igaz történetek szülésről, születésről

724. nap: A negyedik a legnehezebb? (Timothy)

(Ezt a történetet a szülés másnapján írtam le.)

Milyen jó lenne azt írni, hogy csodálatos, könnyű, felemelő, csak kicsusszant, háborítatlan otthonszülésem volt, de az első jelző, ami uralja a negyedik szülésem élményét, a fájdalmas.

Minden szülés más, mondják, ahogy minden várandósság is. Hát igen. De ismét milyen ideálisan történt minden, milyen jó, hogy a gyerekek nem voltak itthon, mert talán traumatikus élmény lett volna számukra. Theo mondta utólag, hogy ő is sírt, és nem a meghatódottságtól…

Kezdjük az elején. Amikor kiderült, hogy ismét gyerekünk lesz, tudtuk, hogy költöznünk kell. Nem volt könnyű összeszedni, hogy hogyan és miből. Aztán megtaláltuk az ideális lakást, és másfél hónappal a szülés előtt költöztünk. De anyukámon kívül nem nagyon volt segítségem a pakolásban, mert Theo a szabadságát a baba születése utánra tartogatta. Úgyhogy a kipakolás elég lassan haladt.

Egy igen meleg este, munka után Theo mégis úgy döntött, hogy kipakolja a könyveket a könyvespolcra. Amikor végzett, elégedetten mustráltuk, hogy oké, most tényleg „megérkeztünk”, beköltöztünk. Másnap reggel kezdődtek a furcsa érzések, de nem konkrétan kontrakciók, így Theo elment dolgozni. Ám dél felé hívtam, hogy jöjjön haza, hívtam Ágit is, és anyukámat, hogy vigye el a gyereket.

Ahogy anyukám odaért és elvitte a gyerekeket, három percen belül megérkezett Ági és Theo, találkoztak lent a kapuban. Ekkor volt pont dél. Juli, a doula kicsit később volt várható. Akkor még igen vidám voltam. Úgy éreztem magam, mint Abigél szülésénél, hogy most már minden oké, biztos majdnem ki vagyok tágulva ‒ ennyi kontrakció után ‒, mindjárt megszüljük, halihó. Ahogy valaki egyszer gúnyosan mondta: „Haverok, buli, fanta…”

Ági kérdezte, hogy vizsgáljon-e meg. „Jó, csak ne kontrakció közben, mert akkor nem esne jól. Miért vizsgálnak egyes dokik közben?” ‒ kérdeztem. Mert akkor jobban tud tágítani, ugyanis nem érzed, mi fáj. „Ez komoly?!” Sajnos, igen. Úgyhogy vártunk egy kontrakciót, hogy elmúljon, és utána megvizsgált, és mosolyogva mondta, hogy ilyen „korán” hozzám még sosem érkezett, egy ujjnyira vagyok csak nyitva. Nagyon meglepett. Mondta, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem lenne a szokásoshoz hasonlóan gyors, attól ő nem fél. Picit ritkultak a kontrakciók az ötpercesekről, ültem a hálóban a földön, mélyeket lélegeztem, amikor jöttek, fájtak-fájtak, de hát szülünk, mire számítottam?!

Kiderült, hogy a bolti nejlonlepedő a szokásosnál jóval kisebb, így Ági elkezdett nagy fekete szemeteszsákokat szétvágni és összeragasztani. Közben érdekes kis intermezzo: hirtelen felnéz, hogy „Nem csöngettek a kapucsengőn? Juli?” Mondjuk nem, dehogy, annyira hangos, zavaró a kapucsengő, azt nem lehet nem hallani. És ahogy ezt kimondjuk, már hallatszik is a kellemetlen berregés… Theóval egymásra nézünk, de Ágit illetően nem is csodálkozunk ezen a megérzésén…

Közben a kontrakciók ismét ötpercesekké válnak, de jobban fájnak. Jólesik lefeküdni a földre félig oldalt, félig hasalva, ahogy a pocakom engedi, és szuszogni, fújtatni, a fejemet belefúrni a szőnyegbe (hogy miért?!). Úgyhogy Ágiék csinálnak nekem helyet: nejlon az ágy felére a lepedő alá meg az ágy elé a földre, kétszer akkora területen. Kérek-e bármilyen masszázst? Oké, a derekamra. De kontrakció közben ne. Kérek-e forró muskotályzsályás borogatást a hasamra? Na, nem most, most még korai, mondják, hanem úgy húsz perc múlva. Hát, még ilyet sosem kaptam, mert mindig előbbre járt már a szülés, mint ez aktuális lehetett volna. Na, jó, kipróbálom.

Közben mágnesként felhúz magára az ágy, az oldalamon fekszem, a kontrakciók között beszélgetünk, jól vagyok, azok alatt viszont ne nyúljon hozzám senki, ne rakjanak rám friss borogatást, és egyáltalán, szűnjön meg minden, de leginkább a fájdalom! Nagyon finom illata van a muskotályzsályának, ezért kérem továbbra is, de nem tudom, hogy segít-e jobban elviselni a fájdalmat. De ne, ne hagyják azért abba.

Még viszonylag az elején véres lesz a borogatásos pelenka. Nem sok, de friss. Mitől van ez, honnan jön? Ők is nézik, nem tudják biztosan, valószínűleg a két burok közötti víz véres egy kicsit. Hiszen a nagy burok még nem repedt meg, a babából nem jöhet. Azért mostantól kezdve minden kontrakció után szívhangot néznek, vagy Ági vagy Juli. Három másodperc az egész. Egyrészt nagyon megnyugtat: minden alkalommal hallom, hogy jól van, másrészt nyugtalanít: „normális”, hogy mindig nézik?

Már nem mindig sikerül csendben maradnom, a fújtatások közé bejön egy-egy nyögés, hangosabb sóhaj. Ezek azok a hangok, amikre Ágiék azt mondják, hogy az alvó kisgyereket azért nem ébresztik fel, mert a szeretkezés hangjaira emlékeztetik, amiket pedig tudat alatt jól ismer. Egyre jobban úgy érzem, hogy a kontrakciók alatt szét akar feszülni a gátam, mindenem. Vajon hol tarthat a tágulás, kész van már lassan? Ági Theonak is megmutatja, honnan lehet ezt látni: a végbélnyílástól felfelé indul egy vonal, és olyan magasságban barna, ahány centire nyitva van a méhszáj. Kimondják az ítéletet: hat centi, talán hét. Jaj, ez borzasztó!

Picit jobban elviselhető, ha kontrakció közben erősen megmarkolom a fenekem alját/felső combomat, legalább az egyiket, amelyiken nem fekszem… Aztán már próbálom mindkettőt, sőt szorítom össze, mintha ez enyhítene azon az érzésen, ami belül van. Egyre inkább nyígok, siránkozom, panaszkodom, markolom az ágy végét, a párnát, a matracot. Érdekes módon Theo ott ül mögöttem, és fájások között masszíroz, de nem őt kívánom szorongatni ‒ ez nekem egy magányos küzdelem…

Kérdezem Ágiéktól, hogy hol az a híres erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz, mert én ugyan mindent érzek, csak erőt nem, de ő csak mosolyog és borogatást cserél. Közben előkészíti az orbáncfűolajat a gátmasszázshoz, feltép két zacskó papírvattát, megkérdezi, hol a betadin stb. ‒ ezekből kiderül, hogy nemsokára itt a kitolás. Odaül a lábamhoz, figyel.

Közben mindig az obligát szívhangok, amik továbbra is kiválóak. Nem akarok-e leszállni a földre vagy megemelni a felső lábamat? Rátehetem valamelyikük vállára is. Megpróbálom, így rosszabb. Még egy kontrakció az ágyon, oldalt fekve, zárt lábakkal. Úgy fáj, hogy vissza akarom tartani, meg akarom fékezni, el akarom felejteni. Rájövök, hogy le kell szállnom a földre. Letérdelek, felsőtestemmel ráhasalok az ágyra. Amikor fáj, kiabálok, markolom és harapom a takarókat, a matracot. Nagyon nem tetszem magamnak, nem így szoktam én szülni, mi ez a komédia?! Szabályosan sírok, bár minimális könnyekkel.

Ági megkérdezi, hogy masszírozhatja-e a gátamat. Erről nincs túl jó emlékem, de hátha most, lássuk. Teljesen új élmény: nagyon olajos kézzel, nagy laza mozdulatokkal simogat. Ez végre istenien jólesik. Csak ne fájna a többi úgy! Lassan már szabályosan üvöltök. Még jó, hogy a babára való rákészülésben Ágiék becsukják az ajtót/ablakot, hogy ne legyen huzat meg hideg. Így talán a szomszédok nem hallják… A burok már domborítja a gátat, mondják, mindjárt elmegy a víz, lesz sok víz, és ő már látja mögötte a fejecskét. Mintha ez biztatna. Dehogy, csak rádöbbenek, hogy ennél még sokkal jobban fog fájni. Beszélek a kisbabámhoz, hogy mindjárt kiengedem én, csak még egy kis türelem, mindjárt jöhet, csak most még egy kicsi időt adjon nekem felkészülni a fájdalomra…

És akkor nincs többé szünet a kontrakciók között. Nyomul a burok, én ordítok, csak az van a fejemben, hogy ezt nem lehet túlélni, ebbe szét fogok szakadni, de nyakig. Érzem a rengeteg vizet kiloccsanni, de nincs idő megkönnyebbülni, naaaaaagyoooooon fááááááj! Jön a kis feje, eléri a legszélesebb rész a kijáratot ‒ és megáll. Hé, mondom magamban, ez nem így szokott lenni, itt kicsusszan, mert olyan jó kis nedves, és utána csusszan a test, és vége, hogyhogy itt megáll nekem?! Ági mondja, hogy jól csinálom, még egy ilyet. Na, még egyet! Még mennyit?! Ilyen nincs, én is odanyúlok, hátha ki tudom feszíteni körülötte a gátamat, de csak azt érzem, hogy igen, ott van, nemigen mozdul.

Aztán jön egy „erő”, és nem tudok nem nyomni, és abban a pillanatban átbújik a fej, és egy icipici nyomásra elkezd jönni a teste. És jön és jön és jön és vizes és síkos és hosszú, és ez már kellemes, de azért mindenem fáj, és akkor egyszer csak vége, kint van. Ráhanyatlok az ágyra, és meghalok. Csak sírni tudok. Nem is tudok megfordulni, nem is tudom megnézni, nem is tudom magamhoz ölelni, de hallom, hogy felsír. Csak egyszer vagy kétszer. Nem hallok semmi mást: sem Ágiékat, sem Theót. Ez a teljes önzés állapota: rá kell jönnöm, hogy vajon élek-e még.

Egy kis idő múlva, nem tudom kinek a javaslatára, feltesznek az ágyra, alátámasztanak párnákkal, és megkapom a kisbabámat. Megvan, itt van, gyönyörű gömbölyű fejecskéje van (jó nagy!), és ő is „beszélget”, nem sír, hangokat ad…

Viszont a fájdalom nem szűnik, mintha szétbombáztak volna deréktól a térdemig… Remegek a fájdalomtól, nem tehetek róla. Még a hasamat is megnyomkodják, valami vérzés miatt, és bár finoman, nekem gyomorszájon vágásnak érződik. A zsinór még nagyon pulzál, szó sem lehet elvágásról. Ágiék egy darab árnikatinktúrás vizes vattát tesznek a gátamra, hogy ez segít. Tud itt valami is segíteni? ‒ gondolom. Nagy sokára úgy döntenek, hogy fehéredik a zsinór, már nem pulzál, el lehet vágni.

Ez után odaadom Timót Theónak, nekem lepényt kéne szülnöm. Először az a véralvadék jön, amiről ők tudtak már. Honnan, vajon? Aztán lassan kijön a lepény is, szabályosan egyben. Ági keresi a helyet, hogy honnan vérezhettem. Talán megvan: mintha egy kis helyen kezdett volna leválni, de lehet, hogy mégsem. Nem beazonosítható. Olyan véralvadékokat is talál bent, amik jóval régebbiek: napok, hetek, hónapok. Ezek vajon mitől? De teljesen nyugodt, látszik, hogy nem először lát ilyet, nem ijed meg. Mutatja a lepény szép felét: ezt látta a baba, látod, ezt az életfát… Amikor ezzel megvan, megvizsgálja a gátamat. Meg vagyok győződve róla, hogy most, a negyedik és utolsó(!!!) szülésemnél megtapasztalhatom a varrás szépségeit is. Félek. De nem. Egy icipici seb sincs, mondja. Megnézi elől is: ott sincs ‒ engem a szülésre teremtettek. Na, tudod mit, inkább többé mégsem, gondolom magamban.

Nem akarok-e lezuhanyozni, addig rendbe tennék az ágyat. Akarok, de ahogy felállok, kezd minden elsötétülni, inkább mégsem megyek ki. Így csak tiszta dekubituszlepedőket kapok magam alá.

Nagyon hamar elmegy a két óra, már indulnának is. Visszaöltöznek, mire eszembe jut, hogy le akartam méretni! Gólyamérleg elő, baba kicsomagol, jé, 3 kiló 83, Ági sem gondolta, hogy ekkora. De most már tényleg mennek, mert Ági két éjszakája nem aludt ‒ szülések voltak, meg kimenne még a gyerekeihez Horányba, akikhez reggel indult, csak visszafordítottam őt.

Elmennek, hármasban maradunk. Úgy érzem, ilyen fáradt még sosem voltam életemben, nem beszélve arról, hogy mennyire fáj mindenem. Theo, úgy érzem, végigszenvedte velem a szülést, és bár jobb erőben van, mint én, leginkább csendben vagyunk, nézzük egymást, örülünk egymásnak. Még nem akaródzik senkit felhívni, csak létezünk, és jó.

Timó a nyáron lesz hatéves.

H. Sz.

Alex > > >
Olivér > > >
Abigél > > >
Milla > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.