igaz történetek szülésről, születésről

1373. nap: Jó dolog irányítottan nyomni (Fülöp születése)

Hiányosnak érzem ugyan, hogy a születésbeszámolót in medias res a magzatvíz elfolyásával kezdem, mert ha kerek történetet szeretnék, akkor minimum két hónappal, de inkább kilenccel korábbról kéne kezdeni, de ezt most nem teszem.

Egyáltalán nem volt meglepő, hogy a tizenötödikei időpontnál előbb indult a szülés, mert már hetek óta egy cm-es volt a méhnyak. Péntek este osztálytalálkozón voltunk. Mikor Verontól elbúcsúztam, azt mondta, hogy ő úgy érzi, hogy igencsak közeledik a szülésem. Éjfélkor lefeküdtünk aludni. Hajnali háromkor valami szúrásszerű hasfájásra ébredtem.

Előtte már ébren voltam, mert éreztem összehúzódást, de ez már hetek óta így volt, úgyhogy nem „dőltem be”. Az, mondjuk, már gyanús volt, hogy pontosan ötpercenként keményedett a hasam… Aztán egy vécére induláskor kizúdult a magzatvíz.

Örültünk az egyértelmű jelnek, hogy nem kellett vacillálni, hogy most akkor induljunk-e, vagy még ne, mert a szülésznő egyértelműen megmondta, hogy ha a magzatvíz elfolyik, akkor indulni kell a kórházba. Harmincöt perc alatt beértünk, izgalommal átitatott örömmel utaztunk. A szülésznőnk egy másik szülés miatt épp a kórházban tartózkodott. Megvizsgált, és szerintem mindannyiunk csalódására ugyanolyan állapotot talált, mint a két nappal korábbi vizsgálaton: 1 cm-es méhnyak; 2 cm-es, éretlen méhszáj. A szülésznő azt javasolta, hogy hagyjuk zajlani a dolgokat tíz óráig, hátha továbbfejlődik magától a folyamat. Ha nincs fejlődés, akkor tízkor felraknak nekem egy úgynevezett ballont, ami fokozatosan tágul és tágítja a méhszájat, és valahogy serkenti az oxitocintermelésemet, tehát mégiscsak természetesebb, mint egy kívülről bekötött oxitocin. Mondta, hogy valószínűleg délután/estefelé lesz ebből szülés, úgyhogy hazamegy, mert egy kipihent bábával jobban járok, mint egy fáradttal.

Andrissal kaptunk egy hagyományos szülőszobát, ahova becuccoltunk. Próbáltunk aludni és erőt gyűjteni az eseményekhez. Az összehúzódások maradtak nagyon enyhék, fájdalomnak nem is lehet nevezni, csak keményedés volt, maradtak kb. ötpercesek. Andrissal lementünk a Nagyvárad térre, ahol fel-alá mászkáltunk az aluljáró lépcsőjén, hogy erősödjenek a fájások, de sajnos hiába. Mikor visszaértünk a szobánkba, láttuk, hogy már mások vannak bent, minket pedig áthelyeztek az alternatív szülőszobába. Egyrészt nagyon örültünk, mert főleg nekem elég nagy vágyam volt, de az utolsó napokban kezdtem letenni róla, mert azt hallottam, hogy szinte esélytelen oda bekerülni, olyan sok szülés van. Másrészt viszont rossz „indokolatlanul” foglalni a fürdőkádas szobát, mert úgy gondoltam, hogy más jobban ki tudnál használni és jobban kiérdemelné, mint mi fájások nélkül…

A tíz órára ígért vizsgálatra 12 órakor került sor. A méhszáj három centi lett, de éretlen volt továbbra is. Az ügyeletes orvos és a szülésznő is nagyon rendesek voltak. Szorongtam előtte rendesen, hogy vajon így ismeretlenül hogy fognak velem bánni, de szerencsére nem panaszkodhattam, sőt. A ballont egyikük sem tudta felhelyezni. Azt hiszem, hogy ahhoz már túl tág voltam. De valami eszköz is hiányzott a könnyebb felfedezéshez. Ez volt az első „Magyarország…” élményem, amiből minden nap begyűjtöttem egyet-egyet a kórházban. Viszont a személyzettől odavagyok, főleg, hogy ilyen mostoha körülmények dacára olyan jól és mindent bevetve dolgoznak.

A vizsgálat végén mondták, hogy már nem sokáig lehet várni a magzatvíz megindulása miatt – ami hajnal óta folyamatosan folyt (szegény, szegény kórháznak alaposan megapasztottam a betétkészletét…) – nem lehet már sokáig várni, be kell majd kötni az oxitocint, hogy haladjon előre a folyamat. Mondták, hogy szólnak a szülésznőmnek, hogy jöjjön be és intézkedjen. Ezek után Andrissal minden Ina Maynél olvasott tudományunkat bevetettük, hogy serkentsük az oxitocintermelésemet, de semmi sikerrel.

Mikor megjött a szülésznő, ő is megvizsgált, és ugyanazt találta. Ez négy órakor volt. Azt mondta, hogy nekünk kell eldöntenünk, hogy várunk-e még két órát, amikor is kötelezően bekötik az oxit, ha addig nem történik változás, vagy bekössük-e most, hogy hamarabb lemenjen a szülés, ne legyünk túl fáradtak a végére stb. Azt is mondta, hogy valószínűleg nem lesz gyors szülés, úgyhogy ha nem hajnalban szeretnénk befejezni, akkor érdemesebb hamarabb „elkezdeni”.

Visszamenvén a szobánkba megtanácskoztuk Andrissal a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy megadjuk még ezt a két óra esélyt a teljesen természetes szülésnek, mert nem éreztük magunkat fáradtnak. Ezelőtt a döntés előtt is beszéltem Veronnal, aki nagyon hasonló forgatókönyvet járt végig fél éve. Szuper lelki támogatás volt, sokat segített. Főleg rokonokkal is sokat telefonáltunk az oxitocin bekötéséig… Időközben eltemették a nagymamámat. Emiatt a tényező miatt szerettem volna legjobban, hogy még szombaton szülessen Fülöp, hogy egy napra essen a két esemény.

A várakozás órái alatt próbáltam ráhangolódni Fülöp érkezésére, és kértem meditáció keretében meg énekelve-sétálva is, hogy jöjjön lejjebb. Erős gyanúm volt, hogy azért sem megy tovább a folyamat, mert én nem vagyok felkészülve arra, hogy mostantól nem ketten, hanem hárman leszünk. Így ezekben az órákban sokat foglalkoztam ezzel lélekben, és szerintem sokat számított is. A szülésznő szerint a homeopátiás bogyók is sokat számítottak abban, hogy a déli és a következő vizsgálat között valamelyest előre haladt a folyamat (sajnos már nem emlékszem, hogy mi). Veron Mányon imakommandót indított: olyanok is imádkoztak értünk, akiket személyesen még nem is ismerünk.

Eljött aztán az oxitocin bekötésének ideje. Elég lelombozó volt, hogy attól kezdve az infúzió és a CTG végig rám lesz kötve. Ezzel sem kádazni, sem zuhanyozni nem szabadott már. Viszont vécére sétálni szabadott (olyankor levettek a CTG-ről), a szobában pedig egy kb. kétméteres távon sétálgathattam, ülhettem labdára, fekhettem, szóval azért volt lehetőségem testhelyzet-változtatásra.

Jó hamar erősödtek a fájások a hormon hatására, amit igazából jó kis kihívásnak vettem. Valamikor, még a fájások elején, volt egy érdekes dialógus a szülésznőmmel. Látta, hogy nagyon tudatosan, agyalósan élem meg az egészet, mindenféle külső dologra koncentrálok, amik nem engednek ráhangolódni a folyamatra. Először nagyon csodálkoztam azon, hogy azt mondta, hogy elemezzem, hogy hol tartok, mi fog történni, és hogy ne tudatosan éljem meg az egészet, hanem adjam át magamat az eseményeknek, és figyeljek befelé. Én attól tartottam, hogy ha nem tudatosítom folyton, hogy most mi van, és vajon mi fog következni, akkor elvesztem a kontrollt, és nem tudom jól megélni a szülést. Azt is elképzelhetőnek tartottam (és féltem tőle), hogy majd annyira szenvedni fogok, hogy császármetszésért vagy érzéstelenítőért fogok könyörögni, vagy hogy ki akarok szállni az egészből, szóval hogy nem fogom tudni úgy megélni az egészet, mint amire vágytam. (aki kíváncsi, mire vágytam, olvasson Ina Mayt!). Mondtam a szülésznőmnek, hogy attól félek, hogy elvesztem a kontrollt, és itt fogok kiabálni, meg minden. Valamiért azt hittem, hogy ő nem kiabáláspárti, de legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nyugodtan kiabálhatok, ha az esik jól. Mindent úgy kell csinálnom, ahogy a lehető legjobban esik. Ez nagyon-nagyon-nagyon felszabadítóan hatott rám. Egyrészt én jó dolognak tartom a kiabálást, másrészt viszont féltem a kiabálós énemtől, rossz volt valahogy ezt előre elképzelni.

Ezután az ominózus beszélgetés után már közepesnek nevezhető fájások jöttek, ahol már nem volt nehéz elengedni a tudatos énemet, és egyre jobban ráhangolódni azokra a mozdulatokra, amiket a fájás kíséréséhez választottam. Nagyjából az összes ilyen, általam közepesnek nevezett fájást chi-kung szerű mozdulatokkal kísértem. Egy ideig egyedül. Billegtem is, mintha táncolnék, nagyon jólesett. Idejét sem tudom, hogy mikor tudtam ennyire jól ráhangolódni a testemre. A mai napig nagyon jó visszagondolni erre a billegésre, illetve arra az állapotra, hogy figyelem a testemet és próbálom megtalálni hozzá a legkifejezőbb mozdulatot. Úgy éreztem magam, mint egy balerina.

Azt hiszem, hogy ebben a közepes fázisban fokozódott a kihívás olyan mértékűvé, hogy már nem esett jól egyedül „táncolni”, hanem Andris kezét fogtam, valahogy azon támaszkodtam. A ki-be légzést is egyre intenzívebben folytattam, tényleg sokat segített a fájdalom elviselésében. A Brandenburgi verseny CD-t választottam kísérőzenének, szerintem nagyon illett ehhez a táncolós mozgáshoz, jólesett hallani. Csak sajnos a lejátszó nem tudott túllépni az első tételen, úgyhogy azt hallgattuk újra és újra, ami elég vicces volt. Aztán Andris befogta a Bartók rádiót, ahol épp egy nő áriázott. Nem szeretem az áriákat, de annyira komikusnak találtuk a helyzetet, hogy hagytuk, és élveztem azt a zenét is. Fájások között igyekeztem (főleg a változatosság kedvéért) többször is eljutni a vécére, aztán ott „letudni” néhány fájást Andris segítségével.

A bekötés után két órával vizsgált meg a szülésznő. Mindannyiunk óriási csodálkozására nyolc(!!!) centis volt a méhszáj. Pedig akkor kezdett csak átmenni az általam közepesnek minősített fájás erős fájásba. Hát igen, átmenni… A szülésznő vizsgálata alatt volt talán az első komolyabb kihívás, talán jobb is, hogy a vizsgálathoz lefeküdtem, és az ágyon talált ez az új dolog.

Azt hiszem, valamikor ebben a fázisban válthattam a csendes sóhajtozásokból hangosabb akusztikai kíséretre, bár főleg sóhajtoztam és „lópofáztam”, és igyekezetem minél jobban elengedni a számat. Fantasztikusan megerősítően hatott, ahogy Andris és a szülésznő bíztattak a fájásoknak főleg az elején. Annyira dicsértek, hogy tényleg elhittem magamról, hogy én egy sztár vagyok (pedig ezt nem mondták). Itt az ágyon fekve legjobban az motivált a fájások során, amikor érdekes módon tényleg konkrétan éreztem, hogy valami vagy valaki jön lefelé. Úgyhogy bele is vettem a sóhajtozásba, hogy „Fülöp, gyere!”, és ez nagyon jó érzés volt.

Aztán elment a szülésznő, én pedig örömmel konstatáltam, hogy hánynom kell, aminek roppantul megörültem, mert tudtam, hogy akkor ez már az átmeneti szakasz. Ugyanakkor alig mertem elhinni, mert úgy képzeltem, hogy ez a fázis még valahol a ködös jövőben van. Mikor azt éreztem, hogy „na, ez már tényleg durva”, eszembe jutott, amit Veron útravalóul adott pár órával korábban: hogy az a szakasz, amikor azt érzed, hogy már nem bírod tovább, az nagyon rövid. Nekem is kettő, maximum három ilyen lehetett, és csodák csodájára igen hamar azt éreztem, hogy nyomnom kell. Eléggé meglepődtem rajta, mert ennyire gyors előmenetelre nem számítottam. Mivel nem tudtam, hogy szabad-e nyomnom, amikor ingert érzek (úgy képzeltem, hogy ezt majd az „okosok” mondják), ezért Andris kiment megkérdezni, hogy nyomhatok-e. A szülésznőm éppen a másik, szülő kismamájánál járt, úgyhogy az ügyeletes üzent, hogy nyomhatok.

Azt hiszem, elég hamar a szobában termett a szülésznő meg az ügyeletes orvos is. A tolófájás eleje tényleg kemény, de amikor jött a nyomási inger, azt egyre jobban élveztem. Egyszer csak közölte a szülészorvos, hogy komoly a helyzet, nem sok időm van kinyomni a babát, mert romlik az állapota. Érdekes módon nem estem pánikba, pedig valami olyasmit érzékeltem az orvoson, mintha valami szörnyű helyzetet próbálna leplezni előttem. Zajlott valami rövid tanácskozás is a szülésznő és az orvos között. Valami olyasmi foszlányokat kaptam el, hogy „túl késő”, meg „nagyon gyorsan”, meg hogy „ez így nem fog menni”, meg ilyesmi. Üzentek a gyerekorvosnak is, hogy jöjjön fel. Ezek hallatán Andris is meg én is azt hittük, hogy akkor most elvisznek engem császározni, vagy vákumoznak, vagy ilyesmi. Érdekes módon nem bántam, úgy voltam vele, hogy legyen, aminek lennie kell. Ha császárral is, de legalább kint lesz végre.

Aztán az orvos nagyon komolyan hozzám fordult, és valami olyasmit mondott, hogy „Ide figyeljen hölgyem: a helyzet nagyon komoly, magának mostantól mindent úgy kell csinálnia, ahogy mondom.” Erre is olyan jó visszagondolni, mert teljesen magamnál voltam, és azt hiszem, élveztem, hogy az orvos mond valamit, én meg csinálhatom. Igaz, nem mindig volt egyértelmű, amit ő meg a szülésznő mondtak, hogy hogy nyomjak, hol kapaszkodjam stb. De amikor megértettem, teljes gőzerővel igyekeztem, és tolófájás közepette nagyon jó dolog irányítottan nyomni!!! Kórusban bíztattak, hogy nagyon erősen nyomjak, amilyen erősen csak tudok, én pedig nyomtam, mint az őrült. Emlékszem egy olyan jelenetre (amúgy szerintem szinte mindent felfogtam ott magam körül, csak sajnos szuper gyorsan felejtem el az ott átélteket), hogy kértem, hogy az aranyeremet hadd nyomjam vissza, vagy csináljanak vele valamit, mert ki fog jönni. Erre közölték, hogy most aztán ne foglalkozzam az aranyeremmel, az majd ráér később is. (Hát igen, épp most zajlik ez a „később” fázis, mikor ezeket a sorokat írom…).

Néhány ilyen (talán kettő-három), főleg az orvos által irányított nyomás után éreztem valami másmilyen fájást, amire nyomni szerettem volna, de közölték, hogy ez nem fájás, hanem a baba feje. Ez teljesen hihetetlen volt, és bevallom, valahogy nem töltött el az eufória, mert nem is tudtam felfogni. Valahogy idegen volt nekem az egész, nem tudtam érzelmileg azonosulni a baba fejével. Azt hiszem, kettő nyomás alatt (de lehet, hogy csak egy?) kint is volt a feje, és utána jött a teste. Az nem is tudom, hogy komoly fájás során jött-e, mert valahogy a fejéhez képest gyerekjátéknak tűnt. Mintha már nem is kéne nyomni, hanem jönne magától. Mondjuk, igaz, húzták is.

Ez a testkicsúszás egy nagyon kedves érzés egyébként, valahogy az a szó jut eszembe róla, hogy „halacska”. Meleg, csúszós, talán masszírozó is. Mintha egy sebet ápolnának gyengéden, olyan volt a test kicsúszásának fizikai megélése. A lelki megélésig nem sikerült eljutnom, mert nem tudtam összekapcsolni, hogy ez a test most az, akit az imént hívogattam, hogy „Fülöp, gyere!” Nem hittem el, hogy ez most tényleg ennyi lenne. Azt hiszem, egyenesen kicsit csalódott voltam, hogy vége. Biztos elmondtam ezerszer, hogy nem hiszem el. Mert tényleg nem hittem el, hogy ennyi volt egy szülés. Tényleg teljesen meg voltam rajta rökönyödve.

Mikor Fülöp kicsusszant (ami Andris becslése szerint negyed óra lehetett a tolófájásoktól számítva), megtelt a szoba emberekkel: felhívták a gyerekorvost, szülésznők jöttek be, tiszta nyüzsgés volt. A megszületés után annyira egyértelmű volt, hogy minden rendben van, hogy azt hiszem, a gyerekorvos hozzá sem ért. Nagyon derűs ember volt: mikor elnézést kértek tőle a téves riasztásért, azt mondta, hogy inkább feljön százszor feleslegesen…

Az orvos többször is bocsánatot kért, amiért állítólag nyomta a hasamat. Nekem ebből a nyomásból semmi nem tűnt fel, annyira el voltam foglalva a nyomással, amit ugyebár annyira élveztem. Utólag visszagondolva valószínűleg nem véletlen, hogy olyan kevés nyomás alatt kint volt az egész gyerek. Kíváncsi vagyok, hogy ha nem nyomják a hasamat, akkor mennyivel több hullámra lett volna szükség, hogy kijöjjön a baba.

Azt hiszem, a gátmetszés ténye úgy derült ki számomra, hogy az orvos elkezdett hosszasan magyarázkodni, szinte mentegetőzni, hogy nagyon gyorsan kellett cselekedni, azért kellett vágni. Arra emlékszem, hogy egyenesen én vigasztaltam az orvost, hogy semmi baj, én örülök a gátmetszésnek. Talán azért nem voltam cseppet sem csalódott a metszés miatt, mert pár perccel előtte még komoly veszély lebegett a levegőben, és ahhoz képest egy gátmetszés annyira eltörpül, hogy senkit nem érdekel.

Fülöpöt rám tették, azt hiszem, a paplan alá, a hasamra. Sajnos nem volt valami jó a panoráma, ezért majd megfeszült egy órán keresztül a hátam, miközben próbáltam Fülöpöt tartani, hogy ne essen le, minél többet lehessen látni belőle, és közben biztosítani a megfelelő hozzáférést a varró néninek. A varrás már egy külön történet, sajnos amilyen pozitív ez a beszámoló, annyira negatív lenne, ha arról beszámolót írnék. Úgyhogy nem írok, hanem gyorsan befejezem ezt, mert leragadnak a szemeim.

Jó lenne még egy kicsit aludni, mielőtt Fülöp Úrfi bejelenti az igényét a következő szoptatásra, de még előtte fürödni is kell, meg gátsebet ápolni, meg mondjuk talán pelenkázni sem ártana, meg persze köldökcsonkot tisztítani… Soroljam még?

S. M.

Matyi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.