igaz történetek szülésről, születésről

1106. nap: Elfelejtettem, hogy miért is vagyok ott (Kristóf születése)

Megjelent: 2013. okt. 15.

Kristóf első gyermekünk, Angliában, kórházban született. Nem sokat tudtam a szülésről, anyaságról – egyke vagyok. Anyám fiatalon szült; sem agóniáról, sem eufóriáról nem számolt be. Amúgy sem volt köztünk bizalmas, beszélgetős kapcsolat.

Kristóf érkezése meglepetés volt. Általa lettünk az apjával egy pár, hármasban vele lettünk család. A várandósság kezdetén sokat fogytam, alig tudtam dolgozni, ébren maradni. Később javult a helyzet. Az ellátást és ellenőrzéseket a helyi családorvos és a vele együtt dolgozó nővér végezte. (Angliában minden alapellátást a családorvos nyújt.) Rémlik, hogy papás szülésfelkészítő tanfolyamra jártunk a National Childbirth Trust szervezésében. Később összejártunk az együtt szült kismamákkal, és máig tartó kapcsolatom is van abból a csoportból. A tanfolyam M-nek lehetett hasznos, részben, mert jobban értette, mint én, részben pedig a szülés során többször is segített javaslataival (amikor elakadni látszottak a dolgok), és ezt a tudást valószínűleg a tanfolyamon szerezte.

Kristóf a várt időben el is indult ebbe a világba. Kora reggel kis deréktáji fájdalmakra ébredtem. M. nagyon félt, hogy mindjárt megszülök otthon, kettesben, úgyhogy reggel hétre már a kórházban voltunk… Ott kedvesen magyarázták, hogy még nyugodtan menjünk haza. (Fogadott orvosról nem hallottunk. Mindenki annál a szülésznőnél szült, aki éppen szolgálatban volt. Orvos csak a komplikációkhoz érkezett. Hálapénz, ajándék szintén ismeretlen fogalmak.)

Persze, első szülők mindent tökéletesen akarnak csinálni, és bent maradtunk a kórházban, egy közös vajúdóban. Leginkább a folyosón és a lépcsőházban róttuk a kilométereket, hogy kellően függőleges maradjak és táguljak. Délre már annyira elfáradtam, hogy le kellett feküdjek a vajúdóban. Persze, túl sokan voltunk, és túl izgatott is ahhoz, hogy pihenni tudjak.

Kora délutánig még eltelt valahogy az idő, de addigra egyre jobban elfáradtam, és a fájások erősödni kezdtek. Egy nővérke javasolta, hogy másszak be a kádba (jó nagy volt, valószínűleg szülni is lehetett benne), de négy és öt óra között éreztem, hogy semmi se jó, semmi se kell, a gyerek se, hadd menjek haza. Ekkor vittek a szülőszobára, ahol csak M. volt velem, az ügyeletes szülésznő föl-le járkált a vajúdó mamák közt, vizsgált, utasításokat adott, majd eltűnt újra.

Ekkor kezdődött a valódi agónia – kb. két órán át tartott. Többnyire négykézláb álltam a szülőágyon, és fájások közt lerogytam. A közelemben egy maszkból „nevetőgázt” szipákolhattam, ami pillanatokra elvette a fájdalmat, és mintha ezalatt aludtam és pihentem is volna. Óráknak tűnt az az idő, amit a nagy falióra csak két-három percnek mutatott. Minden fájáskor az órára néztem… Elfelejtettem, hogy miért is vagyok ott, elfelejtettem angolul. Egyszer sokan bejöttek, megvizsgáltak, de nem értettem, hogy mit beszélnek, mit is akarnak tőlem. Csak M. beszédét értettem meg, aki lassan, tagoltan ismételgette az utasításokat, biztatott. (Valamikor kaptam egy fél adag Pethidine-t (Magyarországon Dolargánnak, újabban Contramalnak hívják, a morfiumhoz hasonló kábító fájdalomcsillapító), amit előzőleg szerettünk volna elkerülni. Valószínűleg azért ilyen elmosódottak az emlékeim.)

Este hét óra körül éreztem, hogy tolófájásaim vannak, de a szülésznő csak annyit mondott, hogy még nem szabad nyomni, és kiment. M. jó ötletével a fenekemet a magasba emeltem négykézláb, a gyerek feje így visszacsúszott a méhszájtól. M. minden fájásnál hangosan ismételte: „Még nem szabad nyomni! Még nem szabad nyomni!” Nagyon nehéz volt visszatartani a testem. (Még jó, hogy M. ott volt!)

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérkezett a stáb – abból érzékeltem, hogy lendül előre a dolog. Sajnos, hanyatt fektettek, és kb. fél órán keresztül eredménytelenül „toltam” – másnapra a nyaki ereim, az aranyerem és minden kijött, de a gyerek nem! Már fenyegetőztek, hogy ha nem megy a dolog („csak maga tudja ezt a gyereket megszülni, anyuka”) akkor császármetszés lesz, de M. zseniális ötletével újra négykézláb álltam, velem fejjel lefelé a stáb, és Kristóf az első fájásnál elindult lefelé.

Innen minden simán ment. A szülésznő vezénylésével, gátvédelemmel megszületett Kristóf feje, és még néhány fájással az egész gyönyörűség. Megmutatták, mielőtt a szobában, látótávolságban ellátták őt – se azelőtt, se azóta olyan gyönyörűséget nem láttam. Nem is hittem el, hogy ilyen szépség létezik… Nem volt vörös, nem volt ráncos, nem volt meggyötört. Gyönyörű, szabályos, tökéletes kis ember volt.

Nem kaptam meg rögtön, mellettem méregették, vizsgálták, öltöztették. Engem is elláttak. Akkor láttam először orvost, amikor úgy döntöttek, hogy a hüvelyi repedéseket összevarrják. Orvos végezte a varrást. Kár volt. Néha még most is fájnak.

Este kilenc óra után kerültünk egy egyszemélyes szobába, ahol Kristóf külön kis bölcsőben feküdt. Miután apja elment, feküdtünk a sötétben, mindenki a saját ágyában, és néztük egymást. Sose bocsájtom meg magamnak, hogy akkor nem vettem az ölembe a kisbabámat. Remélem, ő megbocsájtja egyszer.

H. J.

Lukács > > >
Hanna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.