igaz történetek szülésről, születésről

1493. nap: Anya lettem (Lőrinc születése)

Nagyon terveztük. Sietett hozzánk. Próbáltam mindent megtervezni. Rengeteget olvastam, már várandósság előtt is. Igazából más nem is kötötte le a gondolataimat. Talán még a közelgő esküvőnk sem izgatott ennyire. Tudtam, hogy csakis természetes szülésre készülök. Olyan embereket sodort a közelembe akkor az élet, akiktől nagyon sokat tanultam. Ezért nagyon hálás vagyok. Sokat beszélgettünk a férjemmel az otthonszülésről, az nagyon passzolt volna hozzánk. Ezt akkor még legálisan nem tehettük volna, és ugyan ez sosem lett kimondva, de talán ez az, amiért nem is folytak ez irányba a dolgaink. Volt szó kórházváltásról, de ragaszkodtam az orvosomhoz. Benne maximálisan megbíztam. Megbeszéltük, mit szeretnék, támogatott. Ez megnyugtatott. Szerettem volna dúlát, de azt mondták, nem lehet. Akkor sem értettem, most sem.

Az utolsó hetek nagyon lassan teltek. Már nagyon öleltem volna a babámat. Minden este úgy feküdtem le, hogy talán ez az éjszaka lesz AZ! 39+4 napnál éjjel negyed kettőkor a mosdó felé menet megrepedt a burok. Szép tiszta, finom illatú magzatvíz folydogált. Nagyon izgatott lettem, vééégre. Kontrakciók nem igazán jöttek.

Hajnali fél négykor értünk a kórházba. (Minek indultunk még el tiszta magzatvíz és kontrakciók hiánya mellett?) Ügyeletes lapátkezű megvizsgált, szűk egy ujjnyi. Baromira fájt. További adag magzatvíz távozott. Majd szóvá tette, hogy sokat híztam. (Komolyan? Fel sem tűnt! Most nem azért, de hogy jön ez ide?)

Elfoglaltuk a szülőszobát. Volt kád. Ennek nagyon megörültem. Branül beköt, antibiotikum adagolni kezd. Annyira bírható volt még a folyamat, hogy vihorásztunk Z-vel. Sétáltunk körben a folyosón, próbáltam menekülni a hangok elől. Rettenetesen zavart a már kitolási szakban lévő szülőnő hangja.

Pedig mintha akkortájt valami elkezdődött volna. Ültem labdán. Kaptam muskotályzsályás masszázst a derekamra, az illatától azóta is libabőrös leszek. Mennyei.

Egy empatikus csecsemős számonkér, hogyhogy belém még nem csöpög semmi? Azt mondja, úgyis a falat fogom kaparni. (??? Hogy tessék? Utólag düh és harag van bennem felé. Hogy mondhat ilyet?)

Az időérzékem nem működik, pedig a hatalmas óra kiszúrja a szemem. (Újabb stresszforrás.) Közben vizsgáltak, sokszor, nulla változás. Csoda? Pedig a hullámok is erősebbek lettek. Minden alkalommal újabb csalódás. Miért nem haladok? Mit csinálok rosszul? Még a kádban is pihentem (valószínűleg túl korán).

Délután behívták az orvosom, örültem neki. Végre egy biztos ember, végre, akit ismerek. Megbeszéljük, hogy oxitocinra van szükség, nem várhatunk tovább. Hála neki, nem a protokoll szerinti hat óra, hanem 12 óra után kaptam ebből a kínzóeszközből.

Hát igaza lett a csecsemősnek, könyörögtem az epidurálért. Anélkül az oxit nem lehet kibírni. Igazából azzal sem! Azt hiszem, már csak a túlélésért küzdöttem. Vegetáltam, csináljanak velem, amit akarnak. Nem érdekel. Csak legyen már kint a babám!

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de eljött a pillanat, hogy azt mondták, nyomjak. Nem jól nyomok szerintük! Ekkor felhördültem, hogy akkor mondja már meg valaki, hogy kell jól nyomni! A szülésznő alkalmazta a gátvédelmet, amit kértem, köszönöm neki. Legalább ez úgy alakult, ahogy terveztem.

A pocakomra tették a kisfiamat, gyönyörű volt, puha, illatos kis gombóc. Én pedig csak annyit tudtam ismételgetni, hogy szia, szia, szia, szia. Elvágtam a zsinórt, aztán Z. ment vele, vigyázott rá. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam őket együtt. Ahogy potyogó könnyekkel hozta vissza hozzám a kisfiunkat.

Együtt voltunk valamennyit, majd jött egy hála istennek másik csecsemős, és vinni akarta. És én hagytam. És azt is hagytam, hogy lebeszéljenek az első együtt töltött éjszakáról, mondván, hogy az EDA miatt úgysem tudok felkelni hozzá. (Tessék??? Nem az a dolgod, hogy gyere, ha csengetek és segíts nekem? Igen, akár az éjszaka közepén!)

Hajnalban kértem a nővért, hogy szóljon a csecsemősnek, hogy szeretném megkapni Lócit. Becsattogott, bevágta a gyereket a kiskocsiba, és kiment. (Neked is jó reggelt!)

A kórházban eltöltött három nap maga volt a pokol. Valódi segítséget nem kaptam, csak kioktatást. Leginkább a stílus fájt. Hiányzott a férjem, rossz volt, hogy nem jöhet be a szobába, nem foghatja meg Lócit. Sírva hívtam naponta többször.

De végre eljött a nap, és hazamehettünk. Attól kezdve már nyugalom volt. Akkortól tudom, hogy ez legközelebb másképp lesz.

O-K. C.

Illés születése anyaszemmel > > >
Illés születése doulaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.