A legutóbb megjelent mesék
739. nap: Megállt a világ is egy pillanatra (Csenge)
Pár fájás erejéig az oldalamra dőltem, jó volt így, szemben a franciaággyal hatalmas tükör, néztem, ahogy alul domborodik minden, picit oda is nyúltam, éreztem, hogy valami olyasmi van ott, ami az enyém és mégsem, aztán jött a következő tolási inger, s én négykézlábra fordultam gyorsan. Szóltam Istvánnak: „Valami jön!” Azt mondta: „Még nem látom.” Majd egy pillanat múlva: „De igen, ez a baba feje!”
Tovább
738. nap: Hihetetlenül egyszerűen (Viola Zóra születése az otthonunkban)
A férjem hámozta le rólam a fehérneműt, majd megállapította, igen, jön a gyerek. Érdekes volt, hogy a testem tudta, mit kell tennie, nem nyomtam, nem segítettünk rá semmivel, én csak kiabáltam, mégis két „nyomásra” kint volt a lányunk, aki így végül négy óra negyvenöt perckor az édesapja kezében landolt.
Tovább
737. nap: Mindent kívülről láttam (Márton Vilmos)
Az infúzió gondolatára megerősödtem, és úgy döntöttem, nyomok, ha van fájás, ha nincs. Nyomtam, majd szerencsére jött a fájás is. Az orvos leinti az infúziót ‒ megkönnyebbültem ‒, majd bejelenti, gátmetszést csinálna, mert nagy (?) a baba. Beleegyező fejbólintás, pedig belül vadul tiltakoztam.
Tovább
736. nap: Isten éltessen! (Lencsi születése)
Fájdalom, küzdelem, örvény, vöröses fekete, szétszakadás, fáradás, izzadás, passzivitás és nagyjából folyamatos kiabálás, éneklés, méltatlankodás. Nehéz megmozdulni, nehéz elviselni, abszurd, amit épp átélek. Néha kis szünet, ajándék idő, pihenés. Aztán újra a szétszaggató fájdalom, és közben te is mocorogsz, pedig minden hiperérzékeny ott.
Tovább
735. nap: Hát így is lehet? (Sámuel)
Hirtelen nagy erő kerítette hatalmába a nőt, és az új élet elindult. Az angyalok értették a nő fájdalmát, borogatták, masszírozták, simogatták. A férfi átkarolta, megtartotta. A nő még sohasem érzett ilyet, eddig csak utasították, leteperték, vágták és szúrták. Nehéz volt elfogadnia, hogy magának kell megküzdenie az erővel, keresgélte az utat, mely előre visz. Az angyalok kedves szóval biztatták, és minden kívánságát lesték.
Tovább
734. nap: Szigorú zárlat (Miksa)
Napi legalább három telefon és egy látogatás (a portás bácsiig). A gyerekem az ajtók mögött valahol, tőlem pár méterre, és én nem láthatom. Minden nap valami ígéret az orvostól, majd beszél a főorvossal, az igazgatóval, majd átrakják a babát a csecsemőosztályra… Egyik ígéretet sem tartotta be, valami közbejött mindig. Kapjuk a jó híreket, minden lelet negatív. Teljes értetlenség, ha semmi baja, akkor mi baja?
Tovább
733. nap: Ezt így nem lehet (Lídia)
Mi baja van? Semmi, csak fázik. Kitör belőlem a zokogás: „Azonnal vegyék ki, nem akarok soha többé inkubátort látni!” A nővérek nevetnek rajtam. Persze, majd kivesszük, két óra melegedést írt elő a doktornő. „Én most kérem, ölelni fogom, hozok takarókat, a szobában meg legalább harminc fok van!” A nővérek nevetnek. Elmesélem, hogy egy gyerekem már volt inkubátorban. Könyörgök, végül ideadják. A lelkemre kötik, ha nyög, vigyem vissza, mert fázik.
Tovább
732. nap: Rossz anyának érzem magam (Abigél)
Napok teltek el, naponta kétszer 20 percig láthatjuk a gyerekünket, minden alkalommal kimérten és határozottan tájékoztatnak állapotáról. Közben belázasodik és géppel lélegeztetik. Én ott állok az inkubátor mellett és zokogok. Amikor meg akarom simogatni a kis lábát, elhúzza. Mindig szól a Sláger Rádió, pont az ő doboza mellé teszik. Rossz anyának érzem magam.
Tovább