igaz történetek szülésről, születésről

1487. nap: Eliza, a sorsfordító

Húszéves voltam, és eszem ágában nem volt gyereket szülni. Ezt meg is mondtam a páromnak is, amikor két év ismeretség, majd összeköltözés után egyszer csak valahogyan szóba került a gyerek dolog. Nem úgy, hogy konkrétan nekünk legyen gyerekünk, hanem csak úgy általában, hogy mit gondolok én a gyerekvállalásról. Ezt mondtam, emlékszem, szinte minden szóra: „Én nem őrültem meg, és nem fogok úgy járni, mint anyám. Majd talán harmincéves korom után lesz, és akkor is max. egy. Nekem aztán nem hiányzik ekkora gondot önként bevállalni.”

Aztán eltelt kb. egy év, és egyszer csak az egyik együttlétnél ő nem védekezett. Én meg nagyon megijedtem, és azt kérdeztem: és ha ebből most gyerek lesz, akkor mit csinálunk? Azt mondta, hogy ő nem bánná… Ezen nagyon elcsodálkoztam, és elgondolkodtam. Tíz évvel volt idősebb nálam, rá mertem bízni magam minden téren, érett, felnőtt embernek tartottam. Úgyhogy végül miért is ne? Mondtam neki, hogy ez most szerintem biztosan nem jött össze, de jövő hónapban adhatunk esetleg egy esélyt neki, aztán ha szeretne jönni, hát hadd jöjjön.

Az esélyt meg is kapta júliusban, és augusztus elején pozitívat teszteltem. Én úgy megijedtem, hogy csak bőgni tudtam, nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan összejön. Teljesen felkészületlennek és rémültnek éreztem magam, nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Fogalmam sem volt, kihez kell menni, mit kell csinálni, mit hol kell intézni, milyen orvost válasszak, válasszak-e…

Aztán egyik nap a párom azt mesélte, hogy a húga egyik ismerősének a barátnője dúla. Aha, szuper, és az mi? Valami szülés körüli segítő vagy micsoda, és ha gondolom, keressem meg. Megkerestem, és ez a találkozás nagyon meghatározó lett.

Az első találkozás alkalmával arra kért, hogy mondjam el, milyen kép van nekem a várandóssággal és a szüléssel kapcsolatosan a fejemben, mit gondolok erről az egészről. Mondtam neki, hogy az van a fejemben, hogy ez egy teljesen normális és természetes dolog, és szeretném a lehető legkevesebb beavatkozással végigcsinálni. Aztán megkérdeztem tőle, hogy az tényleg igaz, hogy átvágják az ember lányának a gátját, amikor szül? Mert ha igaz, akkor én inkább már most abbahagyom ezt az egészet, mert engem tutira nem fognak szétszabdalni. Azt mondta, igaz, de azért lehet gátvédelemben is szülni, és elmagyarázta, mi is az. Úgyhogy – mint utólag elmondta – bár nem ezt tervezte az első találkozásra, de végig a szülésről beszélgettünk, hogy mi hogy történik, és milyen beavatkozások vannak, és hogyan lehet elkerülni. Így aztán mire elköszöntünk, annyit már tudtam, hogy azt akarom, hogy ő ott legyen, de akkor még nem is sejthettem, hogy ennél jóval többről is szó lesz.

Innen kezdve sokat találkoztunk, mindenben számíthattam a segítségére, eljött velem szülőszoba-látogatásra is, néhány vizsgálatra is, a segítségével sikerült egy nagyon kedves szülésznőt találni, és egy olyan orvost, aki akkor – 2002-ben – beengedte a dúlákat az apákkal együtt a szülőszobára, és a gátvédelmet is támogatta.

Egyre jobban kezdtem ráhangolódni erre az egészre, rengeteget olvastam, mindennek utána néztem, szülési tervet írtam, voltam egy kórházi szülésfelkészítőn is, ami annyira nem nyerte meg a tetszésemet. Szóba került az otthonszülés is, de akkor még Pestre kellett utazni, és ezt nem akartam vállalni.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy fiú-e vagy lány. Én lányra gondoltam, de persze nem lehettem biztos benne, ezért egyik este lefekvés előtt rákoncentráltam, és arra kértem, hogy üzenje meg nekem ezt. Álmodtam is vele, de reggel, amikor felébredtem, elfelejtettem, hogy mit is üzent, de az volt a benyomásom, hogy lány. Mivel nagyon szerettem volna tudni, ezért aznap este megint megkértem, hogy hadd álmodjak vele, és megígértem, hogy nagyon fogok figyelni. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy ultrahangvizsgálaton vagyok, és a doki azt mondja, hogy nagyon gyönyörű baba, teljesen egészséges. De csak hátulról láttam, és álmomban arra kértem, forduljon meg. Szépen lassan elkezdett fordulni, és aztán a szemembe nézett és integetett. És ahogy haladt lejjebb az ultrahangkép a monitoron, egyértelműen látszott, hogy lány… és álmomban eszembe jutott, hogy most nagyon figyelnem kell és megjegyeznem. Szóval egymásra voltunk hangolva kellőképpen.

Azt nagyon imádtam, amikor azt kérdezgették, hogy nem félek? És jó sokszor megkérdezték… mondtam, hogy mi a fenétől féljek, én ezt még nem próbáltam. Tudom, hogy azt mondják, hogy fáj meg nehéz… de majd ha túl leszek rajta, akkor majd már lesz saját tapasztalatom, addig meg minek féljek.

Elmúlt a tél, és én még soha nem vártam ennyire a tavaszt. Nagyon vártam már, hogy találkozhassak a pocaklakómmal. Úgy éreztem, hogy ő pontosan ilyen kíváncsi, és nagyon várja már ő is a találkozást, csak még nem jött el az ideje. Sokszor megbeszéltük, hogy mi fog történni, és hogy minden rendben lesz.

Időközben megtaláltuk a nevét is: Eliza. Nem is annyira megtaláltuk, inkább újra rátaláltam. Nagy dilemmában voltunk ezt illetően, és semmi nem tetszett. Aztán egyszer csak belém hasított egy emlék: tizenéves koromban láttam egy filmet, egy Liza nevű lány volt a főszereplője… és akkor én eldöntöttem, hogy ha lesz egy lányom, az Eliza lesz. Amikor ez eszembe jutott, azonnal éreztem, hogy rendben van, bár a családból nem mindenki értett egyet.

A párom néha jött velem a gondozásra, de nem szereti a kórházakat, úgyhogy nem vitte túlzásba. A ritka alkalmak egyikén azonban, miközben a gondozó előtt vártunk, lejött egy nővér, kb. olyan 150 cm magas volt, ám annál hangosabb. Valami fém dobozokat pakolt irdatlan csattogással, de úgy, hogy az ember nem tudta figyelmen kívül hagyni. A párom meg is jegyezte, hogy csak ne találkozzunk az őrmesterrel, ha szülni jövünk.

Megtörtént az első NST-vizsgálat is, minden rendben volt. Ez szerdai nap volt, az orvosom is megvizsgált. Azt mondta, hogy lehet, hogy három nap múlva szülök, de az is lehet, hogy három hét… szóval bármi lehet, csak vasárnap ne, mert nem lesz itt, P-n.

Szombaton reggel elkezdtem barnázni, és elsőre megijedtem, hívtam is Tündét, a dúlát, hogy ilyenkor mi történik. Megnyugtatott, hogy minden rendben van, ha nem friss a vér, akkor nincs semmi baj. Beszéltem az orvossal is telefonon, azt mondta, nincs semmi gond, ha beindulnának a dolgok, akkor arra az esetre megadja egy kollégája elérhetőségét, őt hívjam, és ő pedig tájékoztatja a dologról.

Eredetileg úgy volt, hogy hazautazom a szüleimhez, és majd csak vasárnap este jövök vissza, mivel vasárnap voltak a kormánypárti választások, és még az ottani címre voltam bejelentve. Felhívtam anyut, hogy én inkább nem mennék még se, mert nem is tudom, miért, de nincs kedvem.

Mivel nem érzetem semmi különöset, nekiálltam fürdőszobát takarítani. Először csak olyan tessék-lássék takarításra gondoltam, de egyre jobban belejöttem. Kezdtem elhúzgálni a bútorokat, és mögöttük is felmosni meg letörölgetni, aztán jött a létra, mert a lambéria is borzalmasan nézett ki…

Kellemesen elfáradtam, vacsorázni sem volt már kedvem. Koko Kovács István aznap vívta utolsó meccsét, és én próbáltam megnézni, de össze-vissza fájt a hasam, meg hányingerem volt, és gondoltam, elmegyek aludni, mivel előző este is ez volt, és akkor ahogy lefeküdtem és elaludtam, el is múlt. Hát most nem múlt el. Néha húzott a derekam, máskor a hasam keményedett, de mindig csak annyira, hogy ne tudjak aludni. A párom kb. éjfélkor feküdt le, és próbáltam onnantól kezdve nem nagyon forgolódni meg mocorogni, hogy tudjon aludni.

Aztán egyszer csak azt mondja nekem, hogy „Te, ezek nagyon rendszeresen jönnek, nem kéne megnézni, hány percenként?” Hát mondom, ha annyira akarod, nézd. Ez éjjel kettőkor volt, akkor pontosan 15 percesek voltak, aztán egyszer csak hirtelen 10 percesek lettek. Másodperc pontosan jöttek, és én elcsodálkoztam, hogy jé, de tényleg másodperc pontosan jönnek… aztán egyszer csak ötpercesre váltott.

A párom szerint telefonálnunk kéne valakinek, de mondtam, mi a fenének, ezek csak jósló fájások, az igaziak állítólag olyanok, hogy marhára fájnak, és meg jól elvagyok. Oké, kicsit lélegeznem kell, meg befordulni, mire elmúlik, de hát ez semmi, ez nem is fáj. Azt mondta, hogy akkor legalább menjek el zuhanyozni, mert a meleg víz majd elmulasztja vagy felerősíti… még jó, hogy neki legalább eszébe jutott.

El is mentem, és nagyon jólesett a meleg víz, de igazából nem történt semmi, inkább csak erősebbek lettek, de maradtak ötpercesek. Ő győzködött, hogy hívjunk már fel valakit, én meg mondtam, hogy hajnali háromkor te aztán nem fogsz senkit fölöslegesen felébreszteni, értsd meg, hogy csak jósló.

Aztán egyszer csak valami elkezdett folyni, és gyanús volt, hogy nem tudom kontrollálni. Te, mondom neki, szerintem folyik a magzatvíz… mert mindig, amikor jön egy összehúzódás, akkor jön egy pici. Na, akkor ő most telefonál. Mondom oké, de a dúlát hívd, ő talán nem haragszik meg annyira a potyára ébresztésért. Különben se megyek sehova, mert vasárnap van, és nincs a dokim.

Hívja a dúlát, aki nem veszi fel a telefont. Akkor ő most hívja a szülésznőt. Jó mondom, de majd azt is mondd neki, hogy nem én tanácsoltam. Hívja, felveszi, velem akar beszélni. Mondom neki, hogy szerintem folyik a víz, meg fájdogálok, amikor éppen jön egy, megkérem, hogy tartsa egy picit, közbe nem tudok beszélni. Mikor meg tudok szólalni, eléggé rémülten ezt mondja: „Úristen, te már itt tartasz? Miért nem szóltál előbb? Azonnal induljatok, és nem biztos, hogy odaérek.” Közbe sikerült a dúlát is elérni, akivel megbeszéltük, hogy a kórház kapujában találkozunk.

A kocsiig jó néhányszor meg kellett állnunk, anyósom jött velünk, 4.20-kor indultunk. Mondtam a páromnak, ha még egy csatornafedőre rá mer menni, és döccen az autó, hát én kiszállok, és inkább gyalog megyek. Nem értettem, mi ez a felhajtás a jósló fájásaim miatt. Utólag visszagondolva, egyszerűen nem jutott el a tudatomig, hogy ez már élesben megy. Annyira jól voltam és annyi borzalmasat hallottam, hogy mennyire fáj meg ilyenek, hogy sokkal rosszabbra számítottam.

Dúla beül a kapunál, onnan közel a szülészet bejárata. Azt mondja, nem kell megijedni, ha kiszállok, lehet, hogy erősödni fog az álló helyzet miatt. Hát, bejött neki. A belső porta előtt már nem bírtam, le kellett guggolnom. Ott már kezdett kiesni minden, úgy mesélték aztán, hogy a portás rémült arccal odarohan, miközben azt kiabálja: „Ne nyomjon, itt nem lehet szülni, ne nyomjon…” és rohangál ide-oda és telefonál, hogy jöjjön valaki az ügyeletről… és lejön az 1.50 magas őrmester.

Betessékel egy szobába, kéri a papírjaimat, kis könyvet, személyit… anyja neve öt példányban… mire kijövök, nem hogy fájásaim nincsenek, hanem nem is értem, mit keresek én itt? Mondom a páromnak, menjünk inkább haza, és aludjunk, én nem érzek semmit. De jön az őrmester, hoz egy jó magas gurulós ágyat, hogy én erre feküdjek fel, és majd a párom felvisz a lifttel a szülőszobára. Mondom neki, hogy de én tudok menni, nem érdekli, feküdjek föl. Megkértem, hogy tanácsoljon valamit, mégis hogyan, mivel, hogy ez túl magas. Majd kedves apuka hasznossá teszi magát és segít. Csakhogy cselesek ám ezek a gurulós ágyak, hiába akart a párom segíteni, mindig arrébb gurult, úgyhogy neki toltuk a falnak, így végre sikerült felmásznom rá.

A pocakom olyan nyugodt volt, mint ha nem is volna, egyáltalán nem éreztem semmit, éppen azon kezdtem már gondolkodni, hogy is lehetne innen meglógni. Közben anyósom hívta a liftet, és tartotta, párom pedig nagy igyekezetében viharos sebességgel elkezdett tolni felé. Igen ám, de az a gurulós ágy megint kifogott rajta… és teljes sebességgel és erőbedobással neki tolt a falnak. Akkorát csattant, hogy csak na, szerintem mindenki hallotta. Anyósom meg, a lift mellett állva, rémülten a fejéhez kapva olyan vicces látvány volt, hogy ezt a kettőt így együtt már nem bírtam, és rettenetes nevethetnékem támadt.

Abban a pillanatban, amikor elnevettem magam, olyan iszonyú fájdalom hasított a derekamba és a hasamba, hogy mondtam is a páromnak, hogy komolyodjunk, mert ez így nem jó, nagyon fáj, ha nevetek. A szülőszobán már vártak, az ügyeletes orvos kérdezte, van-e orvosom. Mondtam neki, hogy igen, van, de ma pont nincs bent, és mondom a nevét. Azt mondja az ügyeletes, hogy de itt van még, hatkor jár le az ügyelete, fönt pihen. Hát ez nagyon jó hír volt.

Bevonulunk a vizsgálóba, vizsgál, szeme elkerekedik, atyaég, szinte teljesen ki van tágulva, azonnal szóljanak az orvosomnak. Betolnak a szülőszobába, párom sehol, dúlám sehol, akkor kicsit megijedtem, hogy hol vannak. Azt mondták, mindjárt beengedik, kit szeretnék… mondtam, mindkettőt, de azt mondták, olyan nincs. Nem akartam vitatkozni, miközben a szülésznő elkezdett leborotválni villámgyorsan. Éppen, hogy elkészült, bejött a párom, azt mondta, Tündét nem akarják beengedni. Mondtam, hogy akkor kimegyek én, nincs semmi gond, de szerencsére éppen jött az orvosom, aki összefutott vele az előtérben, és behozta magával. Megjött a szülésznőm is, ami nagy megnyugvás volt.

Viszont ahogy én feküdtem, és mindenki más pedig állt körülöttem – illetve a doktor ült az ágy végében – elbizonytalanodtam. Most akkor hogyan tovább, mit is kell csinálnom? Ezt a kérdést fel is tettem, és szerencsére a doktor azt válaszolta, hogy csak csináljak úgy mindent, mint eddig. Mégis, valahogy olyan fura volt, úgy éltem meg, mintha akkor esett volna le a tantusz, hogy Úristen, én szülök…

Ránéztem a páromra, rémült volt és sápadt, kérdeztem is tőle, hogy rendben vagy? Azt mondta, igen, de nem volt túl meggyőző. Szerencsére Tünde ott volt, az ő tekintetéből viszont sugárzott a bátorítás, úgyhogy volt miből erőt merítenem. Hihetetlen volt, ahogy remegett mindenem, és nem értettem, hogy nem tudok úrrá lenni rajta, és akkor nagyon megnyugtatóan azt mondta, hogy ez teljesen rendben van, vajúdik az egész testem, ne csodálkozzak ezen. Éreztem magamban azt a hihetetlen erőt, ami fölött nem tudtam uralkodni, és teljesen átvette az irányítást, hogy milyen hatalmas, és pontosan tudtam, hogy nélküle nem menne. Talán ez volt a legnehezebb, rábízni magam erre az ismeretlen, mindent elsöprő energiára, miközben tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetek: elengedni azt, hogy én akarjak irányítani, és engedni, hogy tegye a dolgát. Akkor az jutott eszembe, hogy minél inkább engedem, hogy történjen minden, úgy, ahogy kell, annál gyorsabb lesz az egész.

Egyszer csak szóltak, hogy már látszik a haja, és a páromra nézve azt kérdeztem, tényleg? Odanézett, és azt mondta, igen, tényleg. Nemsokára elkezdett nagyon égetni, és már nagyon szerettem volna túl lenni rajta, gondoltam, a következőbe beleadok mindent, ám éppen akkor rám szólt a szülésznő, hogy ennél jobban kéne lazítanom, mert különben vágni kell… Próbáltam a kilégzéssel együtt ellazulni, de azt mondta, hogy még ennél is sokkal jobban. Emlékszem, ahogy eszembe jutott, hogy mit kell csinálnom, hogy itt van az a pillanat, amire annyit készültem, és egyszerűen csak rágondoltam, hogy legyen laza… és éreztem, ahogy ellazul odalent, és ezzel egy időben készülődik is a derekamban már a következő összehúzódás, és ezt most nagyon hagyni kell, hogy tegye a dolgát… úgyhogy 5.20-kor megszületett Eliza.

Előtte lekapcsolták a lámpákat, hogy ne bántsa a szemét a fény, és amikor megszületett, nem is sírt, csak valami kis nyávogásszerű hangot adott. Kérdeztem a szülésznőtől, hogy lány? Azt mondta, igen, és mindjárt beléd rúg… ahogy ezt kimondta, Lizi egy jó nagyot rúgott a combomba, talán még azt hitte, bent van. A következő, hogy ugye nem kellett vágni? Azt mondta, nem, szinte teljesen sértetlen a gátam.

Apa elvágta a köldökzsinórt, aminek nagyon örültem, mert elsőre nem akarta, de aztán azt mondták neki, hogy több ilyen alkalom ennél a gyereknél nem lesz. Egyáltalán nem bánta meg. Aztán rám tették, és csúcsos volt a feje, és benyomódott az orra, viszont pár óra múlva leapadt a csúcs, és kijött az orra.

Eliza3Aznap délután bejött az egész család meglátogatni, mindkét oldalról összesen kilencen. Anyám megkérdezte, hogy nem fájnak-e a varrataim, de mondtam neki, hogy nincs olyanom, és nem is értette, hogyan lehet ezt vágás nélkül megúszni… Teljesen jól voltam, Lizus vasárnap hajnalban született, és szerda délben otthon voltunk. Estére olyan sárga lett, hogy csak úgy virított, de óramű pontossággal háromóránként ébredt, és nagyon tudta, mit hogyan kell csinálni.

Ez a szülés megváltoztatta az egész életemet. Mikor Lizi megszületett, ott a szülőágyon azt mondtam, hogy vagy dúla leszek, vagy semmi. Dúla lettem.

W. K.

Laura > > >
Domi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.