igaz történetek szülésről, születésről

901. nap: Az első szülésem: Virágvasárnap hajnal (Zsombi)

Megjelent: 2013. márc. 24.

Az első gyermekünket nem terveztük (tulajdonképpen a többit se, csak úgy jöttek), ezért úgy csináltam, mintha megrémültem volna, valójában inkább izgalmat éreztem, és valahol mélyen azért én már vágytam is rá. A párom kicsit jobban meg volt az elején ijedve, hisz épp Angliába készültünk munkát keresni, úgyhogy ez a tervünk sutba dőlt, de aztán hamar túltette magát rajta. A várandósságot amúgy nagyon élveztem, főleg, hogy ráadásként megszabadulhattam a gyűlölt munkahelyemtől: kórház – veszélyes hely az egy várandósnak.

Mivel az egészségügyi főiskolán szülészet órán tanultunk az alternatív szülésről, én már akkor tudtam, hogy én csak így szülhetek. Hogyan is másképp? (Egyébként milyen hülye szó ez, miért az az alternatív, különleges, kirívó, ami természetes, és miért a hagyományos, gépiesített, „hátonfekvős” a normális?) Akkor még eszembe sem jutott az otthonszülés, gondoltam, biztos lehet kórházban is úgy, ahogy én szeretném, csak megfelelő felkészülés kell hozzá. És valóban nem lehetetlen, bár utólag úgy gondolom, hogy minden a szerencsén múlt. Akkor olvastam először a Gyöngéd születés című könyvet, ami nagyon mély hatást tett rám. Tehát már nem csak az volt fontos számomra, hogy hogyan szülök, hanem hogy a babám is a lehető leggyengédebb gondoskodást kaphassa utána, hogy a legoptimálisabb módon indulhasson el az életbe. Ez viszont már sajnos nem jött össze.

Szóval nagyon fel voltam készülve a szülésre, jártam kismamatornára, ahol egyszer egy dúla tartott előadást, és gondoltam, jól jönne ő még a szülésemhez. Így hát volt már egy dúlám, volt egy fogadott orvosom, akit megfelelően kedvesnek tartottam, egyszer le is ültünk beszélgetni hármasban szülési tervvel a kezünkben, és ő bólogatott mosolyogva, hogy mindent megtesz (persze, amíg nem történik semmi komplikáció). Így visszagondolva lehet, hogy csak azért volt olyan kedves, mert én is abban a kórházban dolgoztam gyógytornászként. Szóval, bebiztosítottam magam. Pedig hajlamos vagyok rá, hogy sodortassam magam az eseményekkel, meg is lepődtem magamon, hogy ebben a kérdésben milyen határozott vagyok.

A baba egy héttel húsvét, tehát a kiírt dátum előtt érkezett. Virágvasárnap. Előtte való nap jött haza a férjem Németországból, mintha csak rá várt volna. Éppen anyósoméknál voltunk, amikor a vécéről fölállva éreztem, hogy valami meleg folyik végig a combomon. Kitotyogtam kábultan, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Valami folyik…”. Pár másodpercbe beletelt, mire fölfogták, hogy nem csőtörés van, hanem a magzatvíz az. Be a kocsiba, hívom a dúlát: „Most mit csináljak?” Menjek haza nyugodtan, rögtön ő is ott lesz, majd együtt bemegyünk a kórházba, ami tőlünk kb. öt perc séta.

Otthon lezuhanyoztam, hamarosan megérkeztek a szüleim és a dúla is. Akkor még csak enyhe menstruációszerű fájdalmaim voltak. Bementünk a kórházba, ekkor kb. délután hat óra lehetett, megvizsgált egy doktornő, és nem tudom, mit csinált, de nagyon fájt, és utána még jobban el kezdett folyni a magzatvizem. Rám tették a CTG-t, sajnos, érdemi fájásaim még nem voltak, ezért nagyon izgultunk, hogy induljanak be mielőbb, különben bekötik az oxitocint, és akkor lőttek az alternatív szülőszobának.

Szerencsére elkezdődtek azok a fájások, amiket már az orvos is elégségesnek tartott, így elfoglalhattuk az alternatív szülőszobát. Az ügyeletes szülésznőnek nagyon megörültem, mert ő volt az, akiről a kórház szülésfelkészítő tanfolyamán kiderült, hogy az alternatív szülés híve.

Innentől kezdve csak homályos emlékeim vannak a szülésről. Érzések és jelenetek. Emlékszem, hogy ismét a zuhany alatt állok, ahol már igencsak neki kellett dőlnöm a csempének egy-egy fájás alatt. Pedig hol volt az még az igazi fájdalmakhoz képest! Ekkor kb. este tíz óra lehetett, Zsombi pedig csak reggel hat óra után született meg.

Emlékszem, hogy sokáig ültem a nagy labdán a férjem nyakába csimpaszkodva, a dúlám masszírozta a derekamat, forró muskotályzsályás borogatást tett a hasamra, de hát azért csak fájt, na. Egyre erősebben és erősebben.

Az orvosomat nem sokat láttam, amikor megjelent néha, akkor kedvesen felajánlgatta az epidurális érzéstelenítést vagy az oxitocint, amit az én drága férjem, dúlám és szülésznőm szépen, kedvesen visszautasítottak, mondván, nem kell az nekem. Én pedig akkor magamban szépen elküldtem őket a fenébe, hiszen dehogy nem kell, ide azzal az epidurállal, és az oxitocin is jöhet, csak legyen már vége ennek a szenvedésnek, hát nem értik meg, hogy fááááj!!? Francba az egész alternatív szüléssel, hát kellett ez nekem?!

Aztán arra is emlékszem, hogy térdelek az ágy mellett, fejemet az ágyra hajtva, a férjem éppen kint volt, gondolom cigizni (miért nem tud már leszokni róla? azóta se), és megjelent anyukám (ja, ők kint voltak egész éjjel a váróteremben apukámmal és anyósommal). Csak távolról érzékelem, hogy ott van, én szenvedek, ő megkérdezi sajnálkozva: „Ennyire fáj?”. Basszus, hát milyen kérdés ez, talán ő nem szült kettőt is? Most mért kell ezt? Tudom, hogy csak aggódik és segíteni akar, de nem tud. Senki nem tud. Most már tisztán látom, hogy ezt nekem kell végigcsinálnom egyedül. És az aggódástól csak rosszabb lesz. Aztán megkérdezi, hogy kimenjen-e? Azt hiszem, bólintok, ő kimegy. Nem akarom, hogy így lásson, nem akarom, hogy gyengének lásson, nem akarom, hogy aggódjon. Csakazértis végig fogom csinálni.

Később, vagy talán még ezelőtt, nem tudom, valaki kérdezi, hogy nem ülnék-e be a kádba. Miért ne, ennél rosszabb már úgysem lehet. Hálóing le, kádba be, nincs meleg víz. Hoppá! Kádból ki, hálóing vissza. Francba, most szórakoznak velem?

Aztán egyszer csak megváltozott a fájások jellege, előkerült egy szülőszék is, azon vajúdtam még egy csomó ideig, de a baba csak nem jött. Pedig az orvos szerint már meg kellett volna születnie. Mint kiderült, ödémás lett a méhszáj, ezért nem tudott kibújni rajta. Ekkor az orvosom az ujjával segített elnyomni a méhszájat, ami emlékeim szerint nem fájt különösebben, legalábbis az addigi fájdalmaimhoz képest, vagy csak már nagyon akartam, hogy vége legyen. Egyébként ez volt az egyetlen beavatkozás a szülés során.

Ezután egy pár fájást oldalt fekve kellett elviselnem, na, az borzasztó volt, nem tudom, hogy lehet fekve vajúdni. Aztán valahogy az ágy végére kerültem, mögöttem a férjem, és félig ülő helyzetben elkezdtem nyomni. Ekkor állítólag jó sokan megjelentek a szobában, amit én akkor nem igazán érzékeltem (szerencsére). A szülésznő nagyon ügyesen védte a gátamat, hisz megbeszéltük, hogy nem szeretnék gátmetszést. Csak az volt rossz, hogy vissza kellett tartanom a nyomást a gátam épségben maradása érdekében, ami szinte lehetetlennek tűnt, és mint pár év múlva kiderült, teljesen felesleges is.

Aztán egyszer csak megszületett az én kisfiam. A boldogság azonban nem volt felhőtlen, mivel rögtön elvágták a köldökzsinórt, amit szintén nem szerettünk volna, aztán elrohantak vele, mert… Tulajdonképpen a mai napig nem tudom, hogy miért is. Állítólag magzatvíz ment a tüdejébe, ami hülyeség, mert az eleve ott van, legfeljebb nem préselődött ki teljesen. Meg a köldökzsinór is a nyakán volt, de ez sem okozott igazán problémát, hiszen jól lélegzett, csak kicsit szörcsögve (ahogy a másik két, már otthon született gyerekem is egy ideig, aztán kitüsszögték, ennyi).

Tehát elvitték, a férjem szaladt utánuk. Később mondta, hogy bedugták szegényt a csap alá (úristen, éjjel még nem volt meleg víz, belegondolni is rossz), jól lesikálták róla a magzatmázat, majd nekiálltak fésülgetni! Fésülgetni!! De azért hamarosan visszahozták nekem, és végre magamhoz ölelhettem, és megszoptathattam az én pici fiamat.

Aztán megint elvitték, és első éjszaka nem is lehetett velem (jobb, ha még megfigyelik, fő a biztonság), én meg állandóan jártam a gyerekorvos nyakára, hogy adják már oda. Persze, szoptatni följárhattam a csecsemőosztályra szigorúan háromóránként.

Aztán amikor már mehettünk volna haza, akkor persze besárgult (naná, hogy be, amikor alig szoptathattam szegényt), akkor meg azért nem lehetett velem. Én nem tudom, ezt hogy bírták ki régen anyáink, amikor még szülés után tényleg alig láthatták egy ideig az újszülöttjüket. Az biztos, hogy számomra borzalmas érzés volt, miközben semmire sem vágytam jobban, mint hogy szorosan magamhoz öleljem, és semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy ott fekszik egyedül az inkubátorban, szeme letakarva, és biztos sír utánam. És sírtam én is.

Így visszagondolva maga a szülés szép emlékként maradt meg az emlékezetemben (a végét leszámítva), hisz kedves emberek vettek körül, nem volt részem semmiféle megaláztatásban, és a fájdalmat leszámítva jó volt minden. És én azt hittem, hogy ott ez a normális, de mint kiderült, az én szülésem eléggé kirívó volt. Mindenki a csodámra járt az osztályon, hogy én voltam az, aki az alternatívban szült, nem kért epidurált, és még gátmetszése sem volt első szülő létére?!! (De hát miért is lett volna, a magyar nők sem selejtebbek a nyugatiaknál, ahol nem vagdosnak szét mindenkit, ha kell, ha nem.) Az pedig csak a szerencsén múlt, hogy pont AZ a szülésznő volt ügyeletes, aki végig mellettem állt, és értett a gátvédelemhez, hogy hétvégén, éjjel szültem, amikor nyugalom volt, és az orvosomat sem cseszegették fölülről, hogy csináljon már velem valamit, és az is szerencse, hogy ott dolgoztam, így gondolom, az orvosom is jobban tiszteletben tartotta a kéréseimet. Vagy csak egész egyszerűen ennek így kellett történnie.

Ezt most csak azért írom, mert sokan mondják, hogy szerencsém volt, hogy nem történt semmi baj az otthonszüléseimnél. Én meg úgy gondolom, hogy kórházban volt iszonyú nagy szerencsém, hogy megúsztam beavatkozások nélkül (hisz azóta hallottam már pár horrorsztorit), és így nem történt semmi bajom se nekem, se a babámnak.

Azt viszont borzasztóan sajnálom, hogy Zsombinak mégsem indulhatott olyan gyengéden az élete, mint majdan a testvéreinek, és ez a mai napig fáj.

Ü. T.

Lelle > > >
Zádor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.