igaz történetek szülésről, születésről

1156. nap: Ugye, megmondtam?

Megjelent: 2013. dec. 4.

Van tanulsága a történetünknek? Nekem mindenképpen. Tükröt tartott a gyávaságom elé. Megtapasztaltam, hogy nincs jó és rossz ember, eszközök vagyunk a sors kezében. Leckék vannak, amiket szőnyeg alá lehet söpörni ideig-óráig, de egyszer eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni a konfliktusainkkal. Külsővel és belsővel egyaránt. Mégis örülök, hogy így történt. Akkor ott tartottam lelkileg. Annyira tellett tőlem. Mérhetetlenül fájt, de több lettem tőle.

Traumatikus. Ennek nevezném az első szülésemet. Lassan hároméves lesz a fiam, de még most is nehéz erről beszélni. Rengeteget sírtam. Kudarcélmény, fájdalom, szégyenérzet. Ezekkel tudom leírni. Nem tudom, hogy begyógyul-e valaha. Talán. Majd. Valamikor.

Már az előzmények is zaklatottak voltak. Munkahelyváltás, betegség. Aztán várandós lettem. Férjemmel egyet értettünk abban, hogy otthon szeretnénk szülni. Igen ám, de a család nem díjazta az elhatározást. Orvos édesanyám komoly lelki nyomás volt. Leporolta az egyetemi szülészettankönyvét és – némi túlzással – hetente különböző szövődmények, szindrómák közül válogatott nekem. Ha találkoztunk, nekem szegezte a kérdést: mit teszünk, ha ez és ez a helyzet áll elő? (Természetesen latinul, hogy véletlenül se értsem.) És ha beteg lesz a gyerek? Emiatt? És persze a rémtörténetek…

Így telt a babavárás. Állandó védekezésben. Állandóan azt erősítve bennem, bennünk, hogy mennyire felelőtlenek vagyunk. Aztán a szülés előtti két hét, a napi két telefonnal: „Egyben vagy még? Meggondoltad már magad? Be fogsz menni a kórházba?”

A szülés hétvégén indult el. Lassan, rendszertelen fájásokkal. Izgatott voltam és boldog, hogy végre túl leszek rajta. Igen, azt hiszem, túl akartam lenni rajta, mint egy vizsgán. Jó ötletnek tűnt reggel felhívni őt és lejelentkezni, úgyis telefonálna a nap folyamán. Attól féltem, ha megtudja, hogy vajúdok, autóba vágja magát és idejön. Ezt akartam elkerülni. Mindenáron. Tárcsáztam. Még bele sem fogtam az eltervezett mondókámba, amikor közölte, hogy főzött nekem, most indul, két óra múlva nálunk lesz. Csak annyit tudtam mondani a férjemnek, könnyes szemmel: „Jön az anyám.” A fájások ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Teljesen.

Megjött édesanyám, és én nem szóltam semmit. Beszélgettünk, még sétáltunk is. A kacsasültet végigettem, még desszertet is. Több óra ment el így. Fáradt voltam. Nem, nem is igazán fáradt. Kimerült. Mélységesen kimerült. Anya már indulni akart. Elszív egy cigit és megy. Ültem az ebédlőasztalnál, ő kint cigarettázott. Elfolyt a magzatvíz. Elöntött. Csak még tíz percet kellett volna kibírni…

Anya maradt. (Nem kéne mégis kórházba mennünk?)

Telefonáltunk nekik, este érkeztek meg a bábák. (Nem kéne mégis kórházba mennünk?)

Mire megjöttek, lelkileg már mélyponton voltam, de még tartottam magam. Megnéztek. Két centire voltam nyitva. KETTŐ CENTIRE. Ez volt az a pillanat, amikor összeomlottam. Erre határozottan emlékszem. Feladtam. Nem érdekelt semmi. Csak legyek túl rajta.

A fiam kórházban született. Gátmetszés, oxitocin, hasamra nehezkedő széle-hossza egy szülészorvossal. Férfi. (Csak egy csöpp vizet adjatok, kérem szépen. Nagyon szeretnék inni, egy kortyot csak.)

Amúgy sima szülés volt. Kórházban. Ugye, megmondtam?

L. N.

Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.