igaz történetek szülésről, születésről

519. nap: Az az olló mire kell? (Hanna születése)

Megjelent: 2012. márc. 7.

Nagy örömmel vártam első gyermekem születését. Mindenre fel akartam készülni, mindent tudni akartam, amit lehetett. Első lépésként részt vettem a Születés Hete rendezvényen, ott hallottam először az otthonszülésekről. Akkor még úgy gondoltam, kórházban is szülhetek természetes módon, beavatkozások nélkül. Aztán elmentem egy doulaképző tanfolyamra, ahol világossá vált előttem, hogy ez lehetetlen. Ekkor döntöttem az otthonszülés mellett. Hiszem, hogy a Teremtő az asszonyt úgy alkotta meg, hogy TUD gyermeket szülni, segítség nélkül is. Az otthonszülés-tanfolyamon hallottakat szó szerint megtanultam. Hogy majd tudjam, mi történik velem… Persze, semmi nem úgy történt.

Amikor eljött az ideje, jelentkeztek az első fájások, és én boldog voltam, hogy nemsokára megláthatom a kislányunkat. De csak nem akart elindulni. Két napig voltak nem túl intenzív fájásaim öt-tíz percenként. A bábák eljöttek, türelmesen vártak a földön pihenve, majd elmentek, aztán újra eljöttek, és azt javasolták, hogy menjünk be a kórházba, mert nem tágulok, és ki fogok merülni. Nagyon nem örültem ennek a fejeménynek, de megbíztam a döntésükben. Különösen, hogy ők is elkísértek, így biztonságban éreztem magam.

A kórházba érve az ügyeletes orvos megvizsgált, megkérdezte, szeretnék-e burokrepesztést. Mire kimondtam a nemet, már meg is repesztette a burkot. A férjem azóta is sajnálja, hogy nem látta a magzatvizet elfolyni. Megijedtem – mi lesz, ha nem indul be a szülés, és császározni akarnak? Szerencsére nem így lett. Visszanézve úgy gondolom: „Te gonoszt gondoltál ellenem, de az én Uram azt jóra gondolta fordítani” (Biblia).

Nem emlékszem, mennyi idő múlva (állítólag sokára), valamikor éjszaka megjöttek az erősebb fájások, és bemehettünk egy szülőszobára. Bár én úgy terveztem, hogy nem fekve fogok vajúdni és szülni, nem volt más választásom. A lehetőségem meglett volna rá, de annyira fájt a derekam, hogy csak hanyatt fekve volt elviselhető. Valamikor bekötöttek egy cukros vizes infúziót, szeretném hinni, hogy tényleg csak cukros víz volt benne, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre gyorsan és intenzíven jöttek a fájások. Erősen szorítottam az engem tartó két kezet, a páromét és a bábámét. Ez sokat jelentett. Kiabáltam. Szóltak, hogy halkabban, mert idejekorán bejön az orvos, de nem tudtam nem kiabálni.

Aztán bejött, és a kitolás előtti pillanatokban alá kellett írnom a papírt, hogy a gátmetszéshez nem járulok hozzá. Azt csak később tudtam meg, hogy ezt a férjemnek köszönhetem. Amikor az orvos elkezdte kipakolni az eszközeit, párom rákérdezett, hogy mire kellenek. Állítólag elkezdett félrebeszélni, a köldökzsinór elvágására terelve a szót. Mire az én drága párom megkérdezete, hogy AZ az olló mire kell. Ekkor kiderült, hogy gátmetszésre készül. Én csak ezután eszméltem és kapcsolódtam be a vitába.

Végül Hanna gyorsan kibújt, visszatarthatatlan tolófájásokkal. Valamikor mondta valaki, hogy ne toljak már, de nem tudtam nem tolni. Hogy fájt-e, arra már nem emlékszem. Csak arra, milyen gyönyörő volt, és milyen boldogok voltunk.

A bábai tanácsoknak köszönhetően megúsztam a varrást is, hisz minek varrni azt, ami magától is beforr. Ragaszkodtunk hozzá, hogy csak a férjem viheti mérni a babánkat, így is lett. Aztán sikerült pár óra múlva hazaérni a hókadály ellenére.

Boldogan hallgattuk köztünk szuszogó kisbabánkat reggelig.

B. I.

Lázár >

Véletlenül kiválasztott mesék.