igaz történetek szülésről, születésről

445. nap: A harmadik (Önismereti utazás)

Megjelent: 2011. dec. 24.

Akkor, utána azt írtam a naplómba: ez volt a legnehezebb szülésem. Azóta volt még kettő, és ma is ezt írnám. Nem fizikai fájdalom miatt, az mindegyiknél még éppen annyi, hogy ki lehet bírni, túl lehet élni ‒ mikor benne vagy ‒, és azonnal elenyészik még az emléke is, amikor karodban a baba, megérkezett, és felragyog a világ. Mégis nehéz volt nagyon, mert végtelen hosszúra nyúlt egy olyan dolog miatt, amit felismerhettem volna akkor és ott, de ez nem sikerült. Utólag persze könnyebb, jobban rálátni a dolgokra, ha van egy kis távolság már. És amit abban a helyzetben magamról megtanultam, azt már soha nem felejtem el.

Maga a gyerekvárás csudálatosan áldott állapot volt. A kilencedik hónap egybeesett az adventi várakozással, és én boldog karácsonyi készülődésben, süteményillatban ábrándoztam születendő kisbabámról. Eljött a karácsonyeste, boldog lebegésben, a nagyobb gyerekek örömében fürödve, nagycsaládom szerető gondoskodásától kísérve, és amikor este lefeküdtünk, arra gondoltam: mos már lehet. Most már érkezhet a baba, készen állok.

Másnap reggeltől rendszeres méhösszehúzódásaim voltak, amik nem múltak el alvástól, forró fürdőtől, és kezdtek teljesen magamba fordítani. A sógoromékkal közös karácsonyi vacsorára már nem is mentem el, G. vitte el a fiúkat, aztán siettek vissza, hozzám. Én pedig hívtam Ágit, jöjjön. Reggel óta készülődöm. Hamarosan megérkezett Ági és egy doula ‒ nem választottuk előre, Ági hívta ‒ és megjött Tamás, aki arra készült, hogy az újszülött első szoptatását megörökíti majd. Hetekkel korábban Ági kérdezte meg, hogy jöhet-e, belefér-e, és mi azt mondtuk, persze. Ha Te ismered, Ági, és kedves ember, jöjjön nyugodtan.

Megjöttek. Olyan sokan egyszerre, teljesen tele lett a szoba. Körülvettek engem szeretettel, de én nem tudtam elfogadni ezt, rosszul éreztem magam, hogy ennyi ember karácsonyi terveit húzom keresztül avval, hogy idehívom őket. Ági megvizsgált: még csak a latenciaszakaszban vagyok, mi legyen? Nagy szabadkozva hazaküldtem mindenkit. Tele voltam rossz érzésekkel, hogy egy ilyen napon hiába idebolondítottam ennyi embert. Most már az is zavart, hogy a gyerekeim nem voltak otthon ‒ az igazak álmát aludták egy házzal odébb, anyukáméknál. Az eszemmel tudtam, hogy ez rendben van így, de nem ezt éreztem. Rettenetesen hiányoztak. Lefeküdtünk, aludtunk persze ‒ amennyire lehetett, mert rendre felébredtem a méhösszehúzódásokra.

Azok másnap is folytatódtak, de én egyszerűen nem vettem róluk tudomást. Gyönyörű napunk lett: kifelé éltem, játszottam a nagyokkal, sétáltam G-vel ‒ de befelé figyeltem. Gondolataim egy része folyamatosan a babával volt, akit egyre közeledni éreztem. Eljött az este, a gyerekeket otthon fektettem le a mi kis házunkban ‒ ha mégis szülök az éjjel, majd kitaláljuk, mi legyen. Boldogan feküdtem le én is, mindenki ott szuszogott körülöttem, aki kellett.

Aztán éjjel, amikor felkeltem pisilni, elfolyt a magzatvíz ‒ egy toccsanás, hirtelen. Korábbi szüléseimnél ez mindig a kitolás előtti percekben történt csak meg. Meglepődtem, de örültem nagyon ‒ úgy éreztem, most már biztosan tényleg közeledik a mi kisbabánk. Reggel felhívtam Ágit, és mivel a kontrakciók intenzitása mit sem változott, megbeszéltük, hogy még ne jöjjön, szólok majd, ha szükségem lesz rá.

A gyerekeket betereltem anyuékhoz, és G-vel kettesben tettünk-vettünk odahaza. Próbáltam pihenni, de nem ment, és rettenetesen, végtelenül lassan telt az idő. Úgy éreztem, nem történik semmi. Jó lett volna bemenni a fiaimhoz, de féltem, hogy utána sírás árán szabadulok csak tőlük, hiszen ők is olyan kicsit voltak még, és épp eléggé össze lehettek zavarodva az elmúlt napok történései miatt. Így aztán nem mentem hozzájuk, csak lestem őket az ablakon át. Most már tudom: amíg a kint lévő gyerekeim jobban érdekelnek, az még nem a szülés.

Lassan-lassan eltelt ez a nap is. Ági megelégelte, hogy nem jelentkezem, és rám telefonált, majd úgy döntött, kijön hozzánk aludni, hogy a közelben legyen, ha kell. Aznap ő feküdt le a gyerekszobában, emlékszem, elalvás előtt egy Kundera-könyvet olvasott.

Éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy valami megváltozott. Éreztem, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. Ági halkan telefonált, Tamást hívta, aki észrevétlenül meg is érkezett. Kedves volt és ‒ mint később kiderült ‒ gyönyörű képeket csinált. Csak éppen ‒ magamnak sem akartam bevallani, de ‒ minden lelassult. Én folytattam a vajúdást, de ez inkább „csinálás” volt, és nem a jól ismert érzés, ami történik veled, ami magával sodor. Reggel kilenckor belefáradtam, és vizsgálatot kértem. Óriási csalódás. Bár már mindenki a kitolást várta ‒ hát persze, ennyi vajúdás után! ‒ még csak 3 cm a méhszáj. Ági aludni küldött, és Tamás is elment valahová, ügyet intézni. Siet vissza, mondta.

Elaludtam, és tízkor telefoncsörgésre ébredtem. Kiugrottam az ágyból, és hirtelen elképesztő erejű méhösszehúzódások ragadtak magukkal. Egyik jött a másik után, drámai gyorsasággal, intenzitással. Végre benne voltam a sűrűjében. Fájt. És rettenetesen fáradt voltam. Semmi mást nem akartam, csak megpihenni. De innen már nem volt visszaút, most már nem lehetett időt kérni. Még kitámogattak pisilni, de onnan már a másik, a szülős szobába mentem. Leroskadtam a kanapé előtt, és éreztem, hogy elindult a baba. Jön, és senki nincs ott, hogy elkapja. Nem bírtam kiáltani, hogy gyertek, mert a kezemet haraptam a fájdalomtól. G. benézett, és valamit észrevehetett, mert megkérdezte: már a baba? Csak bólintani tudtam. És hátranyúltam, hogy megfogjam a baba fejét, ki ne essen belőlem a földre. Ági szerint szuperül védtem a gátamat. Aztán jött ő, és a következő pillanatban a baba. Éppen delet harangoztak.

Bent, a másik házban a családom már nagyon türelmetlenül várta a híreket. „Mondjuk meg a kisbabának, hogy siessen már egy kicsit, és szülessen végre meg.” ‒ javasolta húgom nagyobbik fiamnak, az akkor három és fél éves Á-nak, aki nagyon rosszul viselte már a várakozás hosszúra nyúlt idejét. „Nem lehet ‒ válaszolta ő, korának minden racionalitásával ‒ úgysem hallja”. „De ‒ győzködte nagynénje ‒ ha erősen összeszorítjuk a kezünket, és úgy mondjuk neki, akkor meghallja!” ‒ és összeszorították az ökleiket, két nagyobbat és két kicsikét, és úgy suttogták maguk elé: „Kisbaba, gyere már!” ‒ és a következő percben megcsörrent a telefon: „Kisfiú született!”

Kint a kis házban pedig megszületett a lepény, és visszatért Tamás, a fotós. Nem maradt le a szoptatós képekről. Aztán G. bement, és pokrócba bugyolálva hazahozta a két nagyobbat, akik reggel óta felöltözni sem voltak hajlandók a nagy izgalomban. Most már egy kicsit sem zavart Tamás jelenléte, sőt. Az örömömet boldogan megosztottam vele.

De azóta tudom, hogy nekem úgy jó szülni, ha minél kevesebben vannak ott. Ha lehet, csak G. és Ági. Idegen férfiakkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. És megtanultam, hogy szülés közben ‒ és valószínűleg máskor is, az egyszerű életben ‒ lehet azt mondani, hogy „bocsánat, mégsem” vagy „most ezt nem teszem meg a te kedvedért, mert most az én kedvem a fontosabb nekem”.

R. K.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.