A legutóbb megjelent mesék
1611. nap: Izának… (Születésed története)
Ági javasolta, hogy ha akarom, térdeljek Apával szemben, aki az ágyon ülve helyezkedett el. Nagyon jó volt így, mert amikor jöttek a fájások, bele tudtam kapaszkodni Apa vállába. Ágiék közben végig masszírozták a derekamat. Arra emlékszem, hogy minden fájásnál éreztem, ahogyan csúszol lejjebb és lejjebb, majd az ismerős, iszonyatosan erős feszítő csípőfájdalom következett. Akkor, amikor úgy éreztem, már nem bírom tovább, kibújt a fejed, majd még egy, és a kis tested többi része is.
Tovább
1610. nap: „Na, még egy kicsit!” (Sebestyén születése)
Mindenféle természetes tágulást segítő módszert kipróbáltam: többször beültem a kádba, lecipeltem az összes párnát a nappaliba, és azokon igyekeztem a lehető legjobb függőleges pozíciót megtalálni, hogy segítsem a baba útját lefelé. Kilincsbe kapaszkodtam, vagy Zsolti kezébe, amikor jöttek a fájások. A jógaórákon beszerzett buddhista kántálás bizonyult a legmegnyugtatóbb zenének a hosszú órák alatt.
Tovább
1609. nap: Kismadárka röppent a házba! Henrik!
Csak járkáltam a vécé meg a nappali között. A szülős matracra telepedtem. Kezdtem megbékélni azzal, hogy nem jön ki több pisi. Beláttam: valószínűleg a baba feje nyom!? Hát berendezkedtünk. Jött a forró víz! Ez a „kedvencem”! Olyan jó, amikor felszabadít az „elviselhetetlen” alól! Két fájás között kértem, hogy segítsenek a forró ronggyal ellazítani. Jó volt! Köszönöm Nektek a segítséget!
Tovább
1608. nap: „Otthon szűletést csoda”
Nagyokat hallgatunk. Judit méhe egyszerre újra dolgozni kezd. Hívja Yvont. Kimegyek, magukra hagyom őket. A konyhában ülünk, beszélgetünk, a szobába gondolunk. Várakozunk. Már másnap van, fél kettő is elmúlt. Egyszer csak odabent Judit fölkiált: „Megvan!” A gyerek? Beszaladunk. Nem, nem a gyerek. Az emlék, amit elfelejtett úgy, hogy nem is tudta fölidézni.
Tovább
1607. nap: A legnagyobb fájdalom hozza a legnagyobb örömöt (Lilian)
Valamilyen realitásra vágytam ebben a hormonokkal, fájdalommal és félelemmel túlfűtött időszakban. A percek óráknak tűntek, az órák másodperceknek, míg én teljesen össze voltam zavarodva. A testem rohamos változásai irányítottak, én a félelem és a bátorság képzeletbeli csatamezejének közepén a testemet biztattam és tartottam össze, a párom pedig engem.
Tovább
1606. nap: „Zárókör” gyanánt (első doulaságom)
Most már tudom, hogy akkor, amikor az „én és a másik” határa átjárhatóvá válik, nincs jelentősége, hogy volt-e vagy lesz-e közös történetünk. Újraélhettem a saját szülésemet, a saját testi tapasztalatom emlékei alapján tudtam, hogy hol jár a másik. Ott tudtunk találkozni. Láttam, ahogy a fájdalom lecsontoz minden fölösleges réteget, ahogy asszonnyá érlel.
Tovább
1605. nap: Nemfájnemfájnemfáj…
Amikor megérkezünk, Gabi az ágyon fekszik, Ádám masszírozza. Gabi minden kontrakció alatt ritmusosan hallatja: „nemfájnemfájnemfájtáááááágul” – menthetetlenül kitör belőlünk előbb-utóbb a nevetés. Szerencsére Gabinak is, Ádámnak is jó a humorérzéke, együtt nevetünk.
Tovább
1604. nap: Az otthonszüléshívő (Hannah és Jodie apukája)
A medence már hetekkel korábban készen állt, és Mishával együtt úszómedencének használtuk az elkövetkező hetek várakozása közben, ami hozzájárult az izgalom fokozásához. Az első szülés bizonytalansága miatti rettegés most elkerült. Még most is emlékszem Misha csodálkozó arckifejezésére, amikor reggel felkelt, és először megpillantotta a hajnalban születet Hannah-t. Tökéletes vízben szülés, nyugodt és stresszmentes.
Tovább