam azért röhögni egy kicsit.

Nagy nehezen feljutottunk. Én elindultam volna felfelé, hogy majd felmegyek az emeletre (ott volt előkészítve a szoba a szüléshez, és van fürdőszoba is), de csak a második lépcsőfokig jutottam (négykézláb mentem), máris jött egy fájás, és nagyon kellett kakilni. Éreztem én, hogy ez még nem a baba, és szóltam, hogy hozzanak valamit, mert én itt fogok kakilni. Anyu segítségével ezt elintéztük, utána pisiltem is egyet. Éljen a természetes szülés!

Na, ezután már éreztem, hogy a baba is jönni akar, ezért kiabáltam, hogy hívják már fel Ágit (a másikat, mert ő jött, ugyanis ő lakott közel anyuékhoz), hogy hol van, mert jön a baba. Zoli telefonált, én meg nyomtam, mert nem bírtam már visszatartani. Ági már közel volt, anyu lement gyorsan elé. Én Zolinak kiabáltam, hogy mossa meg a kezét, közben meg nyomtam és üvöltöttem.

Végre megérkezett Ági, amitől kissé megkönnyebbültem, ő gyorsan elkezdett rendezkedni, megmosta a kezét, mögém guggolt, én mondtam, hogy jön a baba, ő meg mondta, hogy bizony, látja a haját. Ekkor már apait-anyait beleadtam. Úgy fájtak az összehúzódások, hogy azt hittem, elájulok tőlük (ettől kicsit meg is ijedtem, mert hogy ha elájulok, akkor vajon mi lesz a babával, hogyan szedik ki belőlem), próbáltam ringatni a csípőmet, hátha jobb, de a legjobb az volt, amikor nyomtam, így ezt tettem teljes erőből. Éreztem, hogy jön le a fej, nagyon feszített, majd belepistultam, a fejemet nyomtam a lépcsőhöz (utána napokig fájt a homlokom és a fejem búbja, és le is hámlott), és szorítottam a kezemmel is a lépcsőt, ahogy csak tudtam, közben meg teljes erőből nyomtam. Néha nagy kedvem támadt káromkodni, de nem tettem, mert azt akartam, hogy kijöjjön a gyerek, és nagyon erre koncentráltam, már alig vártam, hogy vége legyen, nem bírtam elviselni a feszítést, a fájdalmakat. Végre kijött a feje (talán két tolófájás alatt sikerült kinyomni, közben mintha mondtam volna, hogy valaki szedje ki belőlem). Ági mondta, hogy fogjam meg a fejét, ha akarom, az szokott segíteni. A második gyereknél anno meg is fogtam, de itt és most nem volt erőm, teljes erőből szorítottam a lépcsőt, és megszólalni sem tudtam, fájásszünetben lélegeztem, utána meg teljes erőből folytattam, és a következő összehúzódásra ki is bújt a baba (fél kettő körül járt az idő).

Én csak pihegtem, semmi erőm nem volt megfordulni. Ági kerített egy plédet, segített a hátamra fordulni, és a hasamra rakta a babát, és gyorsan be is takarta (ekkor már sírt, mert fázott). Olyan jó volt feküdni, a babát fogtam, de még nem igazán fogtam fel, hogy ott van, főleg az volt bennem, hogy vége, végre vége ennek az iszonyú fájdalomnak. Azt azért észrevettem, hogy jó nagy haja van, szép fekete, és hogy sok a magzatmáz.

Az öcsém persze rögtön azt kérdezte, hogy fiú-e vagy lány, de hát azt bizony senki sem látta akkor még. Mondtam is neki, hogy hagyjon már, majd mindjárt megnézzük. Két perc múlva újra megkérdezte, és megint leintettem, csak pihegtem tovább. Amikor harmadszor kérdezte, akkor úgy döntöttem, hogy oké, akkor most kitapintom, odanyúltam, és hát bizony kiderült, hogy kisfiú született, Berci. Eközben vártuk a méhlepényt, ami nagyon gyorsan meg is lett. Minden rendben volt vele.

Ági rábeszélt, hogy vonuljunk be a nappaliba, hogy kényelmesebben fekhessek, és majd megnézhesse a gátat. Berci Zoli vagy Anyu kezében (nem emlékszem), én meg négykézlábra fordultam, ami roppant rosszul esett, lévén az összes belső szervem ki akart esni, muszáj volt fognom a hasamat. De így meg nem tudtam haladni… Ezért megkértem Ágit, hogy tartsa a hasamat, én meg szépen négykézláb odamásztam a nappaliban az ágyhoz (amit gyorsan előkészítettek), és ráfeküdtem. És ez teljesen természetesnek hatott akkor és ott (mármint hogy Ági fölém görnyedve a hasamat tartja, miközben én mászom).

A hátamra feküdtem, és elkezdtem remegni, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Erre kaptam homeobogyót, Berci cicire került, majd sor került a gátamra is, amibe kaptam négy öltést (Ági gondolkodott, hogy varrjon-e egyáltalán, aztán végül varrt). Mily üdítő a kórházi félórás varrogatások után, ennyit tesz a gátmetszés hiánya, és a magam által választott testhelyzet…

A bürokratikus dolgok megtárgyalása után lezuhanyoztam, Ágiék elmentek, mi meg aludtunk egy rövidet. A gyerekeket reggel hozta a húgom, megilletődötten nézték Bercust.

Az utófájások szörnyűek voltak, mintha megint szülnék, ráadásul nyolc-tíz percig tartott egy. Végig volt a szoptatások alatt négy napon keresztül, ezt nagyon igazságtalannak érzem a természettől, hogy végre megvan a baba, és nem örvendezhetek, hanem szenvedek tovább. Ráadásul a szülés utáni naptól kezdve négy napig alig tudtam felállni, mintha egy úthenger ment volna át a medencémen, és aztán kerékbe is törtek volna, majd mozsárban még négyszer legalább. Ági mondta a telefonba, hogy a természet okos, így az is ágyban marad, aki nem akarna.

Az ötödik naptól már minden rendben volt. Tizenkét naposan voltam először egyedül a hárommal, és nagyon jól sikerült az a nap (főleg, hogy előző nap sikerült végre elintézni az anyakönyvi kivonatot, és emiatt a fellegekben jártam a megkönnyebbüléstől – nagyon kekeckedett velünk a hivatal), három adagot mostam, és még sütit is sütöttem.

A szüléssel kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak: közvetlenül utána úgy éreztem, hogy túl intenzív volt az egész, iszonyatosan elfáradtam, nem csak testileg, de lelkileg is attól, hogy nem volt semmilyen bevezetés, semmi fokozatosan erősödő fájdalom, hanem rögtön a „majdmeghalokannyirafáj” összehúzódások, nem az az érzés volt bennem a vajúdás közben, hogy mindjárt lesz egy kisbabám, hanem az, hogy áááááá, valaki mentsen meg, nem akarom ezt a fájdalmat.

Ugyanakkor az nagyon jó volt, hogy nem mentünk kórházba. Nem eufóriát éreztem, hogy milyen jó, hogy otthon (jó, Anyuéknál) szültem, mert ez annyira fantasztikus volt, hanem úgy voltam vele, hogy milyen jó, hogy minden ment a maga tempójában.

Ági mondta később, hogy azért ez sem volt háborítatlan szülés, legközelebb maradjunk otthon, az jobb lesz. Ezt akkor nem értettem, mert nekem ez akkor háborítatlan volt, én annak éreztem, mert teljesen elég volt nekem az, hogy nem szól közbe senki, hogy éppen hová menjek, mit csináljak, és mit kéne éreznem, nem vizsgál meg boldog-boldogtalan a lehető legrosszabb időpontokban, nem tiltják meg, hogy úgy legyek, ahogy nekünk jó, nem ajánlgatnak agresszíven mindenféle szereket, amitől majd gyorsabb lesz a szülés, és nem vágnak megint. Egyszóval, nem kell úgy ugrálnom, ahogy ők fütyülnek (mert ők úgyis jobban tudják), hanem minden úgy megy, ahogy menni akar. Nem éreztem háborításnak, hogy menni kellett, hogy izgultunk, hogy odaérünk-e, és hogy a bába odaér-e, persze idegeskedtem miatta, ugyanakkor nagyon jó volt, hogy a szülés haladt a maga menetében (még ha roppant gyorsan is), nekem az volt a fontos, hogy a természet tehesse a dolgát, és senki se avatkozzon be. És ez így történt, és ezzel én boldog voltam akkor, és boldog vagyok a mai napig is.

Berci ötéves lett az idén.

B. Z.

Gabi > > >
Csabi > > >
Ági > > >