igaz történetek szülésről, születésről

636. nap: Első Telihold

Megjelent: 2012. júl. 2.

Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza arra a kilenc hónapra, amikor első babánkat vártuk. Nagyon sokat figyeltem rá, az apró rezdülésekre, amik odabent történtek velünk, kettőnkkel. Készülődtem, hogy Anyuka leszek, hogy szülök. Nem határoztam el semmit, hogy hogyan, miként. Lesz, ahogy lennie kell. Illatos babaruhákat vasaltam, rakosgattam, naplót írtam Róla, Neki.

A 37. héten…

…ahogy szokás, utolsó ultrahangra mentünk egy ismerős orvoshoz, aki azt mondta, hogy akkora a babánk feje, hogy nem tudom megszülni. Megijesztett, de nem nagyon. Bíztam magunkban. Azt is mondta, hogy a köldökzsinórba teljesen bele van gabalyodva… Csak figyelmeztetni akar. Majd Ágihoz is mentünk utolsó vizsgálatra, aki azt mondta, hogy minden rendben, szerinte a Baba kivárja a számolt május eleji időpontot, mert nincs még beékelődve a feje.

A 38. héten…

…szép áprilisi estén színházba mentünk. A ruhatáros összecsapta a kezét: „Na, és mikor szül?” „Most már bármikor” ‒ válaszoltam. Csak mondtam. Nem gondoltam végig, hogy ez komoly. Hogy másnap tényleg szülök, hogy ölelem a várva várt Babánkat, hogy Anyuka leszek.

Fél háromig sikerült aludni a színházi esténk után, amikor pisilés után visszafeküdve egy pukkanást hallottam ‒ ez nagyon mulattatott, nem gondoltam, hogy így hallatszik ‒, majd elöntött a meleg, édes illatú magzatvíz. Nemcsak engem, hanem az ágyunkat is, amikor Gábort ébresztgetve kértem, hogy hozzon gyorsan valamit, mert minden ázik. Hozott is törülközőket, majd kértem, hogy ő legalább aludja ki magát reggelig.

Én persze nem tudtam aludni, izgultam, figyeltem. Kimentem, bementem, sétáltam. Kontrakciók gyengén jelezték, hogy valami elkezdődött. Közben néztem a teliholdat, azt a gyönyörű sárga fényt, ahogy olyan szelíden bevilágít az ablakon. Sokat jelentett ez nekem akkor. Beszélgettem a Babával, kértem, hogy rúgjon egyet, ha jól van, ő rúgott. Ennél több nem is kellett. Vártam a reggelt jelző madárcsicsergést, annak a napnak a kezdetét, amikor talán megszülöm első gyermekemet.

Gyönyörű tavaszi napra virradtunk. Napsütés, illatos fák, tarka tulipános kert. Reggel hétkor hívtuk először Ágit, aki kérte, hogy kétóránként jelentkezzünk. Kakaót főztem, reggeliztünk. A kontrakciók egyre erősödtek, sűrűsödtek, de nem fájt. Jó volt érezni, hogy minden egyes összehúzódás előre visz. Kertben üldögéltünk, napoztattam a még nagy, gömbölyű hasamat. Majd lassacskán elindultunk befelé a házba, egyre beljebb. Először csak a konyhában a konyhapultnak támaszkodva értek a kontrakciók, s amikor pont nem jött, vidáman rakosgattam, tettem-vettem. Majd a fürdőben ért egy pár. És én is egyre jobban befelé fordultam.

Nem tudom már mikor, besötétített hálószobánkban találtam magam, ahogy az ágy szélén ülve vajúdok. Gábor mögöttem ült és tartott hátulról. Vállára dőlve három percekre el-elaludtam az egyes kontrakciók között. De három perc múlva újra ‒ mint egy nagy hullámvasút ‒ vitt, vitt magával és leterített a fájdalom. Órákig tarthatott. Közben újra hívtuk Ágit, 11-kor, beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, hogy még nem indulna, nyugodtan reggelizzek, mert szerinte, ha jobban benne lennék, nem tudnék így beszélgetni vele. Örültem, hogy még Gáborral lehetek, de reggelizni már nem szeretnék.

Háromnegyed 12-kor újra telefon Áginak. Máris indul. Harangszóra megérkezett. Addigra már félig levetkőzve, állva ringatóztam, mint egy kisebb elefánt. Ági megjött. Nem érdekelt. Átöltözött, vizet forralt. Bejött hozzám, és kérdezte, hogy jólesne-e borogatás, és óvatosan rám tette a forró vizes rongyot. „Nem kell!” – s eltoltam a kezét. Pedig még szülőszéket is hozott, amit kértem, milyen kedves! Ráültem.

És itt kezdődött a nehéz része az én szülésemnek. Most már tudom, hogy pont Ági érkezésekor váltott át kitolási szakká a szülés, de akkor ezt nem tudtam, és nem is érdekelt az elméleti része. Talán jobb is. Ha tudtam volna, talán megijedek, hogy miért nyúlik el ennyire. Most már ‒ hogy két másik szülést is átélhettem ‒ látom, hogy kétórás kitolási szakasz nem törvényszerű.

Másfél órán át a szülőszéken, majd Ági tanácsára kicsit pózt váltva az ágy szélén ülve vártuk a percenként feltörő hullámokat. Gábor hátulról tartott, suttogott, simogatott. Nem kellett a simogatás, a becézgetés, csak a pucér fájdalom, ami percenként sodort magával. Egyedül vagyok, nekem kell végigcsinálnom egyedül. Nincs most helye másnak, csak a fájdalomnak. És újra jött. Jaj, de vártam! Minden fájás után felnyögtem, hogy „Jaj de jó!”. És minél jobban fájt, annál jobb volt. Tárgyiasultak a személyek. Ági térdelt előttem, és minden egyes kontrakciókor hátát előzékenyen tartva görnyedt elém. Vékony, de erős hátára támaszkodtam. Kis teknősnek neveztem. Nevettem. Szülök!

Itt a feje, adjak erőt! Igyekszem. Újra itt a feje, érzem? Nem érzem. Vagyis inkább nem hiszem. Nem jön ki, rövid a köldökzsinór, ami mindig visszahúzza Őt. Ági kisegíti a következő kontrakciónál. Következő pillanatban már csak azt látom, hogy Ági kibogozza a kis emberemet a teljesen összegubancolódott köldökzsinórból, és ugyanazzal a mozdulattal az ölembe is teszi.

„Isten hozott!” – suttogjuk mindketten. Azt hittem, sírni fogok, amikor először meglátom majd, de olyan végtelenül természetes volt az egész! Csukott szemmel ültünk hárman, kéz kezet ölelt.

Két órakor született a kis mázas babánk, s rögtön meleg pisivel köszöntött. Nagy szemekkel, hihetetlen komolyan nézett rám, mint aki mindent pontosan tud már erről a világról. Szopizott. Egy órán át ültünk így, beszélgettünk, ölelgettük, s csak a méhlepény születésekor jöttünk rá, hogy nem tudjuk, fiú-e vagy lány. Egészséges kisfiúnk született.

A gátam szakadt, „Három öltés csak, de nyugodtan kiabálj, ha fáj!” ‒ mondta Ági. Fájt, kiabáltam. De ez már másmilyen fájdalom. Ez tényleg fáj. Ágit fagyival kínáltunk, majd összepakolt, megpuszilta a homlokomat és hazament.

Ez a nap maga volt a csoda. Életem egyik legszebb emléke, ami ezután következett. Három napon át a befüggönyözött, sötét szobában, hármasban voltunk. A kis pucér szuszogó Baba hol Apukája hasán, hol az én cicimen aludt. Botondot csak egy nap múlva öltöztettük föl, amikor már kakilt is. Napokig nem tudtam aludni az örömtől. Csak néztem a félhomályban gyönyörű kis családomat.

Legszívesebben világgá kiabáltam volna, hogy szülni a legjobb dolog a világon!

G. ZS.

Második Telihold > > >
Harmadik Telihold > > >
Belgiumi Telihold > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.