igaz történetek szülésről, születésről

878. nap: Még 21 nap – Tudóskám

Még 21 nap. És mindenki később jött. De azért vasalom az ágyneműket, textilpelenkákat, rugdalózókat, jézus, ebbe majd belefér?! ilyen csöpp lesz?! úristen, ekkora kifér belőlem?! egy ilyen óriási valami?!

Mire megszületik ez a kicsi-hatalmas, Tudóskám már majdnem 18… Felfoghatatlan.

Aznap, amikor először megláttam Ágit – november volt, hatalmas pocakkal mentem egy rendezvényre riportot készíteni valami otthonszülésről, nem is értettem ezt a szót – kicsit megfordult velem a világ. Egy aprócska mászó gyerek közlekedett rajta fel, s alá, ő meg a maga egyszerű módján rakosgatta, szoptatta, beszélt, válaszolt, na, nem a riporternek, mert az egész jelenség engem lefoglalt éppen annyira, hogy végül a riport helyett beszámoló készült a rendezvényről, én meg feltettem vagy száz kérdést, abszolúte magánügyben. Azelőtt sosem jutott eszembe, hogy létezik máshol is szülés, mint a kórházban. Pedig Nagymama elmesélte a sajátjait. Azelőtt a fegyelmezettség a legfontosabb erényem volt. Mára már csak az egyik.

Tudóskám rémesen ráérősre vette már az indulásnál is. Persze ma reggel, amikor teljesen rutinszerűen aggódtam, hogy lekési a buszt, olyan későn lépett ki az ajtón, inkább azt furcsállom, hogy még nem szoktam hozzá. A saját számításaim szerint csupán három-négy hetet késett, de a hivatalos számításokhoz képest már hat héttel voltam a kiírt időpont után, mire rászántuk magunkat az elválásra.

Az idegőrlő heteket éjszakánként egy kórházba belopózva töltöttük Apával, hogy ott rajtam tesztelhessenek egy vadiúj, hordozható CTG-készüléket, és nekem ne kelljen senki orvos kérdésére válaszolnom. Imádtam a partizánkodást, és rettegtem, hogy elkapnak, kamaszul felszegett állal harcoltam a családommal is. Ki meri megtiltani?!

Három nap és éjszaka után, kimerülve és rettegve ültem a forró kádban, amikor Ági elkéredzkedett, Veér Andráshoz, az akkori egészségügyi miniszteri nemtudommihez, hogy megbeszéljék az otthonszülés körüli szabályozást, törvénykezést, engedélyezést, legalizálódást, és efféléket.

1995-öt írtunk.

Persze, a rémületem erősödött, hogy elmegy, de leginkább, hogy úgy gondolja, még nagyon messze van a vége, a fájdalmak még nem elég erősek, nem nagyon haladunk, és közben én úgy éreztem, lassan belehalok, nem bírom tovább, könyörgöm, hadd hagyjam abba néhány órára, esküszöm, utána visszajövök, és önként folytatom.

Mire visszaért, a vérnyomásom és a lázam is emelkedni kezdett, és nem volt megnyugtató, hogy nincs haladás. Azt reméltem, hogy kitalál valamit, hogy ez a Varázslónő majd fordít egyet a helyzeten, de hideg vízként azt javasolta, hogy menjek most be egy kórházba, mert a dolgok úgy állnak, hogy innen kívülről nem tudható, vajon van-e valami fertőzésem, és vajon mennyi idő még, amíg a baba megszületik…

NEM. Nem akarok odamenni. Nehezen fogom fel, amiket Ági mond. Hiszen én nem megyek oda, megmondtam. Nem, nem bírok felöltözni és nem viszem a táskámat, és nem ülök az autóba, nem, nem. Meg akarok inkább halni.

Nem bírok itt ülni és rázkódni, ne fékezz…!, borzasztó, szét fogok szakadni…, elég volt már!, nem tudok elgyalogolni odáig…!, iszonyúan fáj!, otthon sokkal jobb volt, hányadik emelet?!, kibírhatatlan a lift, csoszogva mászom előre, kérdéseket tesznek fel, be fogok kakilni, vagy mi ez itt a fenekemben, terheskönyvet persze nem hozhattam, mert benne van a hat héttel is elmúlt számított terminus, szóval vigyázat, Doktor Úr, kérem, gondozatlan gravida.

„Másszon fel, hogy megvizsgáljam!” „De hát nem bírok!” „Ne hisztizzen itt nekem, ezt mindenki kibírja! Kicsit igyekezzen, mert más dolgom is van! AZONNAL A SZÜLŐSZOBÁRA! NŐVÉR!”

Forog velem a világ, még egy gyors borotválás és fertőtlenítés, szuper, hogy erre van idő, tologatnak, függönyt be, gépet fel, karomba tű, „Apuka menjen arrébb! Na, mi az, miért nem jön, gyerünk, nyomjon erősebben, kakiljon ide! Mérgesebben! Kakiljon ide! Még mérgesebben!” – odabent lekapcsolnak minden lámpát a tudatomban, hogy ez ne történjen meg, ne legyek itt, ne létezzek – DOKTOR ÚR!, jön, felkapaszkodik a fűtéscsőre, térdét a gyomromba tolja, és ordít, hogy nyomjak, még hallom az ollót, amivel a húsomba vágnak – furcsa élmény, hogy már nem én vagyok ez, nem vagyok ez a test, valahol máshol vagyok, nem is vagyok – felemelnek egy darab húst diadalittasan a lábánál fogva, ez belőlem van?, én visszazuhanok. „Ne, kérem, ne vigyék el!” Megint fáj, most a tű a lábam között, a kezembe nyomnak valami csomagot, hatalmas szemekkel rám néz: „Jaj, kicsim, annyira sajnálom! Nem ezt ígértem…, bocsáss meg, én nem tudtam…” Már el is kobozzák, valaki megszúr, ájult álomba kerülök, amíg kikaparják belőlem a tíz perc alatt kijönni képtelen lepényt, a hideg folyosón ébredek, emberek mászkálnak, a nővér rutindurván katétert tol belém…

…Még fél nap kényszerekkel, gyerekmegvonással, hazaszökéssel…

…Még egy hét rémálom sárgasággal…

…Még két hét, mire a szememben és a mellkasomon eltűnnek az erőlködéstől megpattant erek nyomai…

…Még egy hónap, mire a gyomorszájam fájdalmától normálisan enni tudok…

…Még három hónap, mire le tudok ülni a gátamra-fenekemre…

…Még fél év, mire anya leszek…

…Még egy év, mire újra széttárom a combjaim…

Még 21 nap, mikorra ezt a kicsit várjuk, aki most a testemben lakik.

És addigra Tudóskám, az én első mesterem lassan 18 lesz. Felfoghatatlan.

Á. K.

Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Negyedik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.