igaz történetek szülésről, születésről

1020. nap. Irányba kerülni 2. („Én vagyok az anyja, nekem kell megszülnöm”)

Megjelent: 2013. júl. 21.

Megemésztettem első gyermekünk születését, és boldog vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű, drága, egészséges gyermeket szoptathatok ilyen hosszú ideig, hogy anyja lehetek – bár ezt igazán fel sem bírom fogni…

Érzem a vágyat egy újabb kisbaba felé. Hamarosan a hasamban úszkál. Micsoda ajándék! Már másodszor – csak vágyunk egy gyermeket és szinte azonnal megkapjuk!

A pozitív teszt láttán rögtön elönt a félelem: szülnöm kell. Azóta nagyon tudom, hogy szabad félni, hogy sokkal jobb beszélni róla, mint elnyomni.

A várandós hónapok – hasonlóan az előző babánknál – szépen telnek. Közeledik a szülés – rettenetesen félek. Ő is itthon születik majd, mindenki jön, aki előzőleg itt volt, de most szülés előtt megkérem Julit, hogy beszélgessen velem a félelmeimről. Sok-sok időt szentel rám, nagyon hálás vagyok érte.

Szelíden süt a nap, amikor valahogy másként érzem magam – talán ma szülök, talán nem. Délutánra elkezdődik, de még nem lehet, mert a nagy itthon alszik. Már küldeném, de nem ébresztem fel. Végre ébred, és a férjem viheti a barátjához.

Egyedül maradok. Jó ez, nagyon jó. Hatalmas erővel árasztanak el a kontrakciók, engedem, belehullámzom. Nagyon jó. Érzem a kisbabánkat, tudom, hogy jól van. Ritmusra járok a házban, mély hangok törnek fel belőlem, amiket nem én akarok, de jó érzéssel simogatnak.

Elsuhan az idő, mire Ágiék ideérnek. Vizsgálat: gondolom, még az elején járhatunk, de nem, négyujjnyi a méhszájam. Mindegy, mert jó így. Masszírozást, ölelgetést, szeretet kapok – végtelenül jólesik. Olyan jó nekem, mint még soha.

„Hány óra?” – kérdezem. Éjjel 11. Nem akarom a mai dátumot a gyermekem születésnapjának – nem tudom, miért, de nem akarom. Csendesednek a kontrakciók. Vízbe vágyom – egyedül! Sose hittem, hogy vágyni fogom az egyedüllétet. Fekszem a kádban, és a méhszájamon át, a burkon át simogatom a kicsink fejét. Nagyon szeretem, annyira várom, de jó most még időt kapni, megpihenni a csendben – régóta nem tehettem, a nagy is kicsi még. Annyira jó tudni, érezni, hogy mit szeretnék, és nagyon biztonságot adó, hogy tehetem is. Azt érezem, hogy képes vagyok szülni, hogy tudok anya, nő lenni – fantasztikusan jó.

Elpukkant a burok, és felerősödtek a kontrakciók. Jézusom, kitolás – megijedek… Majd „én vagyok az anyja, nekem kell megszülnöm” érzéssel és kimondott mondattal útjára engedem a testem. A gátvédelmet visszautasítom – tehetem… És a testem valami csodás hullámzó táncot járva, három kontrakció alatt utat enged a kisbabánknak.

Teljesen ép gáttal, gátvédelem nélkül bújik ki gömbölyű gyermekünk. Határtalan boldogság és nyugalom jár át. Érzem, hogy az Élet lüktet bennem, és az Életben élek – minden tökéletes. Az összebújás és szoptatás zavartalan nyugalomban és tökéletességben telik.

Gyermekeink születésének háborítatlan tapasztalata fontos úton indított el: a görcsös akarás és maximalizmus helyett az elengedés és elfogadás útjára. Azóta új perspektíva nyílott – folyamatosan változom; ráeszmélek az értékeimre, hiányosságaimra, és kreatív lettem az önismeretben. Életre szóló ajándék ez nekem (nőiességemben, anyaságomban) és a családomnak is – hiányos vagy rossz mintáim lassan, de felülírom. Az újszülött gyermekeimmel kapcsolatos problémákon és azóta a maiakon is az segít át, hogy tudom, az élet hullámzik, mint a kontrakciók a szülésnél… És én képes vagyok átélni, megoldani, mint már kétszer is.

A melleimet szeretem és büszke vagyok rájuk – mindkét gyermekem addig szopizhatott, amíg akart.

Amikor mások számára kiderül, hogy a gyerekek itthon születtek, vegyes reakciókat kapok, ám mindig mosolyog a lelkem, amikor azt mondják, milyen nyugodtak, milyen okosak – tudom, hogy ez nem (csak) rajtam múlt. Örök hála érte!

B. T.

Első gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.