Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1635. nap: Én csak fotóztam – közben a lelkem szárnyalt

1635. nap: Én csak fotóztam – közben a lelkem szárnyalt

Megjelent: 2015. márc. 28.

Reggel írt Ágota, hogy szerinte este szülünk. Egész nap a telefonomat lestem, csörgött is jó sokszor, de nem ő volt. Délután egy forgatáson dolgoztam, nevetgéltünk sokat, vacsoráztam is. Amikor végeztem, összeszedtek a fiúk, és indultunk haza. Meg kellett még állni vásárolni. A bolt parkolójában ültem és vártam, hogy Huby és Szezi végezzenek, amikor megint megszólalt a telefonom. Éreztem, hogy Ágota lesz az. „Bemegyünk” – ennyit mondott. – „Rendben – válaszoltam. – Pont most értem haza.” Gyermeki izgalom lett úrrá rajtam. Ujjongtam és tapsikoltam. És persze azonnal szervezkedni kezdtem. Huby szendvicset csinált, Szezi mesekönyvet olvasott, én Zentét szoptattam, pizsamába öltöztettem.

Aztán Szezi összeveszett az apjával egy szendvicsen. Az enyémet akarta. Mert abban van majonéz. Leültem mellé és próbáltam elmondani neki, hogy mi történik: „Szezikém, most egy kicsit elmegyek dolgozni. Egy kisbaba fog születni és lefotózom.” – „Hogy hívják?” – ennyit kérdezett. – „Még nem tudom, de ha megszületett, majd elmondom.” Valahogy a szendvicskérdés is megoldódott.

Aztán megint csörgött a telefon. Az első hívásnál nem éreztem semmi különöset Ágota hangján, de most már határozottan tudtam, hogy vajúdik. „Gyere, gyere!” – mondta.

Lementem egészen a ház mellé. Amikor beszálltam, láttam, hogy már igencsak benne vagyunk a dolog közepében. „Nem vagyok túl jól” – nyögte Ágó. „Jól van, nem baj” – válaszoltam. A dúlám, Ditta szavai csengtek bennem vissza ekkor. Aztán később is, végig a kocsiban arra figyeltem, hogy ne beszéljek. Szerettem volna nyugtatgatni, csitítgatni Ágotát, de tudtam, hogy most nem szabad.

A város vége táblánál elfolyt a magzatvíz. Egy kicsit megijedtünk mind a kocsiban, de mondtam Ágónak, hogy ne aggódjon, mindhárman láttunk már jó pár szülést, ha kell, akkor a kocsiban is megszülünk. Száznegyvennel száguldottunk az autópályán. Néha-néha hátranéztem, a kezem az ülés háttámlájára tettem, hogy Ágota lássa-érezze, vele vagyok.

Így utólag már pontosan tudom, hogy mikor mi történt, mikor melyik szakaszában volt a szülésnek. A kitolás kb. akkor kezdődött, amikor lehajtottunk az autópályáról. Akkor még kb. 10 km volt vissza. Mohácsra érve én hívtam a szülésznőt a kórházban: „Szia, Nati vagyok a kocsiból. Gyertek ki a bejárathoz, mert nagyon előrehaladott a szülés, már kitolás van. Ekkor Ágota megszólalt a hátsó ülésről: „Nem, ez még nem kitolás.” Utólag ezen jót nevettünk, mert már akkor is kb. úgy tartotta vissza a babát.

A kórházhoz egyszerre értünk a doktorral, aki kiszállt, odajött a kocsihoz, és mondtuk neki, hogy csináljon valamit, mert szülünk. Gyorsan futott a sorompóhoz, felengedték, behajtottunk a kórház bejáratához. De itt még vissza volt kb. húsz méter a bejáratig. Szerintem Ágota életének leghosszabb húsz métere volt. Én már útközben csendben beállítottam mindent a gépen, készültem sötétre is, előbújt belőlem a riporter.

Nagy nehezen beértünk a liftig, ott még átlélegzett Ágó egy fájást, aztán beültették egy tolókocsiba. A szülőszobához vezető újabb húsz méteren a dokival bemutatkoztunk egymásnak, mire beértünk, már közölte a szülésznő, hogy itt a fej. És aztán pár pillanat múlva láttuk Jankát is.