igaz történetek szülésről, születésről

811. nap: Teljesen másKÉP(p)

Megjelent: 2012. dec. 24.

In medias res: amikor a negyedik gyereket vártam, egyik hajnalban megírtam a legelső szülésem történetét (810. nap: Bedarálva). Aztán elmentem aludni. Már épp félálomban voltam, amikor hallottam egy pukkanást. Már sejtettem, mi lesz, de azért még megpróbáltam aludni. De valami rettenetes remegés jött rám. Azt hiszem, azért lehetett, mert pont előtte gondoltam végig a legelső szülésemet… Eltelt néhány perc, mire megnyugodtam, és elmúlt… És nem féltem…

Gondolkodtam azon, megint, hogy tudnék-e valami mást is írni az otthonszülésről, mint amit már megírtam (368. nap: Pohár víz). Sokan félreértették a vizes hasonlatomat is, azt gondolták, hogy olyan könnyűnek gondolom a szülést, mint a vízivást, pedig nem a könnyűségre gondoltam, hanem a természetességre, és hogy mennyire létfontosságú valamiről van szó, amikor arról beszélek, hogy hogyan viszonyulnak a szülés természetéhez azok, akik jelen vannak a szülésnél. (De biztos ez is félreérthető, azért használtam a képet, mert a magyarázkodás nem fejezi ki azt, amit gondolok.) És ezért is akarom leírni az első szülés után a negyediket, mert ez annyira más KÉP. Ott volt bennem a visszaemlékezés a rettegéssel, és aztán ott volt ez a valami egész más „élmény” a maga természetességével, biztonságával.

Tehát a negyedik az elejétől… Valójában majdnem a közepétől, mert nem tudtam (nem akartam tudni???), hogy van odabenn valaki megint. Egyelőre még nem akartam következőt, még kicsinek gondoltam az előzőt… Még szoptattam, nem volt még menstruációm se. Aztán a has se gömbölyödött még. Az kezdett gyanús lenni, hogy fájt a derekam. Ez a bizonyos derékfájás, csak olyankor szokott lenni, ha… És aztán jött az az ismerős érzés is, hogy nem bírtam elviselni, hogy szopik a másik gyerek. Akkor Ági megnézett… És akkor már el kellett fogadnom, nem tagadhattam le tovább magamnak. Akkor úgy tizenhat hetesre tippeltük.

Aztán telt-múlt az idő. Már kezdődött a gömbölyödés is. Kiszámoltam valami időpontot a szülésre, hogy azért legyen valami. (Ez a végén kicsit stresszelt is.) Szépen éldegéltük a hétköznapjainkat, nőttek a gyerekek kinn is, benn is. Elmentem olyan vizsgálatokra, amiket fontosnak tartottam. És ment minden a maga megszokott medrében.

Közben azért ott volt a „bizonytalan terminus”. Kiszámoltam másik időpontot is. Voltam egy ultrahangon is, ahol meg egy harmadik, még későbbi időpontot mondtak, amit én aztán teljesen lehetetlennek tartottam. Így aztán, amikor már kilőttük mindkét tippelt időpontomat, már kellett a CTG kétnaponta. Még jó, hogy feltalálták ezt a házi CTG-t. Minden teljesen rendben volt.

Aztán elérkezett az a bizonyos hajnal. A pukkanás. A rettegés. A visszarázódás. Hamar jöttek onnantól a fájások. De már távol voltak a félelmek. Már éreztem, hogy akármi is van, nem tudom/akarom visszafordítani, ami megkezdődött. Gyors volt. (A pukkanástól úgy másfél óra.) Apuka ölébe pottyant a negyedik gyerkőc.

A túlhordásnak semmi jele rajta, gyönyörű rózsaszín baba. Később a lepényen is látszik, hogy szó se volt túlhordásról. Felmerült bennem, hogy vajon egy rutin eljárás során meddig vártak volna. Az első hasra ütött időponthoz képest ez már a 43. hét volt. Vajon tudtak volna bízni és várni? Vagy a türelmetlenséggel belehajszoltak volna egy tulajdonképpeni „koraszülésbe”?

A gyorsaságról eszembe jutott, hogyha egy taxiban szültem volna meg, félúton a „hivatalos szülészeti intézménybe”, akkor a média nagy szenzációval közölte volna, és csápolt volna a taxisnak, hogy milyen jó fej. Eszükbe se jutna senkire se gyilkost kiáltani, és hogy ez mekkora felelőtlenség, és a többi agyoncsépelt szó, amit már annyiszor hallottam/olvastam…

Szeretném, hogy az unokáim is úgy jöhessenek majd a világra, ahogy egy kicsi emberke megérdemli… Akárhol is lesznek éppen…

J. R.

Lellus > > >
Első gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol