Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 812. nap: Megszenvedve ‒ konzervatív kórházban (Gabi születése)

812. nap: Megszenvedve ‒ konzervatív kórházban (Gabi születése)

Megjelent: 2012. dec. 25.

Az egész úgy kezdődött, hogy megérett bennünk az elhatározás, hogy szeretnénk gyereket, ezért gondoltam, elmegyek a nőgyógyászomhoz (nőnemű lény), megkérdezem, hogy mit kéne előtte elintézni, gondoltam, jó lenne egy rákszűrés, kenetvétel, hogy minden rendben van-e, aztán hajrá, előre a babáért. Elmentem, és amikor mondtam, hogy azért jöttem, mert szeretnénk babát, mit kéne tenni, kvázi kiröhögött, mondván, hogy miért jöttem hozzá, nem kell ő ehhez, egyszerűen ne védekezzünk. Jócskán leforrázva és lealázva elmondtam, hogy mégis mire gondoltam, erre nagy kegyesen megtette, amit kértem. Minden rendben volt.

Projekt elindult, a második hónapban már kopogtatott is valaki. Egy másik dokihoz kezdtem járni gondozásra. Minden szépen haladt az elején, de már a 12. héttől keményedett a méhem, ami a 22. héten odáig jutott, hogy szabályos, tízperces összehúzódásaim voltak. A doki beutalt a kórházba (volt PIC is), ahol kifejezetten ellenségesen bánt velem a szintén nőnemű ügyeletes orvos. Nem értem, hogy egy ijedt kismamával, aki retteg, hogy elveszti a babáját, miért kell katonamód pattogósan, lealázóan beszélni (a „maga úgysem ért ehhez, én vagyok az orvos, fogja be a száját és ne kérdezgessen” típusú hozzáállást, gondolom, mindenki ismeri, sajnos, eléggé gyakori a magyar egészségügyben). A méhnyakam megrövidült, felpuhult a méhszáj (ezt később tudtam meg, akkor nem tájékoztattak semmiről). Kaptam gyógyszert az összehúzódásokra, meg két másikat, senki sem mondott semmit, hogy mit miért kapok, aztán kaptam egy ágyat is.

Késő este volt, magamra hagytak, én meg elkezdtem remegni, a szívem dobogott, mintha ki akarna ugrani, nem tudtam, mi bajom van, azt hittem, itt a vég, a szervezetem kilöki a gyereket, csak szorongattam a párnát, és mantráztam, hogy minden rendben lesz. Végül reggel megtudtam egy nővértől, hogy az összehúzódást gátló gyógyszer mellékhatása a remegés és a szívdobogás, de az egyik gyógyszert erre a mellékhatásra kaptam direkt, és először azt vegyem be, és fél órára rá csak a másikat. Ez legalább megnyugtató volt, de hogy miért nem lehetett ezt előre közölni?! Többet erről nem írnék, egy hónapot voltam kórházban (jó és rossz tapasztalatokkal vegyesen), utána otthon kellett végig feküdnöm, mert a gyógyszer folyamatos szedése mellett is jöttek az összehúzódások.

A szülésfelkészítő előadások éppen akkor voltak, amikor a kórházban feküdtem, a férjem, a húgom és a húgom barátnője volt rajtuk felváltva. Beszámoltak utána nekem, hogy miket mondtak. Itt az egyik előadó, egy fiatal férfi orvos szimpatikus volt a férjemnek, és megbeszéltük, hogy megkérjük, legyen ő a dokim mostantól.

„Vicces” adalék: az is szimpatikus volt benne, hogy az előadáson elmondta, hogy neki speciális gátmetszéstechnikája van, ami sokkal jobb, mint a régi, ódivatú fajta, a részletekre nem emlékszem, de ez nagyon tetszett nekünk, hogy de jó, jobban gyógyul majd, milyen szerencse is, hogy rátaláltunk erre a dokira. Na már most, ugyan mondja már meg valaki, hogy a tájékozatlanabb hétköznapi embereknek miért teljesen evidens, hogy lesz gátmetszés a szülés során? (Hozzátenném még: és az orvosoknak miért evidens?) Bennem akkoriban fel sem merült, hogy anélkül lehet szülni, az összes szüléstörténetben, amit olvastam addig, volt gátmetszés, így úgy gondoltam, hogy ez egy természetes velejáró. Elképesztő, hogy milyen tudatlan voltam a sok utána olvasás ellenére is… (Persze, nyilván nem a megfelelő irodalmat olvastam, erre később rájöttem…) Később beszéltem a dokival a szülés közbeni beavatkozásokról, hogy én nem szeretném őket, mire ő megnyugtatóan mondta, hogy persze, természetesen, és hogy csak akkor avatkozik be, ha szükség van rá.

Az idő telt, én feküdtem folyamatosan, csak enni keltem fel. Végigfeküdtem az egész nyarat. A 37. hét betöltésekor abbahagytam a gyógyszerszedést (a dokim akkor érkezett haza szabiról). Aznap, amikor nem vettem be első alkalommal a gyógyszert, időpontom volt délutánra a dokihoz. Amikor odafelé mentünk (apukám vitt), már háromperces összehúzódásaim voltak. Érkezés után a szülésznő vette fel az adatokat, ekkor mondtam neki, hogy mi a helyzet, mire előrevettek. A doki mondta, hogy éppen hogy elindult a dolog, lehet, hogy nem is szülés még, de aztán összehúzódás közben megfogta a hasamat, és mondta, hogy ez elég rendes kis összehúzódás, menjek be a kórházba, mert valószínűleg szülni fogok.

Bementünk. Érdekes(?) módon mihelyt beértünk, a fájások elmúltak. Kicsit furcsán is éreztem magam, hogy vaklármáztam, de aztán szépen lassan újraindultak. Felhívtam Zolit, hogy mi a helyzet, és hogy jöjjön. Szerencsém volt, mert pont szabad volt az egyágyas szülőszoba, amihez külön fürdő is tartozott.

A szülésznőmnek szóltak, aki nyolc körül érkezett be, és ő is megvizsgált. A vizsgálatok mindig kontrakció közben történtek, és szörnyűek voltak, és ahogy az idő haladt, egyre szörnyűbbek lettek, hiába gondoltam, hogy én nem fogok kiabálni, nem bírtam ki közben. A CTG szerint nagyon erős kontrakcióim voltak, mégsem tágultam. Ekkor még jó kedvem volt, nevetgéltem Zolival.

Mivel a vizsgálatok szerint továbbra sem tágultam, tíz körül kaptam beöntést, és leborotváltak. Ekkor egy kis ideig nagyon rossz lett, mert a beöntés miatt a beleim is elkezdtek görcsölni, és a fájások is erősödtek, de azért kibírhatóak voltak. (Azt majdnem elfelejtettem írni, hogy nem szabadott enni és inni, az étel nem hiányzott, de borzasztóan szomjas voltam.) A szülésznő nagyon kedves volt, amikor a CTG-re voltam csatlakoztatva, nem tudtam kényelmesen feküdni, és hozott még párnákat, a lábam alá is, hogy könnyebb legyen tartani, állás közben meg masszírozta a derekamat.

Hajnali fél kettő körül a szülésznőm szólt a dokinak, hogy jöjjön be. Fél háromkor beért, és megvizsgált, hát én üvöltöttem, és majdnem sírógörcsöt kaptam, annyira fájt. Már akkor biztos voltam benne, hogy közben tágított is egy kicsit. Én ilyen szörnyű fájdalmat addig és azóta sem éreztem soha. Kaptam lazító injekciót, hogy jobban táguljak, és burkot is repesztett a doki.

Na, ezután kezdődött a pokol. Olyan fájásaim voltak, hogy alig bírtam ki, mondták, hogy járkáljak, de állva elviselhetetlen volt, arról nem is beszélve, hogy a négy és fél hónap fekvés után teljesen el voltam gyengülve, nem tudtam megállni a saját lábamon egyedül az összehúzódások közben. A baba szívhangját folyton nézték, próbáltam erre a hangra figyelni, és lélegeztem, ahogy a férjem diktálta (én kértem rá, könnyebb volt így). Visszafeküdtem pár perc után, mert nem bírtam, majdnem elájultam a fájdalomtól.

Valamikor hajnalban a doki megint megvizsgált, amikor megláttam az ajtóban, már húzódtam felfelé az ágyon, kúsztam hátrafelé, hogy ne, ne, ne vizsgáljon meg… (Még most is emlékszem arra az elementáris rettegésre, hogy most mit kell majd kibírnom.) És igen, ez még rosszabb volt, mint az előző vizsgálat. A doki mondta, hogy „tudom, hogy fáj”, mire mondtam neki, hogy honnan tudná, ő sosem szült (pláne sosem tágították kézzel, ezt csak most teszem hozzá…). Mondta, hogy alig tágultam tovább, és hogy fájásgyengeségem van (ami szerintem nem a megfelelő szó, mert iszonyúan fájt), ezért kapok oxitocininfúziót.

A fájásokat az infúzió még inkább felerősítette, ekkor már alig voltam tudatomnál, csak a férjem hangjára figyeltem fájás közben, alig bírtam lélegezni, amikor meg nem fájtam, akkor meg elaludtam a fáradtságtól. Arcokra egyáltalán nem emlékszem ebből az időből, sőt az idő múlására sem, csak arra, hogy a végén már összefüggő fájások jöttek, és ettől nagyon kiakadtam, hogy nem igaz, hogy egy szusszanásnyi pihenés sincsen.

Végre a doki azt mondta, hogy szóljak, ha székelési ingert érzek, és szép lassan jöttek is, és erősödtek az ingerek. Mondta, hogy szóljak, ha nyomnom kell, és nyomjak erősen. Én ezt is tettem, de bennem volt a gondolat, hogy egy nagy babát kell egy szűk nyíláson kitolnom, ezért az elején nem nyomtam elég erősen. Iszonyú fáradt voltam, nem tudtam tartani a lábamat egyedül, ezért egyik oldalon a szülésznő, másikon a férjem fogott, én meg csak nyomtam, közben meg el-elaludtam, legalábbis álmodtam vagy hallucináltam.

Egyszer csak arra eszméltem, hogy mondják, hogy ne lihegjek, hanem nyomjak, és ekkor döbbentem rá, hogy kórházban vagyok, és hogy én valójában szülök (előtte épp teljesen máshol voltam agyilag), és hogy nekem ki kell nyomnom a lányomat. Ekkor összeszedtem a maradék erőmet, és csak a férjem hangjára koncentrálva nyomtam, amikor kellett, és ahogy csak bírtam. Egyszer csak éreztem, hogy vág a doki, és utána mondták, hogy látják a fejét, és van haja, és utána egyszerre kicsusszant belőlem az egész baba. Ez negyed nyolckor volt reggel, én annyira meghatódtam, hogy rögtön sírni kezdtem.

Szegény Gabi tiszta kék volt, nem sírt fel, és lógtak a végtagjai lefelé, nem is rakták rám, hanem egyből vitték el magához téríteni, én meg kérdezgettem, hogy minden rendben van-e vele, ijesztő látvány volt, féltem, hogy nagy a baj. (5/7-es Apgart kapott végül, oxigénhiányosan született, és egy évig kellett vele kontrollra járnunk, szerencsére semmilyen károsodása nem lett.)

A méhlepény gyorsan megvolt, aztán fél órán keresztül varrtak, mert a méhszájig berepedtem. (A gátam nagyon megszenvedte az egészet, több hétig nem tudtam ülni, és utána is még egy évig fájdogált, a második szülésem hozta végül teljesen rendbe.)

Egy óra múlva visszahozták Gabit, ekkor megszoptathattam, aztán elvitték. Azon a napon háromóránként hozták fel, ugyanis nem kelhettem fel a vérveszteség miatt (ülni sem tudtam, úgy is rögtön rám tört az elájulhatnék), így nem tarthattam ott magamnál, de akkor nem is hiányzott, borzasztóan kimerült voltam.

A második nap nappalra ott tartottam, éjjel meg sírtam, hogy miért nincsen velem, a harmadiktól pedig végig velem volt, éjjel is, leszámítva a reggeli és esti vizitet a gyerekosztályon. A csecsemősök sopánkodtak, hogy miért akarom, hogy ott legyen, miért nem pihenek, de a szülésznőm segített nekem, és azt mondta nekik, hogy akinek ennyi teje van, az tartsa is magánál a gyereket éjjelre is. Szerencsére, volt szabad (fizetős) egyágyas szoba, ennek köszönhetően nyugodt volt az ottlét, csak egymásra figyeltünk.

Azt mindenképpen meg kell mondanom, hogy a szülés közbeni kedvességéért és segítségéért nagyon hálás vagyok a szülésznőnek, és ő a szülés után is rengeteget tett értem: segített lefejni a melleimet, mellre tenni a babát, tényleg gondot viselt rám, sokszor benézett.

Az orvosról nem mondhatom el ugyanezt, érezhetően ridegebb lett a szülés után, nem segített felállnom a vizsgálószékről négy nappal a szülés után, pedig nagyon nagy szükségem lett volna rá, és a hathetes kontrollon meg sem nézte Gabit, ez elég rosszul esett…

A szülés után egy hétig nem halványultak az emlékek, amikor eszembe jutott a dolog, mindig sírva fakadtam, és azon gondolkodtam, hogy biztosan kell-e több gyerek. Egy hét után tudtam azt mondani, hogy igen, lesz még gyerekünk.

Zoli mondta, hogy a szülés utolsó pár órájában már úgy kellett visszatartania a sírást, alig bírta, de tudta, hogy az nekem nagyon betenne, ezért keményen tartotta magát. Mondta, hogy az is szörnyű volt, hogy én annyira szenvedtem, és az is, hogy a doki és a szülésznő arca nem volt éppen derűlátó, ezért nagyon aggódott.

A szülés után közvetlenül még úgy éreztem, hogy milyen jó, hogy ott volt a dokim, mert ha ő nincsen ott, akkor ki tudja, mi lett volna velünk, így is oxigénhiányosan született Gabi, és akár meg is halhatott volna. Aztán pár hónapra rá elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg így van-e. És valahogy furcsa érzéseim támadtak az egész szüléssel kapcsolatban. Elkezdtem olvasni mindenféle szülésről szóló irodalmat, rengeteget gondolkodtam, és ez ahhoz vezetett, hogy amikor megfogant a következő babánk, akkor már más orvoshoz, és más, bababarát kórházba mentem.

Gabi kilencéves lett a nyáron.

B. Z.

Csabi > > >
Berci > > >
Ági > > >