A legutóbb megjelent mesék
1899. nap: Nem tudom, hogy került oda (Mirkó-királyfi)
Ági is aggódott, mert egy tiszta pillanatomban nagyon nyugodt hangon felkészített: ha húsz percen belül nem történik semmi, kórházba megyünk. Nnanneeeee, ez valami vicc?!? El voltam keseredve – eddig bírtam, és mégis kórház? Ebből a kudarcélményből nem óhajtok, az egyszer fix! Nem tudom, hogy a nnnannne miatt-e vagy sem, de – még mindig a vécén ülve – hirtelen úgy éreztem, mintha valami megmagyarázhatatlan erő le akarna húzni a földre. Nem lehetett uralni, nem lehetett irányítani, nem lehetett ellenállni, egyszerűen rántott magával, rántott lefelé...
Tovább
1898. nap: A kórház legjobb szülőágyán
Már nem volt szünet a fájások között. Nem igazán figyeltem, mit beszélnek hozzám. Olyan volt, mintha víz alatt hallottam volna mindent nagyon messziről. Biztattak, dicsértek, arra emlékszem. Nem tudtam ellenállni az erős nyomásingernek. Nyomtam, amennyire csak tudtam. Csak néha az erőlködés hangjai törtek fel belőlem. Teljesen csendben voltam már. Annyira befele koncentráltam.
Tovább
1897. nap: A kör kezdete (Milu)
Ekkor megérkezett a váltás, kedvesen be is mutatkozott, bár a nevére azóta sem emlékszem. Fel is készített, hogy most fájás közben fog megvizsgálni, szóljak, ha jön. Rajtam a CTG, esélyem se volt menekülni. Pokoli volt. De az érzés eltörpült amellett, amit mondott... „Gyerekek, itt pulzál valami.” A zsinór. Úristen, a zsinór! Kisodorta a víz. Nem hiszem el! Ettől az egytől féltem, semmi mástól, és tessék, itt van, a francba, a gyerekem talán már oxigénhiányos, netán haldoklik, a tágulásom sehol sem tart, most mi lesz?
Tovább
1896. nap: Az első, az utolsó, az egyetlen (születésem története)
Placcs. Este háromnegyed hét, kihúzták a bő négy kilómat és közel hatvan centimet, aztán állítólag nem sírtam fel azonnal, magzatvizet nyeltem... „Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy baba lesz” – így a doktor az egyre sápadtabb Anyumnak, majd kirángatta kedvesen a méhlepényt... Rh-összeférhetetlenség miatt anti-D injekció. „Szülhet még száz gyereket.” – „Én, doktor úr, soha többet az életben még egyet, inkább kihordok százat” – és lőn.
Tovább
1895. nap: A születésem – azaz MI
Még volt hátra két hónap a szülésig, de egyik éjjel megrepedt a burok. A szülőszobán az aprócska, másfél kilós kislány megszületése után megszólalt az orvos: „Hoppá! Anyuka, ne dőljön még hátra, van itt még egy gyerek.” És fenékkel előre kitolattam én is erre a világra.
Tovább
1894. nap: Rózsaszín műköröm, spenótzöld magzatvíz (Ármin születése)
Az orvos leengedi az ágytámlát, T. ijedten tiltakozik, hogy „Ez így nem biztos, hogy jó”, de megnyugtatja, hogy de, a szülésznő így fér hozzá jól. Csak egy kis vágás, aminek a hangja kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor vastag textilt szabunk jó éles szabászollóval. Egy nyissz. Baba kirepül, köldökzsinór a vállán keresztbe, mint egy biztonsági öv.
Tovább
1893. nap: Az utazás végét elrontották
Minden hullámnál egyre jobban éreztem, ahogy a baba halad kifelé. Az utolsó 15 perc volt a legfájdalmasabb, meg is jegyeztem barátnőmnek, hogy ez már fáj. Kérdi: „Eddig nem fájt?” Válaszom: „Nem ennyire”. Még egy nyomás, hallottam és éreztem, ahogy belém vágnak. Félelmetesen ismerős hangja volt, mintha szabóollóval vágnának egy vastag textilbe.
Tovább
1892. nap: Lili első házibulija
Az autóban csevegtünk a csajokkal, meséltem nekik első otthonszülős közvetett élményeinkről: évekkel ezelőtt egy barátnőnk szült Geréb Ágnessel. Minden szavuk, hanglejtésük olyan mértékű biztonságot és határozottságot sugárzott, ami akár megkívántatja a szülés élményét. Számomra az autóban lévő hangulat régebbi, „buliba indulós” hangulatot idézett. Mintha valami megismételhetetlen kalandra készültünk volna, hiszen életemben először születtem meg nagynéninek.
Tovább
