igaz történetek szülésről, születésről

670. nap: Hogy tehették? (Matyi születése)

Megjelent: 2012. aug. 5.

Két gyermekem született kórházban és kettő az otthon védelmében. Nagyfiam már elmúlt 17 éves, de születésére visszagondolva a mai napig ‒ sokszor hangosan is ‒ fölteszem a kérdést: „Hogy tehették?”

Húszéves voltam akkoriban, telve várakozással, hogy hamarosan anya leszek. Főállásban készültem a nagy napra, igyekezve mindent megtudni a várható eseményről, nagyon örülve, hogy a lakhelyemhez közeli kórházban lehetőség van apás szülésre és rooming-in elhelyezésre. Ezek hiányában biztosan nem szültem volna ott, de akkor még nem tudtam, hogy ennél több dologra is figyelni kellett volna.

A szülésre felkészítő tanfolyamon elmondták a várható folyamatokat, oly határozottan és megkérdőjelezhetetlenül, hogy eszembe sem jutott, miért van szükség borotválásra, beöntésre, gátmetszésre. Hisz ők okosabbak, jobban tudják. Azóta is haragszom, valakire. Névtelenül. Talán anyámra, aki nem szólt, aki megengedte, hogy azok megtörténjenek velem. Pedig ő már tudta.

Egy vasárnap délután volt, amikor rendszeres összehúzódások jelentkeztek, és megkezdhettem a felkészülést, a testemben elindult folyamatra hangolódást. Tudtam, hogy nem kell kapkodni, és élveztem is, hogy végre eljött a nap, amikor megláthatom az addig titkon fejlődő gyermekemet. Férjemmel jó hangulatban, izgulva megvacsoráztunk, majd mintegy hősként bevonultunk a kórházba, hogy mi akkor szülni fogunk! Késő este volt, bent fáradt, nyomasztó légkör, de én rendületlenül örültem a fájásoknak, hogy nem tévedtem, jól tudtam, hogy ez már a szülés, és ettől nem kell elájulni, teljesen kibírható.

Mikor átestem a borotváláson és a beöntésen, már nem voltam ennyire derűlátó. Fájások közepette egy beöntési hercehurca nem éppen kellemes. Ezt követően szülőszoba, alapos vizsgálat, és egy gyorsító burokrepesztés, hogy ne szenvedjek sokáig. Addig nem szenvedtem. A burokrepesztést követően azonban iszonyú erejű fájások törtek rám. Mintha hirtelen örvénybe kerültem volna, ahonnan nem volt kiút…

A nővérke ekkor kiküldött a folyosóra sétálni, hogy úgy is segítsem a tágulás folyamatát. Nem akartam és nem tudtam sétálni. Kezdetben férjemre támaszkodtam, majd a padra, majd letérdeltem a földre. Állni sem bírtam a lábamon, a fájások kényszerítettek térdre. Ekkor megjelent a már említett nővérke, és rám förmedt, hogy mit képzelek, azonnal kelljek fel a földről! Szégyelltem magam, biztos nem csinálom jól, gyenge vagyok…

Visszatérve a szülőágyra, nem tudtam, hogy hányjak-e vagy vécére „szaladjak”. Nem voltam ura már a testemnek, de nem tehettem róla, viszont a személyzet ezt nem díjazta. Aztán magunkra hagytak. Éjjel volt, fehér csempék, neon, én egy nagy terem közepén egy ágyon, a testem szaggatják a fájások. A teljes magány, élet és halál találkozása egy időben. Ma már tudom, hogy ez minden szülésnél így van, akkor viszont ijesztő volt. Úgy éreztem, hogy ha nem lett volna ott a férjem, képes lettem volna kiugrani az ablakon.

Körülbelül óránként megjelent egy hölgy, mint kiderült, a szülésznő. Nem magától, a férjemet unszoltam, hogy keressen valakit, aki megmondja, meddig tart még. Mivel éjjel volt, nem örült nekem, gondolom, pihenni akart. Látogatásaikor közölte, hogy még nem tágultam ki eléggé, és eltűnt.

A szülés előtt egy órával kezdődtek a tolófájások. Azt mondta, nem nyomhatok, tartsam vissza, még nincs kész a méhszáj. Ez mindennél rosszabb volt. Nyomásinger, de nem szabad nyomni, fájdalom, de lazulj el… Férjem segített át ezen a szakaszon, máig fel tudom idézni: „Nagy levegő, bent tart, kifúj.” Míg ezeket mondta, s én rá figyeltem, valahogy kibírtam. Ha elhallgatott néha ‒ hisz már hajnalodott ‒, szóltam, hogy folytassa.

Aztán végre szabadott szülni. Ismét megjelent a burokrepesztéskor látott fogadott orvosom, majd gyors ágyátalakítás, fogjam meg a lábam, és ha jön a fájás, nyomjak. Nehéz volt nyomni, szinte hiábavaló, de ismét a segítség: injekció, és a gátizom repedő hangja. Férjem eddig bírta a megpróbáltatásokat, de amikor hallotta, amint feleségét fölvágják, ez már neki is traumát okozott.

Aztán ott termett az orvos felettem, és nagy erővel kinyomta belőlem a gyermekem. Szerencsére, azonnal megkaphattam őt, és az első percek csodáját hagyták, hogy átéljem. Nem tudom ténylegesen, mennyi idő volt, de tényleg perceknek tűntek a méhszáj és a gátseb varrásának idejéhez képest, amit alig tudtam felfogni már.

Véget értek a fájdalmak, és mégsem? Ez már nem erőn felüli megpróbáltatás? Kérdéseim azóta is általuk megválaszolatlanok. Nem tudom, mi okozta, a gyorsított szülés miatti nem tágulás vagy a fiam kinyomása belőlem, de a méhszájam súlyos sérüléseket szenvedett. A szülést követően az addig zavartalan menstruációs időszakok pokollá váltak, és hét éven át havi egy napot úgy töltöttem, hogy nem bírtam lábra állni, a combjaimba sugárzó idegi fájdalom miatt. Férjemet hónapokig nem tudtam közel engedni magamhoz, az altestemet ért bántások miatt.

Bementem a kórházba, hogy véghezvigyem életem legnagyszerűbb, legmeghatározóbb, egyedi és megismételhetetlen cselekedetét, és kijöttem megsemmisítve, megalázva, megsebesítve, nem értve az egészet. Testemben úgy éreztem magam, mint a mechanikai eljárásoknak alávetett vágómarha, lelkemben, mint a megerőszakolt, meggyalázott nő. És a kérdés: „Hogy tehették?”

Sz. A.

Johanna >>>
Rebeka >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.